Nemcsak a szülésélményt keseríti meg, a kismamákra és a babákra nézve is életveszélyes a HELLP-szindróma

Dióhéjban a HELLP-szindrómáról

Stella szülésélménye korántsem egyedülálló, de mégsem túl gyakori eset: a HELLP-szindróma a legtöbb forrás szerint a várandósságok valamivel kevesebb, mint 1%-ában fordul elő, egy magyar kutatás alapján (amely egy tízéves periódusban, csaknem 30 ezer szülést vizsgálva jött létre) viszont 0,37%-ra tehető a megjelenése.

A HELLP-szindróma egy terhességi szövődmény, a preeklampszia, azaz terhességi toxémia súlyos formája. A problémakör megnevezése egy angol mozaikszó, amely a betegségre jellemző három, fő tünetből áll össze (Haemolysis, azaz a vörösvértestek szétesése, Elevated Liver enzymes, vagyis emelkedett májenzimek és Low Plateled count, magyarul alacsony vérlemezkeszám).

A HELLP-szindróma általában két időszakban üti fel a fejét: a „korai” változat a terhesség második harmadában fordul elő, ennek hátterében a magzatot tápláló méhlepény betegsége áll. A másik típus később, a 32-34. hét között, általában váratlanul lép fel és súlyos, szubjektív tünetekkel jár. A HELLP-szindrómát megtapasztaló, terhes nők általában fejfájást, szédülést, ebből fakadó látászavart, gyomortáji, jobb bordaív alatti fájdalmat észlelhetnek, amit spontán vérzés (ínyvérzés vagy véres vizelet) és ödéma is kísérhet. Gyakori még a hasi fájdalom, vagy diszkomfort, a hányinger, hányás, hasmenés is. (Emiatt eleinte gyakran fertőzésre gyanakodnak.)

Ugyan a HELLP-szindrómával kapcsolatban az az általános konszenzus, hogy a 25 év feletti, többedszer szülő nőkre jellemző, Stella története jócskán rácáfol erre. „Húsvét hetének elején (a terhesség 36. hetében) hasfájást és hasmenést tapasztaltam, emellett nagyon fáradt is voltam, de mivel ekkor estem túl a kötelező vérvételi körökön, azt hittem, ez az oka.” – kezdi.

„Szerda éjjel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. Bevettem pár savlekötőt, amik nem segítettek. A fájdalom reggelre sem múlt el, ezért azt mondtam a páromnak, menjünk be a kórházba. Mivel terhes voltam, ott azonnal a szülészetre küldtek és megkezdték a kivizsgálást. Szerencsére komolyan vették a tüneteimet: a vérvétel után próbálták kizárni, hogy valamiféle emésztőrendszeri megbetegedésről van szó. Mindeközben folyamatosan monitorozták a baba szívhangját, hogy ő is jól van-e. Szerencsére vele minden rendben volt, én viszont ekkor kezdtem el folyamatosan hányni” – idézi fel a vele történteket.

A figyelem ereje

A HELLP-szindróma kapcsán nem tudni, mi váltja ki a súlyos tüneteket: a véralvadási eltérések, az immunológiai- és genetikai okok egyaránt a magyarázatok között szerepelnek. A sokszoros, bizonytalansági faktornak „köszönhetően” azonban az orvosok kiemelt figyelmet fordítanak a kismamákra: amennyiben HELLP-szindróma gyanúja merül fel, egy laboratóriumi vizsgálattal rögtön diagnosztizálható a kórkép. Így alakult ez Stella esetében is.

„Lényegében egy nap leforgása alatt borult fel teljesen a vérképem. Amikor beértünk a kórházba, reggel és délután is vettek vért, amelynek eredménye akkor még nem mutatott nagy eltéréseket, viszont egyre rosszabbul voltam. Hiába kaptam fájdalomcsillapítót, a szájon át adott gyógyszert mind kihánytam. Amikor elmondtam az osztályon dolgozó ügyeletes nővérnek, hogy még sosem tapasztaltam ilyen gyomorfájdalmat, felkeltettem a figyelmet: az este készített vérképből már egyértelműen látszott, hogy HELLP-szindrómáról van szó” – magyarázza Stella.

Amennyiben bebizonyosodik a HELLP-szindróma, nem sok forgatókönyv létezik. A szakirodalom szerint ilyenkor mindenképp szülésre kell kerüljön a sor: a baba és a mama érdekében a legbiztonságosabb, ha mindez császármetszés formájában történik. Amennyiben a 34. hétnél korábban észlelik a problémát, úgy kortikoszteroidot írhatnak fel annak érdekében, hogy elősegítsék a baba tüdejének gyorsabb fejlődését. (Szélsőséges körülmények között viszont akkor is elindítják a szülést, ha a baba túlélési esélyei minimálisak.)

„Nekem nem mondták meg, hogy mivel állunk szemben, csak annyit közöltek, hogy vissza kell mennem a szülészetre, mert csinálnak még egy-két vizsgálatot. Amikor beértünk az osztályra és az ápoló kinyitotta előttem az ajtót, már ott állt bemosakodva két orvos, és azonnal megcsászároztak, így nem tudott elharapózni a dolog” – meséli Stella.

A legtöbb esetben a HELLP-szindróma röviddel a szülés után megszűnik, szerencsére ez Stella esetében is így alakult. Miután a kisfia egy hónappal korábban jött világra a tervezettnél, szüksége volt ugyan némi oxigéntámogatásra, de két nap inkubátor-lét után ő és az édesanyja is ügyesen alkalmazkodott az új helyzethez: végül egy hetet töltöttek a kórházban. Ezalatt folyamatosan monitorozták Stella vérképét: eleinte napi két, később napi egy alkalommal. (Ez azért élvez prioritást, hogy az orvosok lássák, visszatérnek-e a HELLP-re jellemző, durván eltolódott májértékek a megfelelő tartományba.)

Utóhatások(k)

Amikor Stellát arról kérdezem, hogy élte meg belülről a helyzetet, elgondolkodva válaszol: „Akkor annyira gyorsan történt minden, hogy abban a pillanatban nem tehettem mást: felszívtam magam és azon voltam, hogy a lehető legjobb módon jussak-jussunk ki ebből az egészből. Miután hazamehettünk, akkor esett le, mi történt. Nagyon szerettem a terhességem, ezért el kellett gyászolnom azt az egy hónapot, amely számunkra nem adatott meg” – meséli, miközben épp szoptatja a kisfiát.

Ahogy a kialakulás okával, úgy egyelőre azzal sem vagyunk tisztában, ha egyszer valakinek HELLP-szindrómája volt, az milyen valószínűséggel jelentkezik egy következő terhesség alkalmával. Egy biztos: Stella történetéből világosan látszik, hogy terhesség alatt (is) érdemes bíznunk az ösztöneinkben és a testünkben, mert az már számtalanszor bebizonyosodott, hogy az sosem hazudik.