A klímaszorongás nagyon hasonlít a haláltól való rettegésünkhöz, vajon megyünk vele valamire?
Az elmúlt pár évben egyre több csatornán találkozunk a klímakatasztrófa és a klímaválság fogalmával, annak okairől és következményeiről való írásokkal. De zöldebb lesz-e Földünk, ha nap mint nap e pesszimista jövőkép miatt szorongunk? Elmondom, mit gondoltam erről az egészről, amikor július hatodikán elbuktam a műanyagmentes július kihívást. Szöveg: Puskás Panni
Az úgy kezdődött, hogy komolyan végiggondoltam, hogyan lehetne megoldani műanyag nélkül a júliust: kitaláltam, miket lehet főzni azokból a csomagolásmentes termékekből, amikhez plusz fakszni nélkül hozzájutok a szupermarketben, szereztem egy kulacsot, kimostam a textilzsákjaimat és felkészültem. Aztán kimentem a Pride felvonulásra a tesómmal, és otthon hagytam azt az átkozott kulacsot.
Vonulhattam volna nyűgös kamasz húgommal a Pride-on víz nélkül, de én inkább betértem egy éjjel-nappaliba, és szégyen ide, szégyen oda, vettem egy műanyagpalackos vizet. Na, jó, ha őszinte akarok lenni: kettőt. Nagyon vacakul éreztem magam, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mi ennek az oka, és hogy vajon mennyivel lett volna jobb a világ, ha egy hónapig nem használok műanyagot. Végül arra jutottam, hogy a műanyagmentes július ebben a formájában egyszerűen értelmetlen.
Mindez csak illúzió?
A mozgalom két ferdítést tartalmaz. Az egyik, és talán kevésbé súlyos, hogy azt a hamis illúziót kelti bennünk, hogy némi ráfordított idővel és szervezett életvitellel könnyedén megmenthetjük a Földet. Ez teljesen nyilvánvalóan nem így van, hiszen a műanyagszemét ugyan nagy probléma, de a klímakatasztrófát valójában az üvegházhatású gázok kibocsátása okozza, amelyre én egyetlen módon lennék képes némi hatással lenni: ha nem mennék többet sehova repülővel.
Kimmel Hajnalka: Az egyik legnagyobb tévhit, hogy a klímaváltozás teljes mértékben visszafordítható
Ugyanakkor van egy sokkal károsabb üzenete is a műanyagmentes júliusnak, mégpedig az, hogy az egyént teszi felelőssé azon gyártók helyett, akik eldobható PET palackba csomagolják az innivalót.
Ennek egyenes következménye, hogy az én bűntudatommal nem megyünk semmire, egy rendszerszintű változással már annál inkább, a műanyagmentes július pedig akkor lett volna sikeres, ha egy egyhónapos bojkottal kikényszerítettük volna valamelyik üdítőgyártó cégből, hogy kezdjen el végre a megoldáson agyalni. Valami hasonlót gondoltam én a klímaszorongásról úgy általában is: az volt a véleményem, hogy puszta szorongásból nem szoktak produktív megoldások születni (leszámítva a művészetet, a művészek elég produktívan tudnak ugyanis szenvedni).
Aztán Dr. Kőváry Zoltán egzisztenciális pszichológus és Greta Thunberg, a klímaaktivizmus koronázatlan királynője közös erővel meggyőztek arról, hogy nincs teljesen igazam.
Termékeny szorongás
Kőváry Zoltán az ELTE Pszichológia Tanszékének oktatója elmondta, hogy bár a probléma teljes mértékig XXI. századinak tűnik, az ökopszichológia valójában már a kilencvenes években is használta a klímaszorongás fogalmát. Hogy mégis újnak érezzük a jelenséget, az azért van, mert a természetpusztítás következményei mostanra ütötték át az ingerküszöbünket.
„Nem nevezném betegségnek, mert reális jelenségre adott érthető érzelmi reakcióról van szó, bár, mint minden félelmünk, ez is válhat kóros mértékűvé. A klímaszorongás jelensége engem a pszichoterápiás állapotromlásra emlékeztet, ami az első szakaszban szokott mutatkozni gyakorta, amikor a korábbi szorongás-elhárítási formák, például tagadás, bagatellizálás hasznavehetetlenné válnak, de új megküzdési formák még nem alakultak ki, ezért jobban ki van téve a páciens a szorongásnak.” – mondja Kőváry.
A pszichológus szerint a klímaszorongás nagyon hasonlít a haláltól való rettegésünkhöz, mindkettő gyökere a veszteségtől való félelem. A különbség a kettő között az, hogy míg az elmúlt évezredekben az emberek kidolgoztak stratégiákat a halálfélelemmel való megküzdésre, addig az ökológiai katasztrófára nincs vészforgatókönyvünk.
