Ez az első generáció, amely tudatosan törődik érzelmi jóllétével, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek gyengültek volna el

Azonban gyakran megesik, hogyha a fentinél idősebb emberrel való beszélgetés közben jön szóba a téma, már látom is a vizslató szempárokat, hogy vajon „mi lehet a baj a fejemmel” - pedig baj nincs, csak néha egy szakértő tanácsára, más perspektívájára van szükség - , és a legtipikusabb, ami elhangzik: „te jó ég, jól vagy?”. Hangsúlyozom, ez csak az én tapasztalatom, és semmiképp se vonjunk le belőle egyetemes tanulságot arra vonatkozóan, hogy az 1970 előtt születettek mindegyike furcsa szemmel néz arra, aki pszichológushoz jár. De a sztori jó arra, hogy megnézzük: vajon régen azért nem volt „divat” ennyit foglalkozni a mentális egészségmegőrzéssel, mert az emberek keményebbek, szívósabbak voltak, könnyebben vették az élet nehézségeit vagy valami teljesen másról van szó?

Minden életünk első hét évében dől el

Hagy kezdjek mindjárt egy méretes klisével: az élet régen sem volt egyszerű. Minden generáció éveit gyász, betegségek, válások, családi és globális tragédiák, szegélyezték, és ha belegondolunk, mintha jobban “tűrték volna” ezeket. Nem volt divat beszélni a veszteségekről, “nem létezett” depresszió, és sokan úgy tartják, hogy a mai generációnak minden traumának számít, túlérzékenyek ehhez a világhoz. (Közben bennem felmerült, hogy valószínűleg ugyanezt mondhatták a második világháborús veteránok a hippikorszak fiataljaira is.) Igazuk lenne?

Dr. Bernschütz Mária generációkutató, mentálhigiénés szakember szerint „pálcát törni generációk felett egyértelműen nem megfelelő”. Érdemes onnan kezdenünk, hogy a szocializáció az, ami nagymértékben meghatározza az egyén alapértékeit. Az élete első hét évében a gyermek agyi mintázatait -a hipnózisból ismert- théta állapot határozza meg leginkább, ezért van az, hogy az akkor megismert alapértékek igen mélyen képesek beivódni a személyiségébe, gondolkodásába. Vagyis ami ekkor körülvette, ki fog tartani élete végéig és ezek alapján fog élni.

„Az első és a második világháború alatt született emberek – az ún. Veterán generáció – feladata lett az ország újjáépítése, az ő életük alapja a túlélés. Vagyis a munkabírás, az erő, a stabilitás váltak a legfontosabb értékekké. Ezzel szemben, vagy emellett pedig ha a Z generációt nézzük, azt láthatjuk, milyen materialisták, pénzorientáltak, de nézzük meg, mi történt az ő gyermekkorukban: a 2008-as globális pénzügyi válság.

Azt élték meg, hogy a szüleik egyik napról a másikra elvesztették a munkahelyüket, devizahitel szakadt a nyakukba, megsokszorozódtak a kiadásaik. Vagyis azt tapasztalták, hogy semmi sem stabil, így felnőve nem csoda, hogy határozottan - sokak számára pökhendien - elkérik azt az alapfizetést, amiből meg tudnak élni. Nem csoda hát, hogy ez a két generáció teljesen más alapértékekkel rendelkezik.

Ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, kinek volt vagy nem volt szüksége mentálhigiénés segítségre, vagy ki mennyire érzékeny, helyette lássuk meg: a kor mindig mást kíván meg, ez pedig az alap szocializációnkhoz kapcsolható”. A szakember szerint lényeges, hogy „képesek legyünk megérteni egy másik ember mozgatórugóit, hogy ő miért csinál bizonyos dolgokat. Ha megértjük, akkor el tudjuk fogadni és közelebb tudunk hozzá kerülni.”

A pszichológia előtérbe kerülése

A mentális egészségről való diskurzus nemzetközi szinten az elmúlt harminc, hazánkban az utóbbi húsz évben került előtérbe, hatványozottabban pedig a koronavírus-járvány óta nőtt meg. A terápiára járást övező előítéletek is ekkortájt kezdtek leomlani, hiszen nemcsak annak érdemes pszichológust, netán pszichiátert felkeresnie, aki komoly mentális gondokkal, betegséggel küzd. Az is tény továbbá, hogy megküzdési stratégia, reziliencia, trauma kifejezések korábban nem voltak a hétköznapi beszéd részei, utóbbit Máté Gábor hozta be a köztudatba itthon.

Vagyis ez az első generáció, amely tudatosan törődik érzelmi jóllétével, de ez „nem jelenti azt, hogy a generációk vagy az emberek gyengültek volna el, hanem én úgy érzem, hogy mi lettünk érzékenyebbek témákra.” Ebben nagy szerepe van a digitalizációnak, az internet térhódításának, melynek kettős szerepe van. Egyrészt információt szolgáltat, az építő tartalmak tömegekhez jutnak el, például a rengeteg szakember a tiktokon szól a fiatalokhoz, ami az ő elérésük jelenleg leghatékonyabb platformja.

Példaként hozza fel továbbá Orvos-Tóth Noémi és D. Tóth Kriszta, valamint a Pszichoforyou podcastjait, melyek értékes információkkal szolgálnak bárkinek. „Közben viszont az emberek elkezdték önmagukat diagnosztizálni, az ADHD-s, illetve a nárcisztikuskifejezéseket pedig bárkire rásütjük, és ítélkezünk felettük.” Ha már az internetnél tartunk, egy kis kitérő: Dr. Bernschütz szerint rengeteget lehet tanulni a fiataloktól, mert ebben a generációban már úgynevezett fordított szocializáció megy végbe.

