Emberség minden nap – A remény óvodája
Hajléktalan óvodának nevezik, pedig ha hazamennek a gyerekek, van fedél a fejük felett. Halmozottan hátrányos helyzetű apróságokat fogad nap mint nap ez az adományokból fenntartott intézmény, melynek vezetőjével beszélgettünk.
Egy teljesen más univerzumba repültem arra az időre, amíg bekukkanthattam a nálam és egy átlagos magyar család gyermekénél sokkal nehezebb sorsú kisgyermek nappali „lakhelyére”. Az online interjúnk idején éppen nagyon sötét van náluk. Egy csoportszobába lopakodott be és suttogva magyaráz. „Ez a nagycsoport” - mondja halkan és végigoson Jankó Mónika, A remény óvodája vezetője a sorok között.
Pici óvodai ágyakon fekszenek egymás mellett az apróságok, betakarva. Nem sokat látok belőlük, csak annyit, hogy a legtöbben magzatpózba kucorodva szunnyadnak.
Fák a falon
Oldalt a falakon polcok, azokon játékok, az erős félhomályban is azt látom, jó dolga lehet annak, aki napközben itt szunnyadhat. Jó dolga lehet, miközben itt vonatozgat, autózgat, legózgat, babázgat. A falon szép zöld fa virít. Egy pici asztal világít a sötétben. „Itt vannak az óvónők” - suttogja Mónika. Az asztalka körül három óvónő ül csendben egy pici fénynél, talán valamit adminisztrálnak. A videós „idegenvezetés” során eljutunk az egészen aprók, vagyis a három év körüliek szobájába is.
Amikor a kiskorú anyákra gondolunk, akkor valószínűleg az első, elemi érzés, ami hatalmába kerít legtöbbünket, hogy ennek nem szabadna megtörténnie
„Ez a kiscsoport” - mondja és bevezet a telefonjával a másik csoportszobába, ahol pár ágyon alszanak a gyerekek. Ahogy átsétálunk a szobákon, egyértelművé válik, hogy ez egy kicsi tér, melyben aprócska mosdóhelyiségek vannak - szabályszerűen elválasztott vécékkel - és szűk folyosón jutunk el egyik helyről a másikra.
Egy pénteki napon telefonálok egyébként, így Mónikáék hivatali helyiségében beszélgetésünk idején ételt csomagolnak a gyerekeknek. Miután ezen megdöbbenek, megtudom, hogy rendszeresen csomagolnak a kicsiknek tartós élelmiszert, gyümölcsöt a hétvégére.
Nem megfelelő körülmények között élnek
„Nincs mit enniük otthon?!” - kérdezem. „Nem mindig” - mondja tényszerűen. Mónika - aki egyébként egy fiatal lány, ha nem haragszik meg érte, elárulom, hogy mindössze 25 éves, sok-sok évnyi szakmai tapasztalattal a háta mögött - minden hasonló, a beszélgetésünk során előkerülő naivnak tűnő kérdésemre empatikus mosollyal válaszol.
Érzem, hogy megérti, és szerintem mind a ketten tudjuk, miközben beszélgetünk, hogy egy olyan világba kapok a segítségével betekintést, amivel nem mindennap találkozom, pedig nem kacsalábon forgó palotában élek, csak megvan az a szerencsém, hogy a gyermekemnek saját szobája van, télen meleg lakásban él, és minden étkezésnél van mit elé tenni a tányérjára, sőt, még válogathat is. Amikor befejezzük a beszélgetést, elgondolkodom, hogy beszélgetek a kislányommal erről.
Mert jó lenne látnia, hogy vannak olyan gyerekek, akik közel sem olyan körülmények között élnek, mint ő. Mónika elmagyarázza, hogy az intézményt Dr. Iványi Gábor lelkész tartja fenn és vezeti, de két dolgot azonnal tisztázni is szeretne: nem hajléktalanok a gyermekek abban az értelemben, ahogy az a közhiedelemben él. Nem az utcára mennek haza, hiszen Magyarországon a gyermekvédelmi rendszer nem is hagyja, hogy egy gyermek az utcán éljen.
A szívük szakad meg
A másik fontos tény, hogy az óvoda iskola is, sőt: általános és középiskola. A Wesley János óvodában negyven férőhely van, amit tíz százalékkal túl lehet lépni, bizony előfordul, hogy túljelentkezéssel találkoznak. „Ilyenkor a szívünk szakad meg” - mondja Mónika, aki már serdülőkorában, gyermekekkel foglalkozó édesanyja mellett szeretett bele a szakmába, és azóta tölt minél több időt gyerekekkel, gyerekek között.