Kőváry elmondta azt is, hogy ahogyan a szorongás és a depresszió, úgy a klímaszorongás és a klímadepresszió is szoros kapcsolatban állnak egymással: „a szorongás valaminek a lehetséges elvesztésére adott érzelmi reakció, a depresszió a már visszafordíthatatlannak megélt veszteséghez és az azzal járó bűntudathoz kapcsolódó lehangoltság”. A klímakrízishez köthető lelki problémáknak pedig nemcsak mi, felnőttek, hanem gyermekeink is erősen ki vannak téve.
„A gyermekkori depresszió szeretett személyek halála vagy a szülők válása okozta veszteségérzés miatt alakul ki. A gyerekpszichológusok szerint ezeket az eseményeket nagy hiba megpróbálni eltitkolni a gyerekek elől, azon kell inkább dolgozni, hogy lehetővé tegyük számukra a gyászt. Például úgy, hogy együtt gyászolunk velük. Ez vonatkozik a természettel való kapcsolatukra, élményeikre és az azokhoz kapcsolódó veszteségeikre is. Gondoljunk bele, hogy milyen közel állnak a gyerekek az állatokhoz.
Valójában ez a természetes állapotunk, és hogy sokunknál ez később elvész a tudatból, nem jelenti azt, hogy potenciálisan nem marad az énünk része.” Jó, ez eddig tényleg baromi nyomasztóan hangzik, de mondott Kőváry Zoltán valami egészen felemelő dolgot is azért: „azt a határhelyzetet, amiben most vagyunk, a pszichológia krízisnek nevezi, ami kettős jelentésű szó: veszély és esély. Ha nem foglalkozunk vele, annak tönkremenetel lesz az eredménye, viszont ha aktívan igyekszünk megküzdeni, van arra lehetőség, hogy a korábbinál magasabb színvonalú emberré váljunk”.
Tehát a klímaszorongás nem csak arra jó, hogy aktivizáljon minket, és megmentsük a bolygót, hanem mindeközben jobb emberek is leszünk tőle – ez így már elég jó üzletnek tűnik.
Kezdj magaddal valamit!
Greta Thunberg a hősöm. Oké, nyilván nem csak az enyém, hanem az egész emberiségé. Tudjátok, ő az a tizenhatéves, fonott hajú csaj, akit Nobel-békedíjra jelöltek, és vitorlással ment az ENSZ klímacsúcstalálkozójára, New Yorkba, hogy ott is beszóljon párat a világ vezetőinek. Thunberg karrierje úgy indult, hogy egy nap suli helyett inkább sztrájkolni kezdett az utcán, hogy felhívja környezete figyelmét a közeledő ökológiai veszélyre, mostanra pedig többet tett a világért, mint én valaha is fogok.
De mindez nem így történt volna, ha nincs klímaszorongása. Egy interjúban erről a következőket mondta: „a legjobb gyógyír a szorongásra, a félelemre és a dühre, ha az ember kezd magával valamit”. Tehát Greta Thunberg tanácsa az, ha szorongsz a jövőd miatt, akkor légy felnőtt, és merj felelősséget vállalni. És talán tényleg elég az is, ha nem csomagolod be a karácsonyi ajándékot, és nem hagyod otthon a kulacsot, ha vállalod a kényelmetlenséget és repülő helyett vonattal utazol legalább Európán belül, ha többet tömegközlekedsz, ha csak akkor vásárolsz új ruhát, ha tényleg szükséged van rá, vagy kevesebb húst eszel.
De ha ez nem elég, akkor vannak más lehetőségek is a kezedben: tüntess, mondd el a véleményed, győzd meg a körülötted élőket, aktivistaként is segítheted környezetvédő szervezetek munkáját. Lényegében bármit teszel, az milliószor jobb, mintha nem tennél semmit, és bár a vonatozásért meg a kulacshasználatért nem jár a Nobel-békedíj, de a közérzeted biztosan javul majd tőle.
Visszatérve a cikk elején felvetett problémámra az egyéni felelősséggel kapcsolatban: nem, még mindig nem gondolom, hogy én fogom megoldani az ökológiai katasztrófát azzal, hogy textilzsákba teszem a kakaóscsigámat a boltban. Az viszont világossá vált számomra, hogy a változáshoz hozzáállásbeli fejlődésre van szükség úgy az egyének, mint a társadalmak részéről – a probléma megoldására mindenkinek törekednie kell, a multinacionális vállalkozásoknak is, az országok kormányainak is, neked is, nekem is.
Szóval nem mondom többször, hogy nem rajtam múlik. Rajtam innentől fogva ne múljon.