„Eddig mindig az idősebbek tanították a fiatalokat, ezért a hierarchia mindig fentről lefelé haladt. A digitalizáció miatt, mivel a fiatalok jobban értik, könnyebben bele tudnak látni bizonyos dolgokba, ez megfordult: lentről felfelé irányul a kommunikációs, szocializációs érték, a fiatalok mutatnak meg csomó mindent az idősebbeknek.

Ez nemcsak a kommunikációra vagy a technológiára igaz, hanem akár lakás vagy autóvásárlásra is: a Saint-Tropezban élő nagybátyám családjában a 12 éves kislánya nézte ki a lakást, amit Budapesten vettek meg, mert neki volt több ideje, energiája erre. Sőt, létezik a peer-to-peer avagy horizontális szocializáció is, amelyben egymást oktatják a generációkon belül, például a kismamák az instagramon, a Z generációsok tiktokon.”

„Bezzeg az én időmben”

„Jót tenne a mostani fiataloknak is néhány év sorkatonaság, akkor rendes ember lenne belőlük, megkeményednének” - tegye fel a kezét, aki még soha nem hallotta vagy olvasta ezt a rosszalló megjegyzést. Dr. Bernschütz szerint hogyha valaki hiányolja azt, hogy nem elég kemények a fiatalok, vagy nem ilyenek, vagy nem olyanok, érdemes elgondolkozni azon, hogy „talán nem puhányak a fiatalok, csak az ember magához méri őket. Nagyon kemény volt az előző generációk szocializációja, és tényleg terhelt sorsok vannak Magyarországon.

Sokan nem kaptak szeretetet, ölelést, érzelmeket, támogatást sem. De ezt ne verjük már le a gyerekeken! Ha valaki a sorkatonaságot emlegeti, talán azért lehet, mert a saját fiatalkorában akkor nagyon elővették, és most úgy érzi, ne legyen könnyebb a fiataloknak sem, valaki vegye elő szépen őket is.” A szakember szerint érdemes inkább önmagunkba nézni, és arra, hogy mi milyen példával járunk a gyermekeink előtt. „Ha azt látják, hogy apuka, úgymond „szerelmes” a saját laptopjába, az anyuka a mobiltelefonjába, a gyermek is azt akarja majd csinálni, hiába mondják neki, hogy ne - ezt látta példának.”

Beszélgetésünkkor felolvastam egy hozzászólást ugyanabból a Reddit-posztból, amit a bevezetőben említettem: „Nem omolhatsz össze minden apró dologtól. Nem minden dolog/ügy/helyzet mérgező, amit nem szeretsz. Egyrészt azt hiszem, a fiatalabbak sokkal nyitottabbak a mentális egészségről való beszélgetésre. Ez jó, és biztosan jobb, mint a szüleim „csak temesd el a lelked mélyére, hogy soha ne kerüljön elő” stratégiája.

Másrészt úgy tűnik, hogy a mai gyerekek sokkal érzékenyebbek a dolgokra. Sajnálom, de az, hogy túl későn érkezel egy teltházas moziba, vagy hogy a légitársaság elveszíti a táskádat, nem mentális trauma.” A szakember úgy véli, nagyon sok minden ér minket, amit traumaként lehet érzékelni, csakis az egyéntől függ, hogy mit tart annak. „Úgy érzem, már megint minősíteni akarunk, és már megint úgy csinálni, mintha a fiatalok valamilyen vaníliapuding lennének, és így szétolvadnának a napon, közben pedig rengeteg erő van bennük.

Inkább bátorságra vall, hogy egyáltalán kimondja azt, hogy trauma. A covid után, felnőtt emberek se tudtak a járványról beszélni, hogy valóban mi történt az emberi kapcsolatokban, elfojtjuk. Ők legalább kimondják, és a legtöbb mentálhigiénés , pszichológiai terápia alapja a kommunikáció, a ventilálás.”

A szakember visszautal Máté Gáborra: „Ő is úgy magyarázza, hogy a trauma lehet az is, ha meghallgatsz valakit, aki traumatikus élményéről beszél, és te ettől rosszul leszel. Visszakanyarodva a mentálhigiéniához: ahhoz, hogy ki mit érez, senkinek semmi köze.” Egy 2020-as magyar kutatás pedig alátámasztja, hogy nem mostani fiatalok puhultak volna el - mindenki érzékenyebb fiatalkorában. „Prof. Vargha András kutatása a mentális egészség és a jóllét kapcsolatáról szólt, ebben a rezilienciát a korral növekvőnek találta Magyarországon.

Tehát minél idősebb valaki, annál jobban tud reagálni a környezetre lelkileg. Egy sokat tapasztalt, sokat látott, sokat elengedett egy ember élete végére már sokkal jobban, rugalmasabban áll mindenhez. Valamint azért azt se mondanám, hogyha ránézek a fiatalokra, ne rendelkeznének rezilienciával. Az olyan jelenségek, mint a body positivity, vagy nemi identitás elfogadottsága a mai generációban a legelterjedtebb, általuk generált dolog, amit én egy bizonyos fokú rezilienciának gondolok.”

De nem az a lényeg, hogy kijelentsük: téved, aki a fiatalabb korosztályt pudingnak gondolja, hanem azt fontos hangsúlyoznunk, hogy ne hasonlítsunk össze embereket - és így generációkat sem. Nagy a különbség a megfigyelés és az ítélkezés között, utóbbi könnyű, de csak magáról az ítéletet mondóról szól, nem pedig a másikról.

Az önismeret olyan eszköz, amit jó lenne, hogyha az emberek magukra is alkalmaznának, nemcsak másokra.