Született 2010-ben, megbukott majd meghalt 2020-ban - A Girlbossok tündöklése és bukása

Privilégiumok, gazdagság, üzleti környezet és drága kosztümök. Ezek a Girlboss jelenség szerves attribútumai, amelyek mind megtalálhatóak az apja médiabirodalmának vezető pozíciójáért harcba szálló Shiv eszköztárában. Azonban az „Erős Nő” karaktere már a 2020-as évek elején elbukott, mint ünnepelt feminista szerepmodell, így a sorozat kérlelhetetlen Girlboss-a csupán egy szatirikus mása a törtetésen keresztüli felszabadulást vágyó nőtípusnak.

Hogyan jutottunk el oda, hogy ma már a legtöbben szkeptikusak a csak gazdasági sikereken alapuló női emancipációval szemben? Miért tartotta mégis olyan sok nő inspirálónak a kissé egysíkú tanácsokat, amelyeket a Girl Power kultúra éllovasa, Sheryl Sandberg a Facebook egyik vezetői székéből osztogatott? Mi lehet az alternatívája az olyan női emancipációt célzó meggyőződéseknek, amelyek szerint egy nő csak akkor lesz erős, ha „megtanul csakis saját magában bízni”?

Az irodai nagyágyúktól a 21. századi online business királynőkig

Az 1980-as években jelenik meg először a 70-es évek női mozgalmainak hatására a felszabadult „Erős Nő” alakja az amerikai popkultúrában. Manhattan felhőkarcolóinak irodáiban követelt magának helyet annál az asztalnál, ahol addig csak a (fehér) férfiaknak osztottak lapot. Megszületett a professzionális, ambiciózus és a családi álmokat karrier célokra cserélő Girlboss prototípusa.

A nők, az addig férfiak által birtokolt babérokra való törekvése a külsőségekben is visszatükröződött, hiszen divatossá váltak az éles szabásvonalak, a kitömött-vállú öltönyök és a szoros frizurák, egyszóval a maszkulin stílus.

A Girlboss-éra reneszánsza majd harminc évvel később köszöntött be, a digitális platformoknak köszönhetően. Sorra jelentek meg az olyan könyvek, amelyek az önszabotázson és az imposztor szindrómán való túllendüléshez kötötték a nők sikereit. A két legnépszerűbb girlpower könyvnek egyértelműen Sheryl Sandberg Dobd be magad (2013) c. írása és Sophia Amoruso #GirlBoss (2014) c. manifesztója számított a 2010-es években.

Tanácsok és motiváló üzenetek lepték el a közösségi média felületeket, amelyek azzal kecsegtettek, hogy bárki lehet Girlboss és építhet sikeres karriert, amennyiben nem fél a kemény munkától. Ezekben az években úgy tűnt, hogy az ideális nők egyszerre állnak helyt vezető pozícióikban és otthon a család menedzselésében.

Ennek ékes példája Leandra Medine, aki egy coolnak számító női magazint, a Man Repeller-t igazgatta két pici ikerlány mellett, nőknek szánt életmód és shopping javaslatokkal, egészen addig, amíg lemondásra nem kényszerült a saját vállalkozása éléről hibás döntéseinek és attitűdjének következtében.

2020-ban ugyanis nem csak a világot karanténba záró pandémia tört ki, hanem egyúttal beköszöntött a Girlboss-éra alkonya is. A következő években sorban dőltek ki a csontvázak a dizájner szekrényekből, az ünnepelt „női vállallkozások” munkatársai a csillogó felszín alatti toxikus munkahelyi légkörről és a Girlbossok rasszista és szexista megnyilvánulásaikról számoltak be.

A közvéleménynek feltűnt az a visszásság is, hogy a népszerű Girlbossok úgy szónokoltak a sikerről, mint az ambíció és a megfeszített munka gyümölcséről, hogy a gazdag és privilegizált családi hátterük nyújtott ugródeszkát karrierjük kezdetén. Különösen a járvány okozta gazdasági nehézségek idején hatottak a szuper gazdag nők sikerreceptjei a többség által megélt realitástól teljesen elrugaszkodottnak.

Sem az ingatlan mogul és volt amerikai elnök lánya, Ivanka Trump dolgozó nőknek írt self-help könyvét nem övezte osztatlan siker, sem Kim Kardashian virálissá vált kijelentését, amelyben azt tanácsolja az üzleti életben dolgozó nőknek, hogy: Emeljék fel a seggüket és dolgozzanak már végre!

Mit mondanak erre a feministák?

