Tabu lett mára a halál, pedig a régi halotti szokások segítettek megélni az embereknek az érzéseiket
Ma sokan el sem tudnák képzelni, hogy otthon, az ágyukban – még inkább a földön – haljanak meg, azután pedig a mosdatóasszonyok megmossák a testét, felöltöztessék és az ágy alól előhúzott koporsóba helyezzék. Régen a halál átlagos, napi szintű beszédtéma volt, napjainkban lehangolónak, kerülendőnek, sőt, tabunak tartják, holott ez az egyik legtermészetesebb dolog a világon. Akkor mégis miért távolodtunk el tőle ennyire?
Gyászfeldolgozással foglalkozó sógornőm mesélte: egy előadáson hallotta, hogy hajdanán egyes házaknál az volt a szokás, hogy az ágy alatt tartották a koporsót. Egyszerű praktikusságból tettek így: ezzel kívánták megkönnyíteni a hátramaradottak dolgát. Manapság elképzelhetetlennek tűnik, hogy az ágyunk alatt koporsót tároljunk, régen viszont természetes volt, és számtalan ilyen halállal kapcsolatos rituálé létezett, amit ma már nem gyakorolnak.
Bálint Petra néprajzkutató szerint érdemes elgondolkodni azon, honnan erednek ezek népszokások. Ha megnézzük a régészeti leleteket is, tulajdonképpen az ősemberig nyúlnak vissza, és amióta temetkezik az ember, az antropológusok szerint azóta van lélekbe vetett hit. Gondolhatjuk azt, hogy már az ősember is gondolkozott arról, mi történik vele, amikor a teste már élettelen, és arra juthatott, valaminek kell történnie, és ez vezetett a temetkezési szokásokhoz.
„A 21. századra ez a lélekhit már nincs jelen a mindennapi életünkben. Az antropológusok foglalkoznak primitív kultúrákkal, bennszülöttekkel, akik elszigetelten élnek, és ott még mindig jelen van a lélekhit, valamint az ezzel kapcsolatos rítusok” – magyarázza a szakértő. A társadalom folyamatosan változik és sok minden megváltozott az ipari forradalom idején, amikor felbomlottak a hagyományos közösségek. Mindent gépesíteni kezdtek, egyre többen mentek a földekről a gyárakba dolgozni, a nők is munkába álltak és egyszerűen mindenütt felbomlottak az addigi hagyományos rendek.
A gyászfolyamat néha már a szeretett személy elvesztése előtt elkezdődik
Majd a világháborúkat követően, és a hazánkat is érintő szocializmus hatására még inkább elszakadtak az emberek az egyházi erkölcsi rendtől is, ami erősítette bennük a lélekbe vetett hitet. Közben fejlődött az orvostudomány is, egyre inkább a testre fókuszáltak, hogy fizikailag gyógyítsák, míg hajdanában jobban odafigyeltek a lélek egészségére.
„Olyan modern világban élünk, ahol szinte mindent meg tudunk magyarázni, és tudományosan be tudunk bizonyítani, mindez ellentmond annak, hogy például higgyünk a lélekben, vagy Istenben. Ez a keresztény erkölcs és normarendszer, ami régen a hagyományos társadalmakban is jelen volt, megbomlott” – mondja Bálint Petra.
Természetesen vannak spirituális, ezoterikus mozgalmak, amik különböző módokon erősítik a lélekbe vetett hitet, ám ez még mindig csak egy szűk rétegre jellemző, holott korábban része volt a hétköznapi hitnek.
Tabu lett a halál
Amióta eltávolodtunk a lélekbe vetett hittől, tabu lett a halál is, amiből régen jóval többet láttak az emberek. Évszázadokkal ezelőtt még a gyerek halálozási aránya is magasabb volt, az átlagéletkor a kora újkorban is csak 34 év volt, így napi szinten találkoztak a halállal, különösen járványok idején. Mára rengeteget fejlődött az orvostudomány, az egészségtudatos életet élünk, és kitolódott az átlagéletkor, mindezek miatt tabu lett a betegségről és a halálról is beszélni, ami már egyáltalán nem része a mindennapi életünknek.
„Ma már minden a kórházakban történik. A betegeskedés, a szülés, a haldoklás, mind egy elkülönített helyen zajlik, és nem vagyunk a részesei. Míg régen a hagyományos kultúrákban, közösségekben ez természetes volt.” – magyarázza a néprajzkutató.
Manapság a legtöbb esetben a haldoklót beviszik a kórházba és magára hagyják. Néhány évtizeddel ezelőtt még viszont nem így történt és vele maradt az egész család. Sőt, a haldoklását elősegítő praktikákat is bevetettek, például a javasasszonyok megkenték különböző olajokkal és lefektették a földre, hogy könnyebben tudjon eltávozni, miközben beszéltek hozzá vagy imádkoztak érte.
