Vajon megérett a világ Kamala Harris elnökségére?
Van abban valami kétségbeejtő, hogy Kamala Harris elnökségével kapcsolatban a fenti kérdés egyáltalán – méghozzá az elmúlt hetekben-hónapokban a világsajtóban igen gyakran – felmerül. Ez arról árulkodik, hogy a szexizmus és a rasszizmus még mindig olyannyira átszövi a társadalmat, hogy lehetetlenné teszi az egyenlő versenyt, és minden alkalmasság dacára csakis a nemi és a faji hovatartozása miatt elbukhat egy jelölt egy választást. Vagy mégsem?
Női vezetők a világban
Ahogy a Conversation szerzője, a nemzetközi kapcsolatok szakértője, Emma Shortis rámutat, a kérdés tévesen feltételezi, hogy az emberi jogok fejlődése lineáris. Legyen szó a nők, a színesbőrűek vagy az LMBTQ+ közösség jogairól, a sikeres, felívelő időszakokat gyakran követi ún. visszacsapás (backlash), amikor a regresszív erők igyekeznek megnyirbálni az addig elért eredményeket. Sajnos jelenleg is egy ilyen korszakban élünk, a #metoo jelentette kisebb megrázkódtatást (melyben egyesek a feminizmus negyedik hullámát vélték felfedezni) a patriarchátus nagyon gyorsan kiheverte.
A szexuális és reprodukciós jogok világszerte veszélyben vannak, és a „genderideológia” rémével riogatva támadás áldozata lett a nemi egyenlőség több vetülete a női kvótáktól a családon belüli erőszak elleni hatékony fellépésig. A világ egyes országaiban pedig még olyan alapvető jogaikat is elveszítették a nők, mint a szabad mozgás vagy az oktatáshoz való hozzáférés.
A jogok e hullámzó fejlődésével összefügg, hogy ha egy ország egyszer véletlenül megválaszt egy női jelöltet, nem biztos, hogy az rendszerszintű változást is jelent: meglehet, hogy az illető évtizedekig kivétel marad. Pl. Indiának Indira Gandhi óta, Pakisztánnak pedig Benazir Bhutto óta nem volt női vezetője – mindkettőjüket meggyilkolták. Törökországban, sőt még Kanadában is csak egyszer volt női miniszterelnök, Tansu Çiller, illetve Kim Campbell személyében (mindketten a kilencvenes években).
Hogyan formálják a sztárok az amerikai elnökválasztást?
Azon ENSZ-tagországok aránya, melyek élén állt már valaha nő, egyharmad, de a jelenlegi arány ennél sokkal kisebb. Az ENSZ 2024. okt. 1-i összesítése szerint a 193 tagország közül jelenleg 29-nek az élén áll nő, azaz arányuk világszinten 15 százalék. Ez is kevés, de ebben az államfői tisztségek is szerepelnek, amelyek sok helyütt reprezentatív feladatkört ölelnek fel.
A tényleges hatalmat jelentő kormányfői pozíciót a világ 13 országában tölti be jelenleg nő (ez az arány 6,7 százalék), közülük 9-en hazájukban első nőként – és még e kevés közt is akadnak olyanok, akik nem, vagy nem minden téren elkötelezettek a nemi egyenlőség mellett. A női vezetésű országok közt van pl. Mexikó, Svájc, Bosznia-Hercegovina, Olaszország és Dánia.
Ezek alapján elmondhatjuk: ha nem is túl gyakran, de látott már a világ nőket nagy országok élén is, Kamala Harris csak hazájában lenne az első.
Választói aggályok
Az, hogy a választók mit gondolnak arról, hogy hazájuk készen áll-e egy női elnökre, árnyalni fogja az eredményt akkor is, ha Kamala Harris egyébként rokonszenves számukra. Ilyen szempontból aggasztó, hogy egy júliusi felmérés szerint azon válaszadók aránya, akik el tudnának fogadni egy női elnököt, 9 százalékkal visszaesett: 2015-ben 63 százalék volt, most 54 százalék.
A fent említett Shortis szerint még a női jelölttel alapvetően szimpatizáló választók sem a nemi hovatartozás, sokkal inkább a számukra kulcsfontosságú ügyekben elfoglalt pozíció alapján szavaznak. A meggyőzéshez valóban kevés, hogy milyen évet írunk, és „itt az idő” egy női, illetve színes bőrű női elnökre, de vegyük azt is észre, hogy fehér férfit senki sem szokott azzal vádolni, hogy „identitáspolitikát” folytat – a „fehér” és a „férfi” mintha nem lenne identitás (címkézni, megemlíteni sem kell, hiszen az alapértelmezett emberről van szó), csak a „kisebbségi” hovatartozás.
