A klímaszorongás lebénít, félelmet kelt, de lehet tenni ellene, sőt kell is, mert üt a Föld utolsó órája
Ökogyász, ökobánat, klímaszorongás. A válság okozta egyéni mentális problémákat egyedül vagy társadalmi szinten kellene megoldani? Ágoston-Kostyál Csilla az ELTE adjunktusa, Kalász Cintia MA végzős pszichológushallgató és dr. Lányi András ökofilozófus kalauzolt el minket a témában.
A klímaváltozás itt van, ezt már a leghevesebb anti-globálisfelmelegedéses összeesküvés-hívőknek is nehéz lenne tagadni. A krízis kezelésére párhuzamosan vannak jelen egyéni, helyi és nemzeti, illetve globális javaslatok: újrahasznosítás, húsmentes életmód, kőolajtermelés beszüntetése, légi utazás minimalizálása. Míg a bolygó megmentéséért folyó harccal papíron az emberiség egyetért, addig a valóságban a gyökeres életmód- és világszemléletváltás még mindig nem következett be.
A gátak, amelyek hátráltatják az embereket a legkülönbözőbb érzelmi okokból jelentkezhetnek. Vajon az önzés gátol minket, vagy a túlcsorduló információk okozta zavarodottság? A jövőtől való félelem fagyaszt vagy a bizonytalanság, hogy mi a jó lépés?
A tétlenség sárkányai és társai
Ágoston-Kostyál Csilla Robert Gifford amerikai tudós egyik tanulmányát hozza fel, hogy szemléltesse az akadályokat. Gifford a „tétlenség sárkányainak” nevezte el azt a huszonkilenc blokkot, amelyeket különböző viselkedésminták és kognitív akadályok szerint csoportosította. Megfigyelhetők többek között a gondolkodási torzítások, amikor valaki tudja mi lenne a helyes cselekvés, még sincs elég információja ahhoz, hogy kivitelezze.
Vagy az optimista torzítással gondolkodók bíznak benne, hogy az emberiség az ő áldozata vagy részvétele nélkül is képes lesz megoldani a problémát; míg az „ősi agy” teóriája szerint az ember egyszerre csak az időben közelibbnek és sürgetőbbnek vélt problémájára képes koncentrálni.
Az „elsüllyedt költség” alatt „az életcélok és a környezetvédelmi célok ütközésbe kerülését” kell érteni, azaz valaki tisztában van a gyakori repülés számottevő karbon kibocsátásával, az utazást mégis az identitása szerves részének tekinti. Végül az apatikus én-hatékonyság érzésének a csökkenése pedig felteszi a kérdést: Számítanak egyáltalán az én tetteim, ha a nagyvállalatok továbbra is nagy léptékben szennyezik a bolygót?
A reményvesztettség, a düh és a bűntudat mind olyan érzelmek, amelyeket a klímaváltozás, vagy a kutatót idézve a „klímapusztítás” kapcsán egyre többször élnek át az ezzel rendszeresen foglalkozó személyek. Ágoston-Kostyál felmérést készített különböző korcsoportokkal az „ökogyász”, az „ökobűntudat” és az „ökoszorongás” jelenségeiről.
Bár az intenzívebb, negatív öko-érzelmeket a közvélemény sokszor a fiatalokhoz köti inkább, az idősebb generációra ugyanúgy jellemző az ökogyász megélése: ők ugyanis még megtapasztalhatták a világot olyannak, amilyennek a fiatalok nagy valószínűséggel már nem fogják; vacogtak igazán hideg télben, láthatták és halhatták az erdők, tavak természeti sokszínűségét.
A fiatalok nem élnek meg hasonló ökológiai veszteségeket, viszont náluk intenzívebben van jelen az ökobűntudat és az ökoszorongás a világban tapasztalható tétlenség és a komor jövőbeli perspektívák hatására.
Nem mindegy, hogy szorongás vagy félelem
A tavalyi évben az UNICEF Magyarország megbízásából a Publicus Research készített felmérést a magyar fiatalok klímaváltozáshoz való hozzáállásáról. A reprezentatív kérdőív alapján a válaszadók kilencven százaléka valamilyen mértékben szorong a jelenségtől, és hatvan százalék szomorúságot érez.
Viszont, amikor dr. Lányi András ökofilozófust, Az ember fáj a földnek című könyv szerzőjét kérdeztem a témáról hitetlenkedve hátradőlt a székén: „Klímaszorongás? Megáll az ész! Tisztázzuk, hogy mitől félünk: a szorongástól vagy a klímaváltozástól?” Ő egy kicsit forradalmibban közelíti meg az ambivalens érzelmeket, inkább az akciót sürgeti.
