Vajon megérett a világ Kamala Harris elnökségére?
Van abban valami kétségbeejtő, hogy Kamala Harris elnökségével kapcsolatban a fenti kérdés egyáltalán – méghozzá az elmúlt hetekben-hónapokban a világsajtóban igen gyakran – felmerül. Ez arról árulkodik, hogy a szexizmus és a rasszizmus még mindig olyannyira átszövi a társadalmat, hogy lehetetlenné teszi az egyenlő versenyt, és minden alkalmasság dacára csakis a nemi és a faji hovatartozása miatt elbukhat egy jelölt egy választást. Vagy mégsem?
Női vezetők a világban
Ahogy a Conversation szerzője, a nemzetközi kapcsolatok szakértője, Emma Shortis rámutat, a kérdés tévesen feltételezi, hogy az emberi jogok fejlődése lineáris. Legyen szó a nők, a színesbőrűek vagy az LMBTQ+ közösség jogairól, a sikeres, felívelő időszakokat gyakran követi ún. visszacsapás (backlash), amikor a regresszív erők igyekeznek megnyirbálni az addig elért eredményeket. Sajnos jelenleg is egy ilyen korszakban élünk, a #metoo jelentette kisebb megrázkódtatást (melyben egyesek a feminizmus negyedik hullámát vélték felfedezni) a patriarchátus nagyon gyorsan kiheverte.
A szexuális és reprodukciós jogok világszerte veszélyben vannak, és a „genderideológia” rémével riogatva támadás áldozata lett a nemi egyenlőség több vetülete a női kvótáktól a családon belüli erőszak elleni hatékony fellépésig. A világ egyes országaiban pedig még olyan alapvető jogaikat is elveszítették a nők, mint a szabad mozgás vagy az oktatáshoz való hozzáférés.
A jogok e hullámzó fejlődésével összefügg, hogy ha egy ország egyszer véletlenül megválaszt egy női jelöltet, nem biztos, hogy az rendszerszintű változást is jelent: meglehet, hogy az illető évtizedekig kivétel marad. Pl. Indiának Indira Gandhi óta, Pakisztánnak pedig Benazir Bhutto óta nem volt női vezetője – mindkettőjüket meggyilkolták. Törökországban, sőt még Kanadában is csak egyszer volt női miniszterelnök, Tansu Çiller, illetve Kim Campbell személyében (mindketten a kilencvenes években).
Hogyan formálják a sztárok az amerikai elnökválasztást?
Azon ENSZ-tagországok aránya, melyek élén állt már valaha nő, egyharmad, de a jelenlegi arány ennél sokkal kisebb. Az ENSZ 2024. okt. 1-i összesítése szerint a 193 tagország közül jelenleg 29-nek az élén áll nő, azaz arányuk világszinten 15 százalék. Ez is kevés, de ebben az államfői tisztségek is szerepelnek, amelyek sok helyütt reprezentatív feladatkört ölelnek fel.
A tényleges hatalmat jelentő kormányfői pozíciót a világ 13 országában tölti be jelenleg nő (ez az arány 6,7 százalék), közülük 9-en hazájukban első nőként – és még e kevés közt is akadnak olyanok, akik nem, vagy nem minden téren elkötelezettek a nemi egyenlőség mellett. A női vezetésű országok közt van pl. Mexikó, Svájc, Bosznia-Hercegovina, Olaszország és Dánia.
Ezek alapján elmondhatjuk: ha nem is túl gyakran, de látott már a világ nőket nagy országok élén is, Kamala Harris csak hazájában lenne az első.
Választói aggályok
Az, hogy a választók mit gondolnak arról, hogy hazájuk készen áll-e egy női elnökre, árnyalni fogja az eredményt akkor is, ha Kamala Harris egyébként rokonszenves számukra. Ilyen szempontból aggasztó, hogy egy júliusi felmérés szerint azon válaszadók aránya, akik el tudnának fogadni egy női elnököt, 9 százalékkal visszaesett: 2015-ben 63 százalék volt, most 54 százalék.
A fent említett Shortis szerint még a női jelölttel alapvetően szimpatizáló választók sem a nemi hovatartozás, sokkal inkább a számukra kulcsfontosságú ügyekben elfoglalt pozíció alapján szavaznak. A meggyőzéshez valóban kevés, hogy milyen évet írunk, és „itt az idő” egy női, illetve színes bőrű női elnökre, de vegyük azt is észre, hogy fehér férfit senki sem szokott azzal vádolni, hogy „identitáspolitikát” folytat – a „fehér” és a „férfi” mintha nem lenne identitás (címkézni, megemlíteni sem kell, hiszen az alapértelmezett emberről van szó), csak a „kisebbségi” hovatartozás.
Ezt az is mutatja, hogy egy fehér férfi jelölt bukása után senki sem von le olyan következtetést, hogy fehér férfiakat nem érdemes a választáson indítani, netán a fehér férfiak nem alkalmasak a politikai vezető szerepre. A szavazás irányát eldöntő tényező lehet a másik jelölt rendkívüli ellenszenvessége is, és erre most jó esély van. A kutya- és macskaevő bevándorlókról hadováló, a klímavédelemre fittyet hányó, fegyvertartáspárti, abortuszellenes és szexuális zaklatással többszörösen vádolt Trump, aki 2020-s veresége után még zavargásokra is uszította híveit, nem éppen egy megnyerő figura, noha pártolói körében elvakult személyi kultusz övezi.
