Együtt lenni karácsonykor néha pont olyan nehéz, mint amennyire jó
A karácsonyi időszak minden szépségével és meghittségével együtt egy nehéz és érzelmileg turbulens időszak. Családi összejöveteleken, vagy épp azok hiányában, erősebben érezzük nemcsak a pozitívat, hanem azt is, ami nincs vagy nem jó. Hogyan ad ez az időszak mégis lehetőséget arra, hogy megerősítsük kapcsolatainkat, összetartozásunkat másokkal és önmagunkkal? Filmből, irodalomból és személyes anekdotákból is merítettem.
Egy barátnőmmel beszélgettünk arról, hogy a karácsony az egyetlen olyan ünnep az évben, ami felnőttként sem veszíti el a varázsát. A karácsonyi énekek, a csillagszóró, a színes fények, a fenyőillat akkor is hatnak az emberre, amikor már nem hiszi azt, hogy az angyalkák hozzák a karácsonyfát.
Bár sokan a családdal ünneplik a Szentestét és az azt követő napokat, a karácsony nem is elsősorban a család, hanem a közösség ünnepe. Voltak olyan karácsonyaink, amikor egy távoli rokon vagy külföldi barát egészítette ki a családi kört, és olyanra is emlékszem fiatal felnőtt koromból, amikor nem a családdal töltött Szenteste, hanem egy pár nappal korábbi buli a barátaimmal, lakótársaimmal, szerelmemmel maradt meg, mint „karácsonyi emlék.”
Egy-egy emlékezetes karácsony: filmen és irodalomban
Legtöbben mégis talán a családdal ünneplünk valamilyen formában, és ez nem mindig egyszerű. A film és az irodalom rengeteg illusztris példát hoz erre. Például Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek c. könyvében felidéz egy karácsonyi jelenet, ahol az apai nagypapa a spájzban, a borosüveg között kotorászva mormol el egy velős megjegyzést az anyjáról, hogy aztán az anyai nagyszülők se mulasszák el kifejteni, hogy apátokra úgyse lehetett soha számítani, miközben épp az ajándékokat bontják.
A Mackó című sorozat híres-hírhedt karácsonyi epizódja (Halak) pedig azt a légkört jeleníti meg, ahol egyszerre van jelen a szeretet és a ragaszkodás, az elviselhetetlen közelség és az a fajta összetartozás, ahol végül mindenki láthatatlannak érzi magát, és egyedül marad a problémáival.
Biró Zsombor Aurél: „Az, hogy a felszabadult zokogás közben én mitől érezzem magam férfinak, még megválaszolatlannak tűnik”
Jane Austen után szabadon
Vannak ugyanakkor szívderítő példák is az irodalomban, például Benneték a Büszkeség és balítéletben, akik nagyon különböző habitussal és életdöntésekkel operálnak viszonylag jól egy családként. Jane Austen regényeiben (amelyikből bármelyik remek karácsonyi olvasmány) vagy annak filmes adaptációiban, ahol az emberek aztán tényleg nem tudtak megszabadulni a családjuktól pláne nem nőként, a szereplők mesterfokon űzik az önérvényesítés művészetét sokszor pont, hogy az udvarias hallgatás és diszkrét kivonulás gesztusaival élve.
Az önképviselet ezen diszkrétebb formái, amik nem annyira a kimondott szavakban, hanem a határok beállításában vannak, talán jól jöhetnek egy olyan időszakban, amikor nem feltétlenül szeretnénk robbantani egy családi összejövetelen.
A határok segítenek
A határhúzás egy formája például, hogy eldönthetjük, elmegyünk-e egy eseményre, vagy ha elmegyünk meddig maradunk, és ha ott is vagyunk, mi az a beszélgetés, amiben részt veszünk és ki az, akivel kapcsolódunk. A Büszkeség és balítélet főszereplője, Elisabeth Bennet például főként a legidősebb nővérével és az apjával ápol szorosabb viszonyt, a többi családtagjával a szerető kötelességtudat, és a tőmondatok jellemzik.