Halottmosdatástól a tükör letakarásáig
Minden közösségnek volt fix forgatókönyve, amikor valaki meghalt otthon. Bálint Petra elmesélte, hogy ilyenkor először lemosdatták, és felöltöztették az ünneplőruhájába az elhunytat. Amennyiben fiatal lány távozott el, akkor a leendő menyasszonyi ruhájába öltöztették. Ezt nem csak a rokonok végezték, hanem átmentek segédkezni a szomszédasszonyok vagy az erre kijelölt mosdatóasszonyok.
Minden közösségileg történt, így senki sem maradt egyedül a gyászban.
Egy-két napig a háznál maradt az elhunyt, akit elkezdtek látogatni a falubeliek és a környéken élők. Illendő volt elmenni és elköszönni tőle, még akkor is, ha nem álltak szoros kapcsolatban. „Volt bennük egy kis félelem is, hogyha nem köszönnek el, visszajöjjön hozzájuk kísérteni” – magyarázza a néprajzkutató. Ha valaki meghalt, akkor letakarták a tükröket egy szövettel, hogy a halott szelleme, ha belenéz ne ijedjen meg, és át tudjon kelni a túlvilágra.
Ez sem egy egyszerű szövet volt, hanem egy erre a célra készített textil, és innen is látszik, korábban mennyire tudatosan készültek az emberek a halálra. Ez a textil ott volt mindig a házban, és nem kapcsolódott hozzá rossz érzés vagy félelem, egyszerűen praktikusak voltak. „Mindent meg kellett tenni, hogy a lélek el tudjon menni. Kinyitották az ablakot, amikor valaki meghalt, hogy el tudjon távozni a lélek.” Ezután az éjszakai virrasztás következett. A virrasztás és a siratás által az emberek ki tudták szabadon fejezni a gyászukat.
Ekkor volt itt az ideje annak, hogy hangot adjanak a gyászuknak és a fájdalmuknak. Megjelentek a siratóasszonyok is, akiket a család fogadott fel, hogy sirassák, imádkozással és gyászénekekkel búcsúztassák az elhunytat. „Az is szokás volt, hogy valaki előre lefoglalja és megcsináltatja a sírját. A mi generációnkra nem jellemző, de szülőknél, nagyszülőknél még előfordult, hogy a hátramaradottaknak ne kelljen ezzel foglalkozniuk. Ez a fajta előrenézés is egyfajta elfogadása a halálnak.
Régen a gyerekeket is elvitték a temetésre, ma már ez nem annyira elfogadott. Mindenki próbálja elkerülni, hogy ne sokkoljuk ezzel a gyerekeket, ne lássanak halottat. Ez mind tabu lett.” A temetés után pedig sor került a halotti torra, amit általában a halottas háznál tartottak és megvendégelték azokat, akik elmentek a temetésre. Itt is folytatódott a siratás, az imádkozás, de nem volt ritka az éneklés és a tánc sem. Külön megterítettek a halottnak is, amihez senki sem nyúlhatott, de később esetleg odaadták a szegényeknek a maradékot.
Ezt követően a közeli hozzátartozók gyászruhát öltöttek, és akár hónapokig vagy évekig viselték. De miután lejárt a gyászidő, elfogadott volt egy házastárs elvesztése után, hogy újra házasodjanak. Ez nem feltétlenül a szerelemről szólt, hanem a megélhetés, a gazdaság, a család működésének biztosításáról.
Manapság is szükség is lenne rítusokra
Bálint Petra szerint már nem lehet visszahozni a modern világba olyan szokásokat, amik régen léteztek, mert az emberek nem tudnák már ezt magukévá tenni, vagy nem értenék. Jelenleg a modern társadalomhoz kell igazodnunk, és szerinte a pszichológiának, valamint a segítő, gyászfeldolgozó csoportoknak kellene átvennie azt a feladatot, amit a közösség látott el akkoriban.
Ezek a régi halotti szokások segítettek megélni az embereknek a fájdalmat, az érzéseiket.
Tudták, hogyan gyászoljanak, mert volt egy jól működő rendszerük és ez hiányzik a mai embereknél. Bár ugyanúgy megszervezik a temetést, esetleg a halotti tort is, de érzelmileg sokkal elveszettebbek és sokan nem tudják mit kellene érezniük vagy kivel kellene beszélniük az érzéseikről, mert ahogy a halál, úgy a gyász is tabu lett, és félnek kimutatni az érzéseiket. Érdemes lenne akár új és egyedi halotti szokásokat kialakítani, amik segíthetnének az embereknek az érzelmeik kifejezésében, a gyászfeldolgozásban, hogy elfogadhassák a veszteséget és megnyugvást találjon a lelkük.