Az intézmény adományokból tartja fenn magát. Még a beszélgetésünkkor is a karácsonyi adományokból megmaradt tartós élelmiszert csomagolják oda a gyerekeknek. Sokan közülük Erdélyből Magyarországra költözött családok, akik albérletben, átmeneti szállásokon, szoba-konyhában húzzák meg magukat, és amíg a szülők napközben pénzt keresni próbálnak, például árulnak, addig a gyerekeknek biztos fedél van a fejük felett, melegben szocializálódhatnak a kortársaikkal, és
ugyanolyan fejlesztésekben és szerető gondoskodásban van részük, mint bármely másik óvodásnak.
Csak éppen máshová mennek haza, talán nincs ugyanolyan ágyuk, mint a mi gyermekeinknek, és nem feltétlenül várja őket meleg étel otthon, és nem azért, mert a szülők lusták voltak főzni.
Gondoskodás maximumon
A gyerekek minden nap meleg ételt kapnak ebédre, akárcsak egy átlagos óvodában, sőt, a pandémia alatt is főzött rájuk a konyha: hazavihették az ebédet és egyéb ételcsomagokat, amivel a családokat is rendszeresen segítik. Ezt fantasztikusnak tartom, hiszen az aktívan akkor épp gyerekvigyázási-fejlesztési célból nem működő intézmény mégis prioritásként kezelte, hogy a gyermekek ne szenvedjenek hiányt legalább meleg ételből.
Lehetőségem nyílt beletekinteni a Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Középiskola aktuális pedagógiai programjába is. Tanítottam hat évig, olvastam már pedagógiai programot, és az övékből az első sorától kezdve a humanizmus árad. Az a gyermek, aki ebben az intézményben folytatja az óvoda után az iskolai tanulmányait, érzéseim szerint nagyon szerencsés.
„Iskolánk minden ízében azt sugallja, hogy vannak lehetőségek, azt kívánja reprezentálni, hogy az itt végzett pedagógiai munka kinyitja, kitárja a világot – érdeklődést, figyelmet teremt valami új, szokatlan, váratlan iránt.
Ebben a pedagógiai atmoszférában diákjaink szorongás és félelem nélkül tudnak tanulni, meg tudnak nyugodni, és így el tudnak mélyülni, fel tudnak élénkülni, örülni tudnak. Iskolánk klímája azt sugallja, hogy van lehetőség a nap bármely szakában beszélgetésre, lelki gondozásra, megsegítésre, problémamegoldásra, konfliktuskezelésre, pihenésre és játékra is.”
Ez az intézmény tehát nem csukja be a szemét afelett, ahonnét ezek a gyerekek jönnek, és a mindennapokban segíti őket halmozottan hátrányos helyzetükben, hogy biztonságban érezzék magukat a világban. Innen tényleg könnyű nyerni. Én minden gyereknek ilyen óvodát és iskolát kívánok, ilyen utánkövetést, figyelmet és gondozást.
Ahol nemcsak az a fontos, hogy a teljesítmény az egekbe röpítsen, hanem az is, hogy a közösség a földön tartson.
Közösségi tér
Az óvodát-iskolát a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség tartja fenn. Az óvoda épülete a Wesley János Lelkészképző Főiskola területén található, ahogy a program is írja, „szép csendes, nyugodt körülmények között. A környezet a gyermekek biztonságát, kényelmét szolgálja.” Fontosnak tartják a játékot, mint a gyermek elsődleges és alapvető, az egész napját átszövő tevékenységet.
„Munkánk két alappillére: az egészséges életmódra nevelés és komplex művészeti nevelés.” (vers- mese; ének, zene, énekes játékok; rajzolás-mintázás- kézimunka; néphagyomány-ápolás). Fontos számukra az anyanyelvi nevelés: az egész nap folyamán megvalósuló, minden tevékenységet átszövő folyamatnak tekintik.
Egy csoda ez az óvoda, és egy csoda az is, hogy létrejött, hogy fennmarad és minden öncélúságot nélkülözve alázattal segít a leginkább rászorulókon. Miközben gondtalan fenntarthatóságot kívánok nekik a jövőben, magamban azt is kívánom, bárcsak ne lenne egyetlen olyan gyermek sem, aki ilyen különleges segítségre szorulna.