Nem rajongok a nagy zenei fesztiválokért – egyedül vagyok ezzel?
Rétegzenék, gondtalanság, fülledt nyári meleg, sok-sok ismerős, olcsó alkohol, szabadság – olyan 18-19 körül lehettem, amikor először fesztiváloztam, és nagyjából a fentiek keretezték a magyar „vadkelet” egy kis szegletében megvalósuló rendezvényt. Minden a helyén volt, talán túl magasra is került az a bizonyos léc. Olyannyira, hogy ez lett az én első és utolsó örömteli fesztiválos élményem.
Az elmúlt tizenöt-húsz évben sokat változtak a zenei fesztiválok, és persze én sem vagyok már az a megálljt nem ismerő fiatal, aki, ha hétvégén nem mozdul ki, vagy kihagy egy nagyobb bulit, úgy érzi, elmegy mellette a világ és lemarad – mindenről. A fesztiválok a COVID óta új erőre kaptak, és a klasszikusnak mondható nagy eventek mellett egyre több kisebb rendezvény is született, vagy lett még kedveltebb.
Ami engem illet, elsősorban a nagyobb zenei fesztiválokra mondom azt, hogy köszönöm, de inkább kihagyom őket, és ezzel nem vagyok egyedül. De miért offolná bárki is a Szigetet, a Soundot vagy a Campust? „Boomer” vagyok és besavanyodtam, vagy egyszerűen csak felnőttem? Vagy ennél sokrétűbb a dolog?
Sok jó ember kis helyen is…
Az egyik legplasztikusabb oka annak, hogy kerülöm a fesztiválokat, az az, hogy nem vágyom a tömegre és arra, hogy órákon keresztül több ezer ember között sodródjak, egyszerűen nem érzem ilyen környezetben jól magam. A fesztiválok piacán a nagyobb rendezvényeknek nyilvánvalóan az a céljuk, hogy minél több embert zsúfoljanak össze egy adott helyszínre, hiszen a több ember több bevételt jelent.
„Annyira rossz, hogy már jó” – miért szeretünk megszállottan valóságshow-kat nézni?
Számomra épp ez teszi olykor arctalanná, személytelenné az egészet – mintha