Újrakezdés a szerelemben: Hogyan építsünk közös otthont és családot a második házasságban
Sokszor nevezik az első házasság utáni válást „az első szentesített kudarcnak”. Kezünkben van a válóper minden odavágott szava, majd a végzés, amely immár jogerős: ismét szabadok vagyunk. Gyakran hallani az esküt, hogy „soha többé”, de az emberek vérmérsékletüktől függően előbb-utóbb újra szerelembe esnek, és hirtelen már nem is tűnik olyan félelmetesnek a második házasság – hiszen ezúttal biztosan az igazival találtak egymásra.
A reményteljes jövőnek azonban vannak árnyoldalai is, amelyek megoldásra várnak, mégis sokan megfeledkeznek róluk, vagy gyorsan elhessegetik azokat, abban a hitben, hogy az idő majd mindent megold.
Az én otthonom, a te otthonod – de hol a miénk?
Nemrégiben beszélgettem egy barátnőmmel, aki éppen férjhez készül menni, és úgy véli, hogy nem a házasság a legnagyobb kihívás egy kapcsolatban, hanem maga az összeköltözés. „Van egy lakásom, ahol tökéletesen élek a kamasz lányommal. A vőlegényemnek pedig van egy háza, ahol mindannyian kényelmesen elférnénk. Az a ház a párom mesterműve, imádja, és a kert is úgy néz ki, mintha egy magazinba készült volna a fotó róla. Mégis, valamiért sosem érzem úgy, hogy ez lehetne az én otthonom is” - meséli.
„A megsebzett lélek gyermekkori sebe okozza a bajt” - így hatnak sémáid a párkapcsolataidra
Mivel a barátnőm párjának is van két gyermeke, teljesen természetes, hogy az a ház az ő örökségük része lesz. Így fel sem merül, hogy ott alapítsanak közös otthont új férjével. Pedig az otthon az egyik legszebb érzés. Az otthon, amely emlékeket rejt, amelyet mi töltünk meg érzésekkel és akár nehézségekkel is. Az a hely, ahol mindennek története van, és amely végigkísér minket az életünkben. Egy ilyen ház esetében viszont erről nem lehet szó.
A barátnőmnek nincsenek nagy elvárásai, csak a közös életüknek szeretne egy igazi otthont, új tervekkel, megvalósult álmokkal. Akár úgy is, hogy mindketten eladják azt, amijük van, és együtt teremtenek valami újat, közösen. Ez a lehetőség azonban eddig csak feszültséget okozott, megoldást nem.
„Jelen pillanatban, amikor ott vagyok, vendégségben érzem magam. Nézhetem a volt felesége által készített függönyöket, a falon lévő fotókat, a berendezett gyerekszobákat, amelyek most elhagyatott raktárakként szolgálnak, tele, a már felnőtt gyerekek ruháival, otthagyott emlékeivel.
Úgy érzem, ezen a helyrajzi számon sosem lesz közös jövőnk.
Így az eljegyzés ellenére is külön élünk, egyelőre várunk. Én itt, ő ott, és távszerelemben próbálunk utat találni egymáshoz.” Rieger-Nagy Éva Katalin pszichológus szerint ez az eset korántsem egyedi.
„Amikor mindketten egy már teljesen vagy részben felépített életből érkezünk, az sokkal nehezebb. Már nem csak mi magunk vagyunk a rendszerben, hanem a gyerekeink, az otthonunk és esetleg a korábbi házastársunk is. Új rendszer kialakítása során minden tényezőt figyelembe szeretnénk venni, de sokszor elveszünk a részletekben, és elfelejtjük, mi az, ami igazán fontos: a kapcsolódás” - magyarázza a pszichológus.
A szakember arra is kitér, hogy az otthon kérdése önmagában egy kardinális pont. „Nem az a kérdés, hogy van-e tető a fejünk felett, vagy hogy tudjuk-e hová tenni a dolgainkat.
Az otthon önmagában nem adja meg a biztonságérzetet, de hozzájárulhat.
A közös élet során fontos, hogy megtaláljuk azokat a közös normákat, kereteket és határokat, amelyekben mindannyian jól érezzük magunkat. Ez az egyik fő kulcsa a kapcsolatunk tartósságának. A hangsúly ilyenkor az új családrendszeren van: azon, hogy a benne élőknek milyen keretekre van szükségük. Ez a külső szemlélők számára talán furcsa lehet, de ha mi azt érezzük, hogy nekünk erre van szükségünk, akkor ezt kell követni. Ne feledjük, mi éljük az életünket, nem más” - hívja fel a figyelmet a szakember.
A te gyereked, az én gyerekem – féltékenység és megoldási stratégiák
Amikor gyermekek is vannak, nemcsak a férfi és a nő élete változik meg, hanem az övüké is, ezt azonban nem mindenki viseli könnyedén, még akkor sem, ha a már felnőttek.
Andrea két kiskorú gyermeket nevel, Zoltánnak pedig két egyetemista gyermeke van. Közel nyolc évvel ezelőtt történt a válás, és az új házasságuk az első évében „tündökölne”, ahogy Andi fogalmaz. „Amíg komolyra nem fordultak közöttünk a dolgok, mindenki kedvelt bennünket. Elfogadtak, szerettek. Ahogy azonban szorosabbá vált köztünk a kötelék, jöttek vele együtt a problémák is” – mondja Andi, akivel Zoltán is egyetért.