Will Saletan, a trumpellenes konzervatív Bulwark híroldal szerzője kéthónapos kutatásában fókuszcsoportos vizsgálat keretében boncolgatta különböző politikai beállítottságú és társadalmi hátterű választókkal a kérdést. Sok kiábrándult korábbi Trump-szavazóval is beszélgetett, és azt vette észre, hogy pont a nők a szkeptikusabbak. Többen úgy érveltek, hogy ők személy szerint szívesen szavaznának egy női jelöltre, de tudják (tudni vélik), hogy „mások úgysem fognak” (akár általában, akár a saját társadalmi csoportukon belül).
Ez az esetek egy részében a saját előítéletes attitűd áthárítása, ugyanakkor lehet őszinte is: a szexizmus valóságát a nők érzékelik erőteljesebben, nem a férfiak.
Elie Mystal, a Nation afro-amerikai jogász szerzője úgy vélekedik, hogy a szkeptikus fekete nők csak azt az üzenetet visszhangozzák, amivel a társadalom egész életükben bombázta őket: „Amerika gyűlöl benneteket”. A tekintélyelvű berendezkedés dolga is könnyebb, ha nem erőszakkal kell fellépnie, hanem a gyűlölt csoportok a negatív sztereotípiák internalizálásával maguk tartják fenn másodrendű helyzetüket. Mystal óva int a kishitűségtől, és azzal érvel, hogy Amerika a rabszogaság eltörlésére sem érett meg annak idején, és mindig lesznek, akik ellenzik a társadalmi változásokat – kérdés, hogy hagyjuk-e, hogy megijesszenek minket.
Saletan kutatására visszatérve, a résztvevők egy része Hillary Clinton 2016-os veresége alapján feltételezi, hogy az amerikaiak most sem választanának meg egy nőt elnöknek. „Az okos nőket, akik megoldási javaslatokkal állnak elő, senki sem kedveli” – vélekedett a kutatás egyik résztvevője. Mások viszont abban reménykednek, hogy a kudarc inkább Clinton személyéről, mintsem neméről szólt, és Harris rokonszenvesebb a választók számára.
Mivel Harris színesbőrű (indiai, illetve jamaicai származású), vannak, akik attól tartanak, hogy csak a progresszív attitűd bizonygatása miatt lett éppen ő az elnökjelölt – holott megfelelő képzettséggel és politikai tapasztalattal rendelkezik. Az utolsó tipikus attitűd, amit Saletan elkülönített, az volt, miszerint most nem szabad kockáztatni, mert „le kell győzni Trumpot” – de hát, Biden visszaléptetésével éppen ezt sikerült a demoktartáknak belátniuk.
A nemiség nem (annyira) tényező?
„Úgy gondolom, hogy Kamala Harris nő-, illetve színesbőrű mivolta nem annyira témája ennek a választásnak – mondja Soós Eszter Petronella politológus. – A demokraták azt szeretnék, ha ez a választás Trumpról szólna, a republikánusok pedig azt, ha Bidenről. Maga Harris sem hangsúlyozza nő mivoltát. Már tud építeni a Hillary Clinton által bejárt útra, aki ugye elsőként volt egy nagy párt női jelöltje, és ha nem is nyert, de sokakkal elfogadtatta a gondolatot, hogy akár egy nő is lehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Mindig kontextusfüggő egy jelölt megítélése: Harris arra is tud építeni, hogy a maga 59 évével a 81 éves Bidenhez képest fiatalnak tűnik, ráadásul a vitában sem volt nehéz nála jobban teljesítenie. Érvényesül az imkumbencia hatás is, mivel Harris alelnökként már közel van az ovális irodához. Vannak persze a női jogok szempontjából fontos ügyek, melyek tematizálódnak a választás során” – folytatja a szakértő.
„Ilyen például az abortusz ügye: Harris nőként hitelesebben tudja képviselni a választáspártiságot, mint a hívő katolikus idős férfi Biden. Összességében azonban nagyon vázlatos Harris programja, részben mert nagyon gyorsan is kellett összerakni, és nem is igazán megy bele a részletekbe. Néhány elvet ugyan lefektetett az elnökjelölti vitában is, de arról, hogy mindez a gyakorlatban hogy fog kinézni, keveset tudunk. Elképzelhető, hogy azért nem is említ túl sok konkrétumot, mert középre igyekszik beszélni.
A külvárosi női szavazók mobilizációja kulcs lehet, ők lehetnek az egyik csoport, akik eldönthetik a választást. A közelmúltban viszont egy felmérés során arra is fény derült, hogy a fekete férfiak kevésbé támogatják Harrist, mint korábban Bident.”
Baloldali, feminista szemmel irritáló, hogy Harris nem áll ki határozottabban bizonyos progresszív értékek mellett
– az antifeminista, xenofób, LMBTQ-ellenes Trumpnak bezzeg nem kellett óvatoskodnia és finomkodnia ahhoz, hogy választást nyerjen! Harris talán a ködösítéssel azt igyekszik megakadályozni, hogy bizonyos választói csoportokat elriasszon.
Aki legrosszabb rémálmaiban sem akarja Trumpot újra az elnöki székben látni, az, ha elégedetlenül is, de úgyis rá fog szavazni – remélhetőleg működni fog a középre célzó stratégia. Arra, hogy nőként anyakönyvezett színesbőrű jelölt legyen az USA elnöke, talán megérett a világ. Arra viszont, hogy feminista, antirasszista, progresszív értékek nyílt, határozott és kompromisszummentes képviseletével meg lehessen nyerni egy ilyen fontos választást, valószínűleg egyelőre nem – de remélem, még meg fogom érni.