A hajszolás kultúráját éljük és kevés dolog van, ami olyan bűnös, mint lustának lenni - ám ez a produktivitási kényszer se nem normális, se nem fenntartható
Oviban azt mondták, rajzoljak szebben, az iskolában azt, hogy tanuljak többet, az első munkahelyemen pedig, hogy dolgozzak, amíg bírom, mert ha nem, akkor lemaradok és kimaradok. És akkor vajon mi lesz a nagy álmokkal és mérföldkövekkel? De tényleg akkor lehetek csak sikeres, ha 0-24-ben produktív vagyok?
A folyamatos hajtás az egyetlen módja annak, hogy kihozzam magunkból a maximumot a karrieremet és a magánéletemet tekintve? Tényleg csak akkor lehetünk sikeresek, ha kihajtjuk a belünket? Remélem, hogy nem. Mert ha igen, akkor én soha a büdös életben nem leszek sikeres.
Hajts, amíg bele nem betegedsz! Aha, kösz nem!
Azt, hogy mi a siker, nehéz lenne egyféleképpen megfogalmazni, mivel mindenkinek mást jelent. Manapság egyre többször visszhangzik a mentális egészségre való odafigyelés fontossága, ugyanakkor a hustle culture-re épült világunkban továbbra is nehéz dolga van annak, aki szeretné úgy kihozni magából a maximumot, hogy nem döglik bele a folyamatos teljesítési kényszerbe.
A negyedélet-krízis vezethet depresszióhoz, szorongáshoz, pánikbetegséghez vagy akár addikcióhoz, ezért érdemes időben szakemberhez fordulni a tünetekkel
Szinte nap mint nap találkozom azzal a nézettel, mely szerint az önértékelést az határozza meg, hogy valaki mennyire „teszi oda magát”, értsd mennyire adja a vérét és verejtékét a vállaltért. Szünetet tartani, pihenni, sőt, aludni egyenlő a gyengeséggel és a vesztes attitűddel. Persze, nem azt sugallom, hogy az ambíció és szorgalom átkos tulajdonságok, de az állandó maximalizmusra törekvésnek és szüntelen produktivitásnak bizony megvannak az árnyoldalai.
Nem egyszer kaptam magam azon az elmúlt tíz évben, hogy elvesztettem az irányt, a valódi célt és azon vagyok, hogy valakit/valakiket lenyűgözzek. Volt, hogy éjt nappallá téve dolgoztam pár elismerő szóért, és hogy bebizonyíthassam magamnak és másoknak is, hogy erre és arra is képes vagyok. Nem feltétlen a másokkal való versengés vonzott, de ilyen helyzetekben óhatatlanul is megtörténik az emberrel, ez az út pedig általában – látható vagy láthatatlan – konfliktusokkal van kikövezve.
Nem beszélve arról, hogy az állandó túlhajszoltság és radikális önfejlesztés kimeríti a testet, az elmét és a lelket is, az ebből adódó stressz pedig tartósan rossz közérzethez, szorongáshoz, pánikbetegséghez, depresszióhoz vezethet.
Amikor azt éreztem, hogy a stressznek már fizikai tünetei is megmutatkoznak rajtam a munka miatt, keveset aludtam és a jól megérdemelt pihenés során is mardosó bűntudatom volt, amiért épp nem dolgoztam, rájöttem, hogy ez az életmód tarthatatlan. Meg kell találnom az egészséges balanszot az ambiciózus, hatékony munka és a kellő mennyiségű és minőségű pihenés között. Hamar kiderült, hogy ez egy egész életen át tartó meló lesz.
Pihenés = lustaság? Spoiler: NEM!
Nem volt olyan régen az az időszak, amikor folyton keresem a tennivalókat és az önfejlesztési lehetőségeket magam körül – olyankor is, amikor egyáltalán nem volt aktuális. Látva a hasonló korú vállalkozókat, akik több lábon állnak, önkéntelenül is elkezdtem összemérni magam velük, és próbáltam kideríteni, én az ő területeiken jó lehetnék-e. Egy ponton beláttam, hogy ennek semmi értelme és inkább azt kerestem vissza, hogy miből adódik ez a fajta megszállottság és mit lehet vele kezdeni.
Kiderült, hogy ez sem fog olyan könnyen menni, így első kis lépésként bevezettem a szabadnapot.
