A ChatGPT szerint, a mesterséges intelligencia képes motiválni a művészeket is, de a hosszútávú hatások kérdőjelesek

Tavaly nyáron pedig amerikai írók tiltakoztak az ellen, hogy az MI az ő beleegyezésük és kompenzációjuk nélkül használja fel alkotásaikat. De milyen hatásai lehetnek a mesterséges intelligenciának a műalkotásokra, azok befogadására, illetve a művészek személyére?

Cikkemben pozitív és negatív forgatókönyvek után kutattam, és mivel hagyománytisztelő, de a korral is haladó újságíró vagyok, két szakmai hozzászólót választottam a munkához: Asbót Kristófot, a FUGA produkciós vezetőjét, aki nemcsak élénken érdeklődik téma iránt, de 2023 őszén két, a témához kapcsolódó kiállítás is szervezett (Kőszeghy Flóra: Elastic Scale; Göbőlyös Luca: L.U.C.A. - Last Universal Common Ancestor), valamint a Chat GPT-t.

Eltűnő egyediség

Általános, a globalizációban tapasztalt probléma a sematizmus. Mondok rá egy életből vett példát. Milyen egy trendi nyugat-európai kávézó? Jó ízléssel összerakott minimáldizájn, cserepes növények, erős, de mégis meleg színű világítás, fehér falak, fából készült polcok. Járjunk Berlinben, Budapesten, Londonban vagy Stockholmban, ezt a fajta trendi kávézót meg fogjuk találni.

Ennek pedig az az oka, hogy az információs társadalomban van egy globális, közös képünk arról, milyen egy menő kávézó. Szép egy ilyen kávézó? Persze. Jó oda bemenni? Naná! Akkor mi itt a probléma?

Véleményem szerint az, hogy az ilyen típusú kávézók megszüntetik a lokális különbségeket, és emiatt kis túlzással úgy érezhetjük, hogy nagyjából mindegy, melyik városban isszuk meg a kitűnő minőségű kávénkat. Ebben pedig az a legérdekesebb, hogy a rengeteg felhalmozott tudásunk a különböző kávézókról, végül nem a kávézók sokszínűségét teremtette meg, hanem épp ellenkezőleg: egy optimálisnak tekinthető kávézótípust tolt előtérbe.

Hasonlóképpen nyilatkozik erről Asbót Kristóf, amikor az MI és a művészet kapcsolatának logikájáról kérdezem: „Sokan vagyunk, rengeteg adatot önt ránk a világ, aminek az eredménye nem a sokszínűség, hanem a sztenderdizálódás.

A minták, amiket a média sugároz, egyre primitívebbek és egyre könnyebben követhetők.

Eltűnik az egyediség, már nem kell megfejteni a másikat, sokszor csak legyintünk, és azt mondjuk, »ezt a vitát ismerem«. Ez azért is van így, mert a globális kultúra rendszerét muszáj valamiképpen kiszámíthatóvá tenni, mederbe terelni: nem lehet az, hogy felszállunk a hetes buszra, és megszavaztatjuk, hogy merre menjünk, mert az közlekedési káoszhoz vezetne. A mesterséges intelligencia ezt csinálja nagyban, megnézi, hogy egy adott hívószóhoz mi rendelhető hozzá, és ad egy választ.”

Ám véleménye szerint ez a válasz sokkal izgalmasabb tud lenni, mint a televízióban látható szappanoperáké egyszerűen azért, mert sokkal több adatot használ fel annak megtalálásához. Rendkívül érdekesnek találtam, hogy amikor a ChatGPT-nél érdeklődtem arról, hogy miként alakítja át a mesterséges intelligencia a művészetet, a maga techoptimista módján ő maga is a műalkotások sztenderdizálásának előszobájába kalauzolt engem.

Példái között szerepelt a generatív művészet, amely algoritmusok és gépi tanulás segítségével hoz létre műalkotásokat, és amelybe (és ez az érdekes szerintem) beépítettek egy minőség-ellenőrző funkciót is. Egy általánosan használható minőség-ellenőrzés bizonyos szempontból teljesen művészetellenes, hiszen nyilvánvalóan van egy előre meghatározott szempontrendszere, ami szerint az adott műalkotást értékeli, az ilyen szempontrendszerek pedig valószínűleg egyetlen dologra nem jók: az eredetiség felfedezésére.

Másrészt a ChatGPT azt állítja, hogy az MI képes inspirálni a művészeket, például olyan eszközökkel, „amelyek analizálják a művészeti trendeket, és segítenek az alkotóknak az aktuális stílusok és témák megértésében” – vagy azok elsajátításában, teszem hozzá. Ám azok a múltbeli művészek, akikre ma emlékszünk, éppen hogy nem trendkövetők voltak, hanem az aktuális trendek radikális megváltoztatói, divatos kifejezéssel élve: trendszetterek.

Melyik az eredeti, melyik az utánzat?

