Kadarkai Endre: „Hiszek benne, hogy nem mások jelenéhez, hanem a saját múltunkhoz kell mérni magunkat”

Kadarkai Endre már viszonylag fiatalon rájött, hogy riporter szeretne lenni. Mára az egyik legsokszínűbb és egyben legzárkózottabb figurája a közösségi médiának.

A húsz éve pályán lévő riporterrel a tudatos márkaépítésről, jövőbeli tervekről és a szakmájában bekövetkezett változásokról beszélgettünk.

Mikor megkerestelek az interjúval kapcsolatban, azt mondtad, hogy nem igazán szeretsz interjút adni. Mi alapján döntöd el, hogy kötélnek állsz-e?

Riporterként inkább kérdezni szeretek, mint magamról fecsegni. Szívesen beszélek magamról, csak nem a nyilvánosság előtt. Nem árt, ha az ember takarékos üzemmódra tudja állítani magát annak érdekében, hogy ne kopjon el a kíváncsisága, a jelenléte. Tavasszal a Youtube-on négy formátum készült. Ez havi tizenhat műsort jelentett, mindez és a nagy nyilvánosság kizárásával zajló színpadi talkshowk, pódiumbeszélgetések rendesen igénybe veszik az ember az idegrendszerét, idejét, türelmét, felkészültségét.

Az a típus vagyok, aki mindig nagyon alaposan igyekszik felkészülni egy-egy interjúra. Hosszútávon a megpróbálom megőrizni a kiváncsiságom, mert ha az kihuny, akkor felesleges kérdezgetni embereket. Fontos számomra, hogy öt-tíz év múlva is érdekes legyek a magam, de legfőképp mások számára. Úgy érzem, épp elég belőlem ennyi. Ezért az utóbbi egy évben elég konzekvensen mondtam nemet az interjú felkérésekre, amiben benne van az is, hogy tartok az önismétléstől.

Tudatosan kerülöd a bulvársajtót? Milyen típusú felkéréseket nem vállalnál el soha?

Többször kerestek kereskedelmi televíziótól, mindig jólesik, de jelenleg azt érzem, hogy ez tőlem távol áll. Biztosan vannak, akiknek ez iszonyatosan komfortos, lubickolnak benne, kedvükre való egy ilyen szerep. Én következetesen nem a magánemberi minőségemben szeretnék jelen lenni a nyilvánosságban. Semmi baj nincs ezzel. Én abból élek, hogy az ismert vagy civil embereket igyekszem minél érdekesebb formában megmutatni. Eldöntöttem, hogy húzok magamnak egy vonalat, amiben semmi titokzatosság nincs, egész egyszerűen alkat kérdése.

Mi volt az a pont, mikor lendületet vett a karriered, mit tartasz kiképzési időszaknak? Mennyire volt rögös az út Párkánytól a több, mint százezres követőtáborig? Kötődik ez az út nálad a felnőtté váláshoz?

Szerintem ez kisebb-nagyobb bukkanókkal, de egy építkező, emelkedő pályát mutat. Ha mindig a pár évvel azelőtti önmagamhoz viszonyítok, azt gondolom, sikerült egy-egy grádiccsal feljebb jutni. Bár nem tudom, miben mérik ilyen értelemben a lépcsőfokokat, lehet ez ismertség, követőtábor növekedés, vagy hatóerő. Legfőképpen az érdekelt, hogy a saját szakmai tudásomat tökéletesítsem. Nem szerettem volna versenyezni senkivel.

Hiszek benne, hogy nem mások jelenéhez, hanem a saját múltunkhoz kell mérni magunkat. Fontos volt, hogy a riporteri kvalitások terén a pár évvel ezelőtti önmagamhoz képest próbáljak fejlődni, csiszolódni. Mivel ez a szakma a nézőkről szól, ezért nem árt, ha a nézettség is nő. Húsz embernek nem olyan jó műsort készíteni, mint több százezernek. Tizennyolc éves korom óta vagyok a pályán.