Lusta lennék, amiért egy hétköznapon nem dolgozom? Nem hiszem. Éreztem azt az elején, hogy lusta vagyok emiatt? Persze! De nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. Ahogyan arra az Intelligent Change cikke is rámutat, az elmúlt évtizedekben a pihenés és a lustaság közé egyenlőségjelet tettünk, míg a pihenést szégyellnivaló dolognak tartjuk.
A társadalom hajlamos arra, hogy a fáradtságot erényként ünnepelje, a beiktatott szüneteket pedig a boldogtalanság és kudarc okának titulálja. Devon Price pszichológus, a Laziness Does Not Exist című könyv szerzője szerint a lustaság mítosza egy olyan hitrendszer, amely azt állítja, hogy a kemény munka erkölcsileg felsőbbrendű a pihenéssel szemben, és hogy azok, akik nem produktívak, kevesebbet érnek.
Három meggyőződés táplálja ezeket a fals elképzeléseket:
- Annyit érek, amennyire produktív vagyok. Ez a tévhit tesz az kihasználhatóvá. Ha hajlandó vagyok a belső értékrendszeremet a produktivitásomhoz kötni, akkor több munkát vállalok, mint amennyi egészséges lenne és amennyit képes vagyok elvégezni. Be kell látnom végre: nem tudom a világ összes terhét cipelni.
- Nem bízhatok a saját érzéseimben és határaimban. Nem vagyok gép, mégis hajlamos vagyok a fáradtságot figyelmen kívül hagyni. Ehelyett a végletekig erőltetem magam ahelyett, hogy meghallanám a testem jelzéseit. Így lassan képtelen leszek meghallani önmagamat.
- Mindig van több, amit megtehetnék. Mindig lesz valami plusz elvégezhető feladat, éppen ezért meg kell tanulni nemet mondani. Ha ez nem válik reflexszerűvé minél előbb, akkor állandó bűntudattal és túlterheltséggel fogok küzdeni, ami rövidúton kiégéshez vezet.
Akárki akármit mond, pihenésre márpedig szükség van
Még ma is belefutok néha abba, hogy az öngondoskodást és a lazulást önzőségnek tartom, de ez valahol az egóm fura játéka is – azt gondolom ilyenkor, hogy rám valakinek, valahol biztosan szüksége van. A helyzet azonban az, hogy nem, nincs. Ha pedig igen, akkor tud várni és én is tudok rá várni, ha kell. Ne legyen már az „alkalmas most?” kérdés egy puszta udvariassági kijelentés!
Úgy gondolom, hogy néha tudni kell megállni, vagy legalábbis lelassítani
Persze az is elfordul, hogy mindez átcsap halogatásba. Ha egy nap képtelen vagyok rávenni magam egy adott feladat elvégzésére, adok magamnak időt az erőgyűjtésre, vagy valami másba kezdek, ami jobban passzol az adott napomhoz, hangulatomhoz. Ez a nagytakarítástól kezdve az edzésen át, egy kisebb munka elvégzéséig bármi lehet. Ezek a cselekvések általában meghozzák a motivációt azáltal, hogy elvonják a figyelmemet a szoros határidőről és a kötelező jellegről, de levezetésnek sem utolsók.
Ezzel együtt az is fontos, hogy ne csak azért pihenjek, hogy hatékonyabb legyek, mert akkor ugyanazokat a köröket futom – a pihenésnek nyilván van pozitív hatása a teljesítményemre, de a chilles óráknak arról kellene szólniuk, hogy megszabadulok a folyamatos terheléstől és nem arról, hogy rágyúrok a még több terhelésre.
A produktivitás nem minden, az időnkénti „lustálkodás” pedig nemcsak, hogy megengedett, de szakértők szerint egyenesen szükséges az egészség megőrzéséhez és annak a bizonyos balansznak a megtalálásához.
Ma már rendszeresen „kicsekkolok”, igent mondok az aktív pihenésre, de a tényleges semmittevésre és a magammal töltött időre is.
Ez nem jelenti azt, hogy lusta vagyok, vagy nem tartom fontosnak a munkámat, vagy nem teszek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a magam mércéjével mérve sikeres legyek. Inkább azt jelenti, hogy úgy szeretnék eredményes lenni, hogy nem pusztulok el az odáig vezető úton, és elhiszem, hogy az élet több a ledolgozott munkaórák számánál, a főnök/ügyfél elismerő szavainál vagy az ismerőseim, rokonaim validációjánál.
Hiszek abban, hogy a lelassulásra a mai, hipergyors és teljesítménykényszertől lüktető világban is van lehetőségem, ez pedig egy újabb vastaggal szedett, aláhúzott teendő a to-do listámon.