„Ugyanazt kellene vele tenni, mint amit ő tett a gyerekkel" - szakértő segít, mit tehetsz, ha téged is elöntött a düh a szolnoki bántalmazásos videó láttán
Mindenkit sokkolt a szolnoki kalandparkban rögzített videó, amelyen egy karateedző úgy felrúgta az egyik gondjaira bízott gyermeket, hogy a hétéves kisfiú megpördült a levegőben és a fejére esett. A felvételt százezrek nézték meg és alighanem mindenkiből heves érzelmeket váltott ki - haragot, dühöt, elkeseredettséget, tehetetlenséget. Hogyan tehetjük hasznossá ezeket az érzéseket? Szakértőt kérdeztünk.
A július közepén történt esetről a Szolnoki Városüzemeltetési Központ Kft-nek köszönhetően értesült a nyilvánosság, akik Facebook-oldalukon tették közzé a biztonsági kamera bántalmazásról készült felvételét. A videó, valamint az ügyet és annak fejleményeit taglaló cikkek alatt elszabadultak az indulatok, rengetegen írták le, legszívesebben mit tennének az elkövetővel. Dr. Preisz Éva Eszter, pszichiáter, pszichoterapeuta és transzgenerációs szakértő segít megérteni, mi zajlik ilyenkor bennünk, hogyan kezeljük ezeket a kellemetlen érzéseket, és hogyan fordíthatjuk “előnyünkre” őket.
Nem véletlen, hogy hevesek az indulatok
„Az eset különböző fokozatú érzéseket válthat ki belőlünk, azt gondolom, hogy nagyon kevés, vagy talán nincs is olyan ember, akiből semmilyet.” - kezdi a szakember. Normális, amikor felháborodást, tehetetlenséget, dühöt érzünk, amely aztán egy idő után lecseng bennünk és megyünk a következő hírre, haladunk tovább a napunkkal. Ha valaki túl gyorsan lép tovább egy ilyen ügyön, érdemes magába néznie, és elgondolkoznia, mi az, ami miatt a bántalmazás nem vált ki különösebb negatív érzéseket?
„Talán ő maga is átélt hasonló motívumokkal terhelt élményeket, amelyeket aztán mélyen eltemetett, elzárt magában és emiatt nem is engedi közel a hasonló szituációkat. De az is lehet, hogy van benne egyfajta bántalmazó hajlam, így fel sem tűnik neki, hogy ez mennyire szélsőséges és elítélendő dolog.” Mindkettővel érdemes foglalkozni, mert hosszú távon károsan hathatnak a személyiségfejlődésünkre, kapcsolatainkra nézve.
A másik véglet lehet, ha olyan intenzív érzések uralkodnak el rajtunk a hírt olvasva vagy nézve, hogy nem tudjuk kiverni a fejünkből a képsort, és hiába megyünk tovább a napi tevékenységeinkkel, mégis kísért minket, dolgozik, tovább él bennünk a dolog. „Itt hasonló magyarázat lehetséges, mint az előbb említett eltemetett emlékek esetében: ha rendelkezünk egy saját élménnyel, amikor kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget az autoritástól való függést tapasztaltuk, egy erre emlékeztető ügy könnyen beizzíthat valamit a tudatalattinkban, heves reakciókban - például sírásban vagy agresszióban - testet öltve.
Ennek oka, hogy annak idején, gyermekkorunkban egész más függőségi viszonyban lehettünk, amikor visszaszólni, kiállni magunkért eszünkbe sem jutott, és nem is volt rá lehetőségünk. Ha most agresszív kommentek - vagy akár tettek - formájában tör elő a tehetetlenség, nemcsak a bántalmazást elszenvedett gyermeket szeretnénk megvédeni, hanem egykori saját magunkat is.”
Gyermekkorban is számít a beleegyezés
A rossz érzések tettre sarkallhatnak - de nem mindegy, mire
Megnéztük a videót, összerándultunk, amikor a kisfiú földet ért, és azonnal elöntött minket a harag érzése - hogyan tovább? Nem hagyhatjuk csak úgy annyiban, és a gyűlölködő kommentelésnek, üzengetésnek pedig - bár egy rövid ideig elégedettséget okozhat - nincs értelme. „Nagyon sokat segít, ha beszélni tudunk erről valakivel, ha meghallgathatjuk mások meglátásait, és egyszerűen ventillálhatunk az érzéseinkről. Sokan gondoljuk ugyanis, hogy magunkban kell tartani az ilyen jellegű dolgokat, azt feltételezzük, hogy ez az incidens másból biztosan nem váltott ki a miénkhez hasonló erős érzéseket.