Amikor az első videóim 2011 környékén felkerültek a Youtube-ra, egy nagy sóhajtás kíséretében azt mondtam a kollégáimnak, hogy ha az össznézettséget jelző kattintásszám egyszer elérné az egymilliót, akkor az valami elképesztő, földöntúli dimenziót jelent majd. Most, amikor havi 2,8 milliót mutat ez a számláló és idén átléphettük az ötvenmillió kattintást, nem kell magyaráznom, hogy mindez milyen boldogság, de felelősség is egyben.

Az egyre növekvő piacon mennyire tartod fontosnak a személyes márkaépítést? Miben látod a saját autentikus énmárkád erejét?

Wayne Gretzky (jégkorongozó) mondta, hogy nem az a jó játékos, aki ott van, ahol épp a korong található, hanem az, aki ott áll, ahová a korong érkezik. Szerintem ez egy fontos képesség, nem biztos, hogy ebben én vagyok az élenjáró, de meggyőződésem, hogy ez legfőképp rajtunk múlik. Fontos, hogy a saját személyiségünkkel legyünk jelen, ahogy az önazonosság és a póztalanság is elengedhetetlen.

Mindig ki kell használni a felmerülő lehetőségeket, emiatt például nemrég megjelentem a Tiktokon. Ha az ember hosszú távon képzeli el a jelenvalóságát, akkor az ottani generáció irányába is érdemes kinyújtani a kezet.

Ez egy másik formanyelv, de fontos reagálni a változásokra, magamat is kondicionálom arra, hogy időről-időre újabb formátumokat találjak ki. A mai világban már nem csinálhatjuk tíz éven át ugyanazt.

Normális, hogy változnak a trendek, másra van igény, de jó, ha megőrizzük a saját integritásunkat, igényességünket, szempontrendszereinket, filozófiáinkat, hitvallásunkat, munkamódszereinket is. Nem árt, ha a keretrendszer változásával a preferenciáink és a formanyelv is tud módosulni.

A beszélgetős műsor, mélyinterjú vált a fő profiloddá, ebben teljesedtél ki – ezen a területen is fontos, hogy ne legyen rutinszerű a megközelítés – hogyan tudod elkerülni, hogy belefuss a sémákba?

Magamat szórakoztatva, kihívások elé állítva, a műsor dramaturgiáján is csavarva egy kicsit, hogy ne ugyanazon a nyomvonalon legyek kénytelen végigmenni egy-egy vendéggel. Nem árt, ha egy picit mindig megújulsz. Például bármennyire is kedvelem, tisztelem azokat az embereket, akik a műsoraimba járnak, nem szeretnék ugyanazokkal évente interjút készíteni. Szerintem mindenkinek az az érdeke, hogy ez egy folyamatosan változó, különböző perspektívát nyújtó csatorna legyen.

Ezért szép lassan, de mind nagyobb érdeklődéssel, lehet, hogy elfordulok az ismeretterjesztés irányába. Készítettem egy Felfelé zuhanás című műsort a Podpad.hu-val közösen, ami a magyar popkulturális ikonok sorstragédáit járta körül szakértőkkel, szociológusokkal, pszichológusokkal, irodalomtörténészekkel. Annak a nézettsége nagyon meglepett, volt, amit több százezren meghallgattak, sőt középiskolai órákra is bekerült.

Ennek tudatában érdemes elgondolkodni azon, hogy feltétlenül valamelyik valóságshow hőssel kell-e beszélgetni, amikor ugyanekkora kattintásszámot, vagy közel ekkorát elérsz akkor is, ha Márai Sándor életének a fordulópontjait próbálod megfejteni. Szóval az ismeretterjesztés elképzelhető, hogy gyakrabban jelen lesz a csatornámon és meghatározó formátummá növi ki magát. Annyi sok részterület van, ami engem és remélhetőleg az embereket is érinti, hogy a portrékészítés mellett szerintem ez is lehet az egyik láb.

Milyen egyéb más műfajban próbálnád ki magad?

A jelenleg futó műsorok megfelelnek az alkatomnak, habitusomnak. Például haditudósításokat nem tudnék készíteni, nem nagyon látom magam, hogy ropogó géppuskák közül jelentkezzek be. De soha ne mondd, hogy soha. Egyelőre maradnék a stúdiós keretek között.

Követed, hogy milyen a felhozatal a beszélgetős tartalmak piacán?