Ám a fent leírtak sajnos nem jelentik azt, hogy az igazán eredeti művészeknek nincs mitől félteniük az állásukat. Hiszen a helyzet az, hogy stílusuk, gondolkodásmódjuk a mesterséges intelligenciával egy röpke pillanat alatt lelopható és adatok alapján újragenerálható. Asbót Kristóf szerint:

a legnagyobb veszély az, hogy átléptünk egy olyan korba, amelyben borzasztó nehéz megkülönböztetni az eredetit az utánzattól.

És emiatt újra kell gondolnunk a művészethez és a plágiumhoz való viszonyunkat is. A művész ugyanis pontosan ugyanolyan adathalász, mint a mesterséges intelligencia. Művészetről való tudását ugyanúgy a kultúránk egyes termékeinek, mások műalkotásainak szemléléséből szerzi. Volt egy művészeti korszak nem olyan régen, amit úgy hívtunk, posztmodern. Ez a korszak lényegében ezt a metódust tolta az arcunkba: azt állította, hogy lopás nincs, hiszen minden lopás, és legitim dolog mások alkotásaival szabadon játszani.

Így például Esterházy Péter kiváló műveiben rengeteg olyan mások által írt művekből származó idézettel találkozhatunk, amelyek nincsenek idézőjelbe téve, az sincs odaírva, kitől származnak. Ez olvasóként játékba hív minket: a kérdés, felismerjük-e magunktól ezeket az idézeteket, és ha igen, akkor új szövegkörnyezetükben megértjük-e új jelentésüket. Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont nem könnyű amellett érvelnünk, hogy miért számít plágiumnak ugyanez, ha egy gép csinálja. A válasz azonban valószínűleg a mennyiségben keresendő.

A művészetben ugyanis a művész egyéni teljesítményét is értékeljük: amikor egy ember nagy tudásra tesz szert, azt nagy teljesítménynek tartjuk, amikor egy gép egy pillanat alatt szelektálja a világ összes tudásából a releváns információkat, azt kevésbé. Asbót Kristóf szerint egyébként nem ez az első alkalom a kultúrtörténetben, hogy újra kényszerülünk gondolni a művészetről alkotott képünket.

„Van egy Jókai-novella, amelyben a nagyságos úr feljön Pestre és a Sterlisky Sándor nevű fotós műtermében csináltat magáról egy portrét, majd hazautazik a birtokára, és ott előveszi. Összeszalad az udvar, a feleség, a gyerekek, a cselédek, megnézik a fotót, és összecsapják a kezüket, majd azt mondják: »hogy hasonlít!«. A képzőművészetnek ugyanis addig az volt az alapfeladata, hogy hasonlítson az ábrázolt jelenségekhez, és ha valaki tudott olyan festményt csinálni, ami hasonlított, az isteni tehetségnek számított.

Ám egyszer csak a technológia létrehozott egy eszközt, ami nem tudott mást csinálni, csak hasonlítani. Ez volt az egyik kiváltója annak, hogy létrejöttek olyan új irányzatok a festészetben, amelyeknek célja már nem ez volt.” Vagyis – teszem hozzá – ha nem létezne fényképezőgép, valószínűleg absztrakt festészet sem létezne.

Ami nem kódolható

Mind közül a legfontosabb kérdésem az volt Asbót Kristófhoz és a ChatGPT-hez, hogy vajon van-e olyan dolog, ami nem kódolható a gép által. Mindketten megnyugtatóan ugyanazokat mondták el válaszképpen: érzelmi intelligencia, kreativitás és intuíció – ezek a legfontosabb hozzáadott értékei egy egy élő embernek egy műalkotás létrejöttéhez.

Ugyanakkor önmagában is aggasztó gondolat, hogy vajon, ha nem is maradnak ki az alkotói munkából, vajon kénytelenek lesznek-e a szerzők egy ponton túl együttműködni a mesterséges intelligenciával. Asbót Kristóf véleménye szerint nekünk, embereknek az a feladatunk, hogy megtanuljuk az MI működését, és hogy ezen tudás alapján a megfelelő kérdéseket tegyük fel neki.

Ez azonban a művészi munkát elég unalmassá teszi, hiszen a kreatív alkotói folyamatot puszta utasítások sorává változtathatja – praktikusan azt is mondhatjuk, hogy például az írók így átváltoznak szerkesztőkké. De van egy pozitívabb forgatókönyv is, és ez nekem sokkal jobban tetszik, úgyhogy elmondom ezt is. Asbót Kristóf is egyetértett velem abban, hogy ez a folyamat valójában vezethet a művészek személyének felértékelődéséhez is.

Az, hogy az elmúlt időszakban egyre inkább vonzódunk az igaz vagy személyes történetek alapján készülő alkotásokhoz, arra bizonyíték, hogy nagyon is érdekel minket a másik ember. Szép lassan mintha kezdenénk rájönni, hogy bár a technológia fontos segédeszköz az életünkben, azért boldogok mégiscsak a többi ember miatt vagyunk.

Elképzelhető, hogy az MI okozta változások ezt a felismerést fogják erősíteni, amely természetesen hatással lesz majd a művészethez, az eredetiséghez való viszonyunkra is – én mindenesetre örülnék, ha így lenne.