Ezzel túl nagy szigorúságot gyakorlunk magunkkal szemben, holott csak a fantáziánk hiteti el velünk, hogy egyedül vagyunk - nagyon sok ember vélekedik hasonlóan, és megkönnyebbülést okozna számukra is, ha megoszthatnák valakivel a gondolataikat, érzéseiket.” - tanácsolja a pszichiáter. Természetesen az elhúzódó ventillálás, az ügyön való rágódás már más tészta, egy idő után már negatív hatása lehet és a kialakult frusztrált, feszült állapotban tarthat minket, ha nem engedjük el a dolgot.
Ezért a szakember azt javasolja, hogy idővel kezdjünk el azon gondolkozni és beszélgetni: mit lehet tenni annak érdekében, hogy az ilyen helyzetek egyre ritkábban történhessenek meg? Mert bizony tény: nem vagyunk mindenre hatással, és bármennyire szeretnénk, a tőlünk független történéseket nem tudjuk megakadályozni. Hiába írjuk le Facebookon, hogy “bezzeg, ha ott lettem volna!” - nem voltunk, nem is lehettünk.
De a jövőre, a közvetlen környezetünkre hatással lehetünk, fontos tehát, hogy hogy állunk a bántalmazáshoz és mi mindent teszünk annak érdekében, hogy megakadályozzuk azt. „A szóban forgó eset apropóján nagyon megszívlelendő lehet, hogy akinek gyermeke, unokája van, akinek a környezetében élnek gyermekek, vagy tevékenységéből, foglalkozásából adódóan sokat van a közelükben, felvilágosítsa őket a tanulságokról.
Ugyanis elszomorító az édesanya vallomása, miszerint kisfia teljes mértékben úgy élte meg az őt ért bántalmazást, hogy a saját hibájából történt. Azért nem beszélt róla otthon, mert úgy érezte, hogy az jogos, igazságos büntetés.” Dr. Preisz Éva Eszter szerint ezen a ponton fontos kitérni a gyermekek énközpontú világképére, amit egy mondattal úgy írhatnánk le: “Minden értem és miattam van”.
A gyermek élményvilágának lényege, hogy saját magában keresi a felelősséget, sosem kérdőjelezi meg az őt körülvevő felnőttek ítélőképességét, döntéseit, reakcióját, mert feltétel nélküli hatalomként, autoritásként látja őket. Vagyis gondolkodásának alapja, hogy amit a felnőtt tesz, az úgy helyénvaló, ahogy van, vagyis ha büntetést kap, akkor biztosan megérdemelte, ő a hibás, a felelős - még akkor is, ha valahol érzi, hogy nem jó, ami történt.
„Ezért rendkívül fontos felvilágosítani őket arról, hogy a felnőttek is tudnak tévedni, hogy elkaphatja őket olyan indulat, amikor kontrollálhatatlanul, abszolút igazságtalanul viselkednek - és ez nincs rendben! Arról is beszélnünk kell velük, hogyha számukra lelki vagy fizikai fájdalmat okoznak, azonnal egy biztonságot adó, hiteles felnőtthöz kell fordulniuk és beszámolni mindenről, ami történt.”
Majd kiegészítésként hozzáteszi, hogy ideje azt a gondolkodásmódot is magunkévá tenni, hogy ha gyermekbántalmazást látunk az utcán, szemtanúként nem sétálunk tovább. “Lehet, hogy a bántalmazó felnőtt velünk szemben is agresszív lesz, de a gyermeknek biztos, hogy fel fog tűnni: egyáltalán nincs rendben, ahogy a szülője viselkedik abban a helyzetben. És ez a lényeg.
Azt a generációt, akik autoriter, agresszív módon viszonyulnak a gyerekekhez, megváltoztatni már nem fogjuk, de a környezet felelőssége is, hogy ezek a gyerekek ráébredjenek arra, mi történik velük, ezért mindenképpen érdemes közbeavatkozni és nem csak elkullogni.” Ezenkívül ha valakit az aktív cselekvés nyugtat meg, akkor akár segítségünket is felajánlhatjuk egy gyermekekkel foglalkozó alapítványnak - ilyen a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, a Kékvonal, vagy az UNICEF Magyar Bizottság.