Lehetséges olyan „szerződést” is kötni önmagaddal, hogy elmész egy családi találkozóra, de csak két órát maradsz. Vagy meglátogatod a szüleid, de nem alszol ott. Vagy ha messze laknak ott alszol, de elmész a kedvenc unokatesóddal sétálni, esetleg meglátogatod egy régi barátod a faluban. Egy parázskonfliktus helyzetben diszkréten fel lehet állni és átmenni a másik szobába. Ezzel távolságot vehetünk attól, amiben nem szeretnénk részt venni, közben mégis megőrizve a családi köteléket.
A humor és szerepjáték
Két további remek eszköz, amit nemcsak az irodalom, de a pszichológia és pszichodráma is használ: a humor és a szerepjáték. Gondolom mindenkinek megvannak azok az odaszúrt megjegyzések (mint például Biró Zsombor A. fent idézett jelenetében), amiktől előre fél és amiken utána napokig rágódik. Ezekre előre érdemes készülni, és az sem baj, ha nem hagyjuk otthon a humorérzékünk.
A fejünkben vagy akár szó szerint eljátszhatunk beszélgetéseket vagy találkozásokat, amiknek a gondolata szorongást okoz. A szerepjátékban az a jó, hogy kimondhat az ember olyanokat is, amiket élőben soha nem mondana, vagy megmutathatja egy olyan oldalát, amit még nem mer. Nyugodtan tegyél ki egy széket vagy egy párnát az adott személy helyébe, és add ki, ami a szíveden van annak a nagynéninek, aki már hatodszorra kívánja neked jószándékból, hogy bárcsak jönne a kisunoka.
Az összetartozás apró gesztusai
Tavaly ősszel, mikor Esther Perellel találkoztam egy újságíróknak szervezett kerekasztalon, a híres New York-i pszichoterapeuta a saját gyerekkorából osztott meg egy történetet. Esther Belgiumban nőtt fel Holokauszt-túlélő szülők gyermekeként. A családi összejövetelek, mint sokunknál, náluk is az esti vacsoraasztal körül folytak, és tele voltak konfliktussal. De a nagy politikai viták közepette egyszer csak valaki közbe szúrta, hogy „hú de jó lett ez a szósz” vagy „ideadnád kérlek a sót?”, amiket Esther úgy hívott, mint a kapcsolatban maradásért tett apró gesztusok.
Ezek az apró közbeszúrások azt üzenték a másiknak, hogy lehet, hogy épp egymás feje fölött ordibálunk a politikai nézeteinkről, mégis összetartozunk: egy asztalnál ülünk, azt az ételt esszük, amit valamelyikünk elkészített számunkra, és a nap végén, ha hazamegyünk, megköszönjük a vendéglátást, és a jövő héten vagy a jövő évben folytatjuk.
Az összetartozás nem biztos, hogy nagy gesztusokban vagy vallomásokban fejeződik ki, hanem az együtt lét apró rítusaiban. Ez különösen igaz lehet olyan generációknál, akik még nem használták minden nap azt szót, hogy „szeretlek.” Egy elkészített vacsora, egy együtt megnézett film vagy egy erre az alkalomra tartogatott bor ugyanezt jelenthetik.
A közösség és odatartozás más kapcsolatokban
Esther Perel, aki párokkal folytatott munkájáról lett híres, ugyanakkor sokszor beszél az egyéb szociális kapcsolatok fontosságáról. Ahogy az intimitást sem csak a párkapcsolatban éljük meg, ugyanúgy az összetartozás és szeretet élményét sem egyedül a család intézménye szolgáltatja, sőt sokaknak kifejezetten nem.
Valakinek nem a családdal töltött Szenteste lesz a „karácsony élmény”, hanem a barátaival, a szomszédjaival, a szerelmével, vagy szimplán egy embertással megélt közös pillanatok. Az is lehet, hogy ez csak ebben az évben lesz így, és jövőre máshogy lesz. És az is lehet, hogy most rajtunk a sor, hogy áthívjunk egy barátot vagy szomszédot vacsorára, aki egyedül töltetné a Szentestét.