Annyi mindent kell néznem a felkészüléshez, hogy az bőven kielégítő számomra, a saját privát érdeklődésemhez közel álló interjúkat is redukáltam az utóbbi hónapokban. De vannak nagyon jó műsorok és örülnék, ha minél több lenne. Nem vagyok olyan, aki irigykedéssel vegyes önzéssel tekint mindenre. Bár nem vagyok versenyző típus, örülök, ha minél több sokszínű, jó tartalmat látok, mert az én gondolataimat is szárba szökkenheti egy-egy ötlet.

Húsz éve tűntél fel a képernyőn – azóta teljesen megváltozott a legtöbb szakma, a média világában is drasztikus változások történtek. Mennyire könnyíti vagy éppen nehezíti meg a munkád helyzetét a közösségi média?

Az enyémet egyértelműen megkönnyíti. Azért ez harminc évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy a televíziós vezetők preferenciája, rokonszenve, elismerése döntötte el, hogy ki kap műsort valamelyik csatornán. Most pedig fogod magad és kis túlzással fillérekből készíthetsz tartalmat a YouTube-ra. Jóval olcsóbb műfaj, mint annak idején, amikor operatőrökkel, világosítókkal, hangosítókkal felszerelkezve kellett belevágni a műsorkészítésbe.

Demokratizálódott a műfaj, a YouTube-on ott van fekete-fehéren, hogy szám szerint hányan tekintették meg a műsorodat. Kétségbevonhatatlanul és félreérthetetlenül. Nem lehet mondvacsinált okokra, rossz idősávokra hivatkozni, más csatornákra mutogatni. A nézettség egyébként nem gondolnám, hogy egy megfellebbezhetetlen és tökéletesen adekvát jelzőrendszer, nem feltétlen ezt tekintem a legfontosabb irányadónak, ugyanakkor megkerülhetetlen.

Átverni ne hagyjuk magunkat, azért a közönség e tekintetben legitim módon szavaz, hogy mire van igény. A beszélgetős műfaj ráérős. Gondosan befejezheti az alany a mondatait, kifejtheti a világlátását, megmutathatja a személyiségét. Erre ugyanolyan tág teret biztosít az internet is, gondolok itt a YouTube-ra vagy a több órás podcastokra. Hallgatják, szomjazzák az emberek. A hagyományos értelemben vett televíziózás kihalófélben van. Öt-tíz év múlva valószínűleg számottevően kevesebben fognak tévét nézni, mint most.

Ez az élet rendje, soha nem lesz teljesen vége, mindig megmarad bizonyos értelemben ennek a létjogosultsága. A helyét átveszik a jövőben a netes tartalmak, amiket akkor nézel meg, amikor akarod, nincsenek időkorlátok, nem kell tekintettel lenni a reklámidőre.

Véleményed szerint milyen hatással lesz a ChatGTP a kreatív szakmákra?

Fogalmam sincs, nem is szeretnék belegondolni. Abban hiszek, amikor két ember beszélget. Nehezen tudom elképzelni, hogy az emberi párbeszéd, kommunikáció esetlegességét, személyességét, misztériumát ki tudná váltani egy gép. De láttunk már csodákat. Egy hosszú, mély beszélgetés az attól az, hogy két személy egymás szemébe néz, és úgy jön létre egy emberi diskurzus.

Bele sem merek gondolni, hogy miként és mikbe tudna a chatbot belerondítani. Ha ilyen is lesz, arra is kell reagálni, de én amíg tehetem, megpróbálom ezt az emberi változót, annak a jelentőségét és felcserélhetetlenségét megtartani.

Ha eljátszunk kicsit a gondolattal és tegyük fel a Z generáció szülötte lennél – vajon most is ezt a szakmát választanád?

Azt hiszem, hogy ezt a szakmát választanám, de ez egy másik kor. Attól, hogy valaki a Netflixre telefonnal készít filmet, nekem az ugyanúgy tetszhet, mint a hatvanas-hetetvenes évek mozifilmjei. Nem vagyok benne biztos, hogy az a jó, amikor siratjuk a múltat. Arra kell figyelni és érdemdúsan reagálni, ami most történik. Megőrizve persze azt, ami a korábbiakban működött. Nekem a gyerekkorom azzal telt, hogy az akkori nagyokat igyekeztem feltérképezni, amennyire csak lehet.