A szorongásból félelmet kell csinálni, mert míg a szorongás lebénít, addig ha félek, tudom mitől félek és tehetek ellene.
A cselekvésnek azonban több tényező is gátat szab, legyen szó a fentebb említett gondolkodásbeli blokkokról, politikai tényezőkről, vagy akár a szocializációs komfortról. A filozófus szerint a mai társadalomban az számít jólétnek és boldogságnak, ha „a társadalom által belénk nevelt vágyainkat és igényeinket a lehető legtöbb szolgáltatás és árucikk leggyorsabb elhasználása útján elégítjük ki, szóval, a szemét szaporítása útján”.
Ez persze, nem mehet a végtelenségig, elérkeztünk a természeti rendszerek eltartó képességének a határaihoz. Lányi arra bíztat, hogy kalibráljuk újra az agyunkat, „ne termékekkel és ingóságokkal azonosítsuk a jó életet és társadalmi szerepeinket”.
Érdemes lenne újra felfedezni az ember és a természet közötti összhangot: felismerni, hogy a bolygó megmentése nem áldozatot követel tőlünk, hanem egy változatosabb, a technikai szolgáltatásoktól függetlenebb életforma lehetőségét kínálja, csupa olyasmit, ami javítaná életünk minőségét. Például csökkenne a zajszennyezés és az emiatt kialakuló halláskárosulások, vagy a hajszolt és túlfogyasztó kultúra elhagyásával a stressz és szív- és érrendszeri problémák kialakulása.
Társadalmi szinten Lányi az egymásért és az utódainkért viselt felelősség tudatosítását sürgeti; a klímaváltozás elleni harcban a leghatékonyabb eszköznek a kölcsönös segítőkészségen és jóakaraton alapuló együttműködést tartja. Nem az okos gépekre, hanem az okos emberekre számít. „Ha elkezdenénk mi emberek egymással másképpen bánni, szinte magától szűnne meg a természet kizsákmányolása és elszegényítése.”
A mentális egészség is szerephez jut
Szintén egyfajta strukturális változás elősegítéséről mesél Kalász Cintia pszichológushallgató is a mentális egészség kapcsán. Saját magán és a barátain a klímaváltozás okozta bánatot figyelte meg, ugyanakkor a környezetében találkozott már passzív és kényszeres attitűddel is.
Véleménye szerint a közömbösséget egyszerűen felváltaná a tettvágy, ha az egyének felismernék a természetben elfoglalt helyüket és reflektálnának a természettel való kapcsolatukra. „Jó lenne, ha mi emberek elfogadnánk azt, hogy a természet részei vagyunk és ha nem tiszteljük a természetet, akkor nem tiszteljük magunkat, és fordítva, akkor látszólag a természet is ellenünk fordul.”
Kalász azonban nem csak a bolygó szennyezésében látja a krízist, hanem felhívja a figyelmet a „mentális egészségszennyezésre is”. Míg a megfelelő forrásokból való tájékozódás elengedhetetlen a hatékony cselekvéshez, addig a pánikkeltő szalagcímek, a borús klímakutatások szüntelen olvasása további stresszt és apátiát kelthet az olvasókban.
Kollektív, közös fellépésre van szükség
A klímakatasztrófát nem individualista, tőkeéhes, vagy zsigeri szinten szorongó és ezáltal magatehetetlen emberek fogják megoldani – a civilizáció fenntartásáért tudatos és elszánt közösségként kell együtt dolgozni. A mentális egészségre csak pozitív hatással lehet a kollektív tettrekészség, a zöldebb, élhetőbb, kiegyensúlyozottabb bolygóért való munka, hiszen a modern problémáink nagy része expliciten függ az ökoszisztéma összeomlásától vagy fenntartásától.
Aki pedig fél vagy szkeptikus a saját életében megtenni az első zöld lépéseket, azt Lányi motiválná: „Mindig elszánt emberek kicsiny csoportjai szokták kezdeményezni a változást, tehát azzal nincs gond, hogy kevesen vagyunk. Minden innováció, minden újítás először egy kis csoportban alakul ki; legyen szó a technológiáról vagy politikáról, vagy a vallásról. És mégis ezek a kis kezdeményezések azok, amik egyszer csak összeállnak, így a kis patakokból nagy folyó lesz, ami elmossa végül a gátakat.”