Melinda Gates: Az afrikai gyermekházasságok brutális valósága a XXI. században

Mi történik a gyermekasszonyokkal?

Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon a gyermekházasság annyira brutális dolog-e, ahogyan mi azt elképzeljük. A válasz pedig az, hogy nem, sokkal brutálisabb, mint amit elképzelünk. „Az egyenlőségen alapuló házastársi kapcsolat az emberi boldogság és beteljesülés forrása, amely mindkét fél javát szolgálja. Az egyenlőségen alapuló partneri viszonytól azonban semmi nem áll távolabb, mint a gyermekházasság, amely a legmélyebbre taszítja az áldozatot.

A két fél közötti mérhetetlen hatalmi differencia szinte elkerülhetetlenül vezet bántalmazáshoz” – írja Melinda Gates. De mit is jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy a házasság derült égből villámcsapásként érkezik ezeknek a kislányoknak az életébe. Gyakran azt hiszik, hogy valami vendégség készül csak náluk, és a vendégség alatt veszik észre, hogy ez az ő esküvőjük.

„Ha a férj másik faluban lakik, akkor a lánynak követnie kell egy olyan közösségbe, amelyben talán senkit sem ismer. A menyasszony arcát utazás közben elfedik, hogy ne lásson semmit, így ha elszökik, esélye sincs hazatalálni. (…) Az évek során a gyerekként férjhez adott lányok nagy valószínűséggel több gyereket szülnek; valószínűleg többet annál, mint amennyit a szülők etetni, iskolázni ellátni képesek.

A legtöbb gyermekasszonynak esélye sincs arra, hogy jövedelemre tegyen szert, és a korai terhességek miatt az egészsége is megrokkan. Emiatt az a veszély fenyegeti, hogy egész életében szegény és beteg lesz, és a szegénységet a gyermekeire is átörökíti.” Több közösségben viszont nemcsak a gyermekházasság a probléma, hanem hogy még a mai napig gyakorlatban van a női nemiszerv-csonkítás. Ne legyenek illúzióink, természetesen ezt is gyerekeken végzik el, mégpedig kizárólag kislányokon.

„Azért csonkítják meg a lányok nemi szervét, hogy felkészítsék őket a házasságra. Az egyes közösségek eltérő csonkítási metódusokat alkalmaznak. A legsúlyosabb változat esetében nem csak a csiklót metszik ki, hanem a vaginát is szinte teljesen összevarrják, amit aztán ismét felnyitnak, ha a lány férjhez megy. Ha megtörtént a csonkítás, a lány szülei elkezdenek vőlegényt keresni” – írja Melinda Gates, majd hozzáteszi:

„Akár megcsonkítják, akár nem, a gyermekmenyasszony számára a nászéjszaka pokoli szenvedéssel és a magányosság érzésével jár. Egy bangladesi lány elmondta, hogy férjének ezek voltak az első szavai hozzá:

fejezd be a bőgést.

Hogy jövünk mi ehhez?

Nem csak Melinda és Bill Gates alapítványa, hanem sok más, fejlett országokból érkező szervezet dolgozik azon, hogy ezeket az iszonyú állapotokat felszámolja. Nyilvánvaló, hogy sem a nemiszerv-csonkítás, sem pedig a gyermekházasság nem önmagában megváltoztatható dolog. Melinda Gates is társadalmi-kulturális változásokat sürget. Ám többezer éves kulturális szokásokat nem lehet megváltoztatni a messziről jött, gazdag ember gőgjével és arroganciájával. De akkor hogyan kell?

A nő helye című könyv vonatkozó fejezetében megismerjük egy szenegáli segítő szervezet vezetőjét, Molly Melchinget (Guglizzatok csak nyugodtan rá, én egy fél délutánt töltöttem azzal, hogy a vele készült interjúkat olvasgattam, megéri!). Ő és szervezete, a Tostan elképesztő változásokat értek el egy kistérség több falujában, rávették arra az embereket, hogy hagyjanak fel a csonkítással, és ne adják férjhez gyermekként lányaikat.

Ezt úgy sikerült véghez vinniük, hogy egyszer sem próbálták megmondani a helyieknek, mi lenne a helyes, helyette arra próbálták felhívni a figyelmüket, mi lenne a célravezető. A nemi szerv megcsonkítása nagyon veszélyes beavatkozás, nem steril körülmények között végzik. Ennek következménye pedig igen sokszor vérmérgezés és halál.

Mikor erről kezdtek el beszélni a falusi nőkkel, szép lassan kiderült, hogy ők is szeretnék már felszámolni ezt a kegyetlen hagyományt, és valójában nem volt nehéz erről meggyőzniük a falu férfitagjait sem. Viszont probléma volt, hogy a szomszéd falvakban még folytatódott ez a rossz gyakorlat, és félő volt, hogy a falu lakóit kiközösítik a környékbeliek.

A Tostan mozgalma viszont megnyerte magának a falu vallási vezetőjét, az imámot is, aki körbejárta ezeket a falvakat, és egy hónap leforgása alatt elintézte, hogy a többi környékbeli faluban is megszűnjenek a csonkítások. Amikor egy közösség megkérdőjelez egyet saját évezredes hagyományai közül, akkor már könnyebben kezd gondolkodni a többi kulturális gyakorlatáról is. A Tostan által támogatott faluban arra jöttek rá az ott élők, hogy szeretnék, ha a nők is egészségesek és boldogok lennének.

Ennek következménye az lett, hogy az addig női munkának számító a fa- és vízhordásból a férfiak is elkezdték kivenni a részüket, és a falubeliek közösen elhatározták, hogy tizennyolc éves koruk előtt nem adják férjhez lányaikat. Persze, a történet, amit leírtam, nem egyik pillanatról a másikra történt, Molly Melchingnek és csapatának hosszú évekig kellett ezen dolgoznia.

De a legfontosabb tanulság talán az, hogy ezeket a kulturális hagyományokat, csak alulról szerveződve, a többség gondolkodásának megváltoztatásával lehet igazán hatékonyan végigvinni. De miért is akarjuk mi megváltoztatni távoli népek kultúráját? Milyen jogon szólunk bele a dolgaikba? Melinda Gates kristálytiszta válasza erre a következő:

„Akkor szállok síkra a társadalmi normák megváltoztatásáért, ha azt látom, hogy ezek a normák csak arra jók, hogy egyik csoportot a másik nevében elnyomják. (…) Így aztán az egyetemes emberi jogok védelmében lépek fel olyankor, amikor valamely közösség megtagadja a nőktől a jogot, hogy eldöntsék, mikor és kihez akarnak férjhez menni.

A lányokat pedig kereskedelmi tranzakciók keretében férfiak tulajdonává teszik, elvéve tőlük a képességeik fejlesztéséhez való jogot, és arra kényszerítve őket, hogy fizetetlen háztartási munkát végezzenek és ingyencselédként éljék az életüket.(…) Ez a magyarázat arra, hogy miért járulok hozzá távoli közösségek kulturális áthangolásához.”