Ez az első generáció, amely tudatosan törődik érzelmi jóllétével, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek gyengültek volna el
“A mai fiatalok sokkal érzékenyebbek, mint mi annak idején” - olvasom egy Reddit-posztban azt, amit rengeteg embertől hallani manapság. Valóban így lenne? A mentális egészségről, traumákról, fájdalomról való beszéd elterjedése, gyengeségeink felvállalása tényleg azt jelenti, hogy “puhányabb” a felnövő generáció? Dr. Bernschütz Mária generációkutató, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk.
Amikor megemlítem egy társaságban, hogy járok pszichológushoz, általában kétféle reakciót kapok, ezek pedig - eddigi tapasztalataim alapján - leginkább attól függenek, hogy az illető hány éves. Ha negyven-ötven alatti a beszélgetőpartnerem, akkor legtöbbször pozitív vagy semleges módon reagál rá, esetleg rákérdez, hogy mióta járok, segít-e nekem a terápia, vagy ha szeretnék, meséljek arról, hogy miért és miben kértem szakember segítségét.
Azonban gyakran megesik, hogyha a fentinél idősebb emberrel való beszélgetés közben jön szóba a téma, már látom is a vizslató szempárokat, hogy vajon „mi lehet a baj a fejemmel” - pedig baj nincs, csak néha egy szakértő tanácsára, más perspektívájára van szükség - , és a legtipikusabb, ami elhangzik: „te jó ég, jól vagy?”. Hangsúlyozom, ez csak az én tapasztalatom, és semmiképp se vonjunk le belőle egyetemes tanulságot arra vonatkozóan, hogy az 1970 előtt születettek mindegyike furcsa szemmel néz arra, aki pszichológushoz jár. De a sztori jó arra, hogy megnézzük: vajon régen azért nem volt „divat” ennyit foglalkozni a mentális egészségmegőrzéssel, mert az emberek keményebbek, szívósabbak voltak, könnyebben vették az élet nehézségeit vagy valami teljesen másról van szó?
Minden életünk első hét évében dől el
Hagy kezdjek mindjárt egy méretes klisével: az élet régen sem volt egyszerű. Minden generáció éveit gyász, betegségek, válások, családi és globális tragédiák, szegélyezték, és ha belegondolunk, mintha jobban “tűrték volna” ezeket. Nem volt divat beszélni a veszteségekről, “nem létezett” depresszió, és sokan úgy tartják, hogy a mai generációnak minden traumának számít, túlérzékenyek ehhez a világhoz. (Közben bennem felmerült, hogy valószínűleg ugyanezt mondhatták a második világháborús veteránok a hippikorszak fiataljaira is.) Igazuk lenne?
Elvándorlás kontra itthoni lét, körkép a külföldre távozott magyar fiatalság körében
Dr. Bernschütz Mária generációkutató, mentálhigiénés szakember szerint „pálcát törni generációk felett egyértelműen nem megfelelő”. Érdemes onnan kezdenünk, hogy a szocializáció az, ami nagymértékben meghatározza az egyén alapértékeit. Az élete első hét évében a gyermek agyi mintázatait -a hipnózisból ismert- théta állapot határozza meg leginkább, ezért van az, hogy az akkor megismert alapértékek igen mélyen képesek beivódni a személyiségébe, gondolkodásába. Vagyis ami ekkor körülvette, ki fog tartani élete végéig és ezek alapján fog élni.
„Az első és a második világháború alatt született emberek – az ún. Veterán generáció – feladata lett az ország újjáépítése, az ő életük alapja a túlélés. Vagyis a munkabírás, az erő, a stabilitás váltak a legfontosabb értékekké. Ezzel szemben, vagy emellett pedig ha a Z generációt nézzük, azt láthatjuk, milyen materialisták, pénzorientáltak, de nézzük meg, mi történt az ő gyermekkorukban: a 2008-as globális pénzügyi válság.