Zoltánnak két felnőtt gyereke éli a maga életét, tanulnak, alig törődnek az apjukkal, csak akkor keresik, ha valamire szükségük van: általában autóra, pénzre vagy más dologra, amit csak az apa tud megoldani. „Minden erőmmel azon vagyok, hogy közös családi eseményeket hozzak létre, amikor mind a négy gyerek együtt van. Ezek az alkalmak azonban mindig balul sülnek el - meséli szomorúan Andi.
A nő elmondása szerint a párja és a lánya egész egyszerűen elvonulnak és egész napra megszűnik körülöttük a világ, ők pedig láthatatlanná válnak. Andrea ilyenkor pedig azt érzi, ők csak díszletként vannak jelen a hétköznapokban, és amikor megjelenik a fénysugár, Zoltán lánya, akkor egyszerűen feledésbe merülnek. Minden figyelmet magának követel a lány, amit az édesapja meg is ad neki.
Díszletek vagyunk egy nem létező családban.
Panaszkodik Andi, és azt is elmeséli, hogy ha a párja édesanyja is jelen van, akkor még rosszabb a hangulat, így már előre gyomorideggel éli meg a születésnapokat és a karácsonyokat, mert tudja, hogy ezek nem közös események lesznek, csupán apa-lánya programok, amikből ők kimaradnak. „Az én gyerekeim megadóan tévéznek, vagy felmennek a szobába, én pedig készítem a vacsorát. Ez így minden, csak nem közös családi program.”
Zoltán elmondása szerint ez a helyzet már rengeteg feszültséget okozott a kapcsolatukban. „Két éve élünk együtt, ebből egy éve házasokként is. Nem tudom, hogyan lehetne ezt jól csinálni. Szeretem a gyerekeimet, és imádom, ha beavatnak az életükbe. Ezek az alkalmak az egyetlen lehetőség arra, hogy együtt legyünk. Miért ne tölthetnénk el egy kis időt együtt? Bevallom, féltékenységnek érzem, amit Andi mutat, és valahogy ebben a kérdésben sosem jutunk dűlőre.”
A pszichológus szakértő szerint érdemes lenne ilyen esetben leülni, először külön-külön, majd közösen is átbeszélni, hogyan tudnának együttműködni, mint mozaikcsalád. „A kommunikáció elcsépeltnek hangzik, de valóban szükség van arra, hogy beszéljünk ezekről az érzésekről, és próbáljunk közös megoldást találni, mert hosszú távon ebben a gyermekek is sérülhetnek.
A gyerekek valószínűleg csak szeretnék elkerülni a kellemetlen szituációkat, az esetleges konfliktusokat, hiszen ők a nap végén nem egy másik házba vagy lakásba mennek haza. Rövid távon ez megoldásnak tűnhet, de hosszú távon figyelni kell arra, hogy ők hogyan élik meg ezt a helyzetet. A kommunikáció mellett áthelyezhetjük a figyelmünket azokra a dolgokra, amelyek működnek, amelyekkel gazdagodik az életünk mozaikcsaládként” - magyarázza a terapeuta, majd visszautal a korábbi család esetére és a normák kialakítására is.
„Kérjük meg a gyermekeinket, hogy írják le, mire van szükségük ahhoz, hogy biztonságban és szeretetben érezzék magukat. A szülők is írják össze ezeket az igényeket. Például az előbbi család esetében Zoli felnőtt lánya jelezheti, hogy több időt szeretne tölteni az apjával, míg Andi pedig közös családi programokra vágyik. Ezen kívül minden érzés, kérés felkerülhet a listára. Ezeket közösen vitassuk meg, és alakítsuk ki a saját családi normarendszerünket.
Fontos, hogy mindannyian egyetértsünk ezekkel a szabályokkal, mert így biztosíthatjuk, hogy valóban közösen éljük meg azokat” - tanácsolja a pszichológus.
Agglegényből férjjé válni – nehezebb, mint gondolnánk?
Az egyedüllét magában hordozza a saját szokásokat és berögzült döntéseket, amelyek idővel a mindennapok természetes részévé válnak. Ezeket feladni egy kapcsolatban nem mindig egyszerű. Zsolt a második házasságában tanulta meg, hogy a közös döntések mennyire fontosak. „Az első házasságom után több mint hat évig éltem egyedül. Bár voltak kapcsolataim, a barátaimmal töltött idő mindig prioritást élvezett. Nem volt kérdés, hogy ezek az alkalmak fontosabbak voltak, mint bármi más.
Amíg meg nem ismertem Anikót, aki most a feleségem. Kezdetben voltak ebből viták, de idővel megértettem, hogy Anikó csak azt szerette volna, hogy bevonjam őt is a döntéseimbe” - meséli Zoltán, majd hozzáteszi, hogy amikor a barátai egy újabb összejövetelre hívták, megkérdezte Anikót, hogy tervezett-e valami közös programot arra a napra. Ha nem, akkor elment pár órára. Ettől kezdve pedig többé nem volt ebből probléma.
Zoltán azt is bevallja, hogy két évre volt szüksége ahhoz, hogy megértse:
már nem egyedül élek, hanem párban, és az én döntéseim kihatással vannak a feleségem életére is.
A szakértő szerint sokan attól félnek, hogy egy kapcsolatban feloldódnak, vagy elveszítik a szabadságukat. „Sokan úgy tartják, hogy a »te« és az »én« egyszerre »mi« lesz, mintha a két egyén megszűnne létezni. Ez ijesztő lehet, de szeretném megnyugtatni az embereket, hogy nem teljesen így van. A három rész egyszerre létezik. A kérdés csak az, hogyan tudjuk ezeket egyensúlyban tartani.”