A hajszolás kultúráját éljük és kevés dolog van, ami olyan bűnös, mint lustának lenni - ám ez a produktivitási kényszer se nem normális, se nem fenntartható
Oviban azt mondták, rajzoljak szebben, az iskolában azt, hogy tanuljak többet, az első munkahelyemen pedig, hogy dolgozzak, amíg bírom, mert ha nem, akkor lemaradok és kimaradok. És akkor vajon mi lesz a nagy álmokkal és mérföldkövekkel? De tényleg akkor lehetek csak sikeres, ha 0-24-ben produktív vagyok?
A folyamatos hajtás az egyetlen módja annak, hogy kihozzam magunkból a maximumot a karrieremet és a magánéletemet tekintve? Tényleg csak akkor lehetünk sikeresek, ha kihajtjuk a belünket? Remélem, hogy nem. Mert ha igen, akkor én soha a büdös életben nem leszek sikeres.
Hajts, amíg bele nem betegedsz! Aha, kösz nem!
Azt, hogy mi a siker, nehéz lenne egyféleképpen megfogalmazni, mivel mindenkinek mást jelent. Manapság egyre többször visszhangzik a mentális egészségre való odafigyelés fontossága, ugyanakkor a hustle culture-re épült világunkban továbbra is nehéz dolga van annak, aki szeretné úgy kihozni magából a maximumot, hogy nem döglik bele a folyamatos teljesítési kényszerbe.
A negyedélet-krízis vezethet depresszióhoz, szorongáshoz, pánikbetegséghez vagy akár addikcióhoz, ezért érdemes időben szakemberhez fordulni a tünetekkel
Szinte nap mint nap találkozom azzal a nézettel, mely szerint az önértékelést az határozza meg, hogy valaki mennyire „teszi oda magát”, értsd mennyire adja a vérét és verejtékét a vállaltért. Szünetet tartani, pihenni, sőt, aludni egyenlő a gyengeséggel és a vesztes attitűddel. Persze, nem azt sugallom, hogy az ambíció és szorgalom átkos tulajdonságok, de az állandó maximalizmusra törekvésnek és szüntelen produktivitásnak bizony megvannak az árnyoldalai.
Nem egyszer kaptam magam azon az elmúlt tíz évben, hogy elvesztettem az irányt, a valódi célt és azon vagyok, hogy valakit/valakiket lenyűgözzek. Volt, hogy éjt nappallá téve dolgoztam pár elismerő szóért, és hogy bebizonyíthassam magamnak és másoknak is, hogy erre és arra is képes vagyok. Nem feltétlen a másokkal való versengés vonzott, de ilyen helyzetekben óhatatlanul is megtörténik az emberrel, ez az út pedig általában – látható vagy láthatatlan – konfliktusokkal van kikövezve.
Nem beszélve arról, hogy az állandó túlhajszoltság és radikális önfejlesztés kimeríti a testet, az elmét és a lelket is, az ebből adódó stressz pedig tartósan rossz közérzethez, szorongáshoz, pánikbetegséghez, depresszióhoz vezethet.