Akinek nálam több interjúkönyve van a régiektől, és most például Mester Ákos vagy Szegvári Katalin kötetekről beszélek – az jelentkezzen! Tényleg mindent begyűjtöttem. És annak igen jelentős részét fel is dolgoztam, azokból próbáltam megtanulni a kérdezést. Nem gondolnám, hogy az egy dejétmúlt kérdezéstechnika lenne. Lehet, hogy egy kicsit lassabb, ráérősebb, mint amit a mai kor megkövetel. De hogy abból meríteni, tanulni nem csak hogy szabad, hanem kötelező, abban egészen biztos vagyok.

Mivel foglalkoznál, ha nem riporter lennél?

Nem merült fel az életem során más, hogy ne ezt csináljam. Egyelőre nem tervezek gyökeres szakmaváltást, nem is nagyon látom magam más területen. De azt egyáltalán nem zárom ki, hogy tíz év múlva egy másik lábra álljak. És a kérdezésen kívül lehet ez már öt éven belül elő fog fordulni, vagy tetten érthető lesz és egy másik szerepben is jelen leszek a munkaerőpiacon.

Mit tanácsolnál egy most pályakezdőnek, aki a média – kommunikáció területén szeretne elhelyezkedni?

Kezdje el minél előbb, csináljon interjúkat. Két telefonnal, GoPro-val, jó mikrofonnal meg tudja ezt tenni. Ma már bárki elkezdheti, teljesen szabad a verseny. Nézzen minél több interjút általa jónak tartott emberektől. Ezt a szakmát inkább gyakorlatban lehet jól elsajátítani, de az alapokat fel lehet építeni azzal, ha elkezded tudatosan figyelni, hogy ki, mit, miért úgy és akkor kérdez, ahogy kérdez. Vitray szokta mondani, hogy a rosszaktól is lehet tanulni.

Ahhoz kell minőségérzék meg valamifajta tehetség, hogy az ember különbséget tudjon tenni már viszonylag korán, hogy ki a jó és ki a rossz. Kitől kell és mit, illetve kitől nem kell tanulni.

Talán kicsit túl adekvált kérdés, de szerinted mi lenne egy riporter elsődleges feladata a mai társadalomban - érzel a munkádban egyfajta közvetítői szerepet?

Talán az, hogy tágabb horizontban is képes legyen megmutatni egy-egy produktumát, ne csak a szórakoztatás legyen célja. Fennkölten hangzik, de egyfajta tanítás vagy ismeretterjesztés. Tanulságosnak kell lenni, elgondolkodtatni, összefüggésekre rámutatni, „aha-élményt" adni. Nem szoktam ezen gondolkodni, mert az ember teszi a dolgát, igyekszik a lehető legjobb műsorokat létrehozni. És ha a nézőknek ez ad annál többet, minthogy jól érezték magukat ötven percig, akkor már megérte csinálni.

Mit teszel a mentális egészséged érdekében?

Számomra nagyon erőteljes volt a júniusig tartó évad, ezért a nyári időszakra felfüggesztettem a munkát. A mentális egészség megőrzése nélkül nem lehet jó munkát végezni. Ezért fontos az önreflexió, az önmagunkkal szembeni őszinteség, határaink ismerete, de hozzátartozik a mikrokörnyezet véleményének befogadása is.

Sokat számít a hatékony időbeosztás, hogy legyen időd pihenni és szórakozni is. Ezek nélkül az ember nagyon gyorsan kiég. Én ebben a tekintetben igyekeztem figyelni arra, hogy a szükséges tűz ne hiányozzon belőlem. Mert akkor tényleg nincs értelme csinálni.

Mit csinálsz szívesen a szabadidődben, van valamilyen hobbid?

Rengeteg hobbim van, bár extrém sportokat nem űzök. Tehát nem fogtok bungee jumpingolni látni. Viszonylag nagy társasági életet élek, szeretek jönni-menni, színházba járni, olvasni. A kirándulás alatt én nem a túrázásokat értem, sokkal inkább azt, hogy jó elutazni, megnézni egy-egy várost, feltöltődni egy hellyel. Semmi olyan, ami extrém vagy szélsőséges, de tudom és szeretem is élvezni az életet.