Bármennyire is csábító volt sok nő számára a gondolat, amit, Sheryl Sandberg és a girlboss szellemiség éltetői vallottak, mely szerint a szexista rendszer szabályait elsajátítva dobjuk be magunkat és érjünk el (anyagi) sikereket, a kritikus feministák rámutattak arra, hogy ez a logika több helyen is elhibázott.

Először is, a „girlboss feminizmus” aligha nevezhető a nők, mint társadalmi csoport elnyomása ellen küzdő mozgalomnak. Hiszen a férfiak által dominált társadalmi rendszerben működő, a szexista megkülönböztetésből fakadó akadályokat kevés sikerrel lehet egyéni módokon feloldani.

A karrier-fókuszú emancipációs törekvések nem kérdeznek rá azokra a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális hatalmi logikákra, amelyek fenntartják és újratermelik a nemi egyenlőtlenségeket és a társadalmi igazságtalanságokat. Például az a megkülönböztető elnevezés, hogy „girl” boss arra utal, hogy alapvetően a vezető szerepekben automatikusan még mindig férfiakat képzelünk el, hiszen nem kell arra külön utalni, hogy a boss az adott esetben férfi nemű.

Továbbá sokszor a pinkwashing jelensége is megfigyelhető akkor, amikor nők kerülnek felelősségteljes pozíciókba, vezetnek jól menő vállalkozásokat. Ekkor úgy tűnhet, hogy már meg is szűnt a nemi egyenlőtlenség, hiszen lám, a nők is lehetnek CEO-k, ülhetnek a döntéshozói asztaloknál. A hírhedt Girlbossok bukása azonban rávilágított arra, hogy attól még, hogy valaki nő, nem lesz kevésbé rasszista vagy akár kevésbé szexista.

Nem is beszélve arról, hogy a patriarchális kapitalizmusban a hatalmat és az anyagi sikert alapvetően még mindig a klasszikusan férfiasnak tartott tulajdonságokkal lehet elérni, mint például a versenyszellem, a racionalitás előnyben részesítése az együttérzés ellenében, a hatalom és az erő alkalmazása a célok eléréséhez, ha kell, akkor mások lenyomásának árán. Erre utal a népszerű mém is: „Gaslight, gatekeep, girlboss (vagyis érzelmi manipulálj, kapuőrködj és tündökölj girlbossként).”

Miért volt mégis annyira népszerű és mi a tanulság?

A girl CEO, mint emancipatorikus szerepmodell, vagy éppen jól eladható girlboss termék fénykora tehát mára már egyértelműen leáldozott. Ezt nem csak a mainstream angolszász magazinok (Vogue, The Cut) kritikus hangvételű cikkei igazolják, hanem a Girlboss, mint karakter popkulturális ábrázolása is.

Például a cikk elején idézett Utódlás c. sorozat már egyértelműen olyan hatalom és profitéhes nőként ábrázolja a girlboss Shiv Roy-t, aki, ha érdekei úgy diktálják előszeretettel veti be az érzelmi manipuláció módszereit üzlettársai ellen vagy éppen a privát kapcsolataiban. Azonban azt is látni kell, hogy rettentően vékony a határ a jogos kritika és a szexista becsmérlés között akkor, amikor a munkájában sikeres, elismert és asszertív nőkről van szó.

Hiszen valahol az is része a „független és sikeres nők” sokszor méltatlan beskatulyázásának, hogy sokan vannak, akik egy nő szakmai, anyagi sikerét csak akkor képesek elfogadni, ha az megfelel a társadalom által széleskörben elfogadott nőiességnek, női életútnak. Például úgy, hogy egy nőtől még mindig elvárt, hogy a férfiaknak tetsző, kedves, törődő és mindenkinek az igényeit kielégítő legyen, akár a saját határai megsértésének árán is.

bell hooks - aki ragaszkodott hozzá, hogy nevét szigorúan kis betűvel írja - feminista gondolkodó nyomán, az ellen mindenképpen fel kell szólalni, amikor a patriarchális nemi szerepelvárásokkal szembemenő ambiciózus és sikeres nőt szükségszerűen magányosnak, keserűnek és boldogtalannak írják le. Olyannak, mint akinek bukásán lelkiismeretfurdalás nélkül és kárörömmel lehet tort ülni.

A „Boyboss” pedig csak azért nem hull alá látványosan a csúcspozíciójából a középszerűségének és hibáinak következtében, mert férfi létére a társadalom nem is várja el tőle, hogy megértő, befogadó és empatikus legyen, a Girlbossokkal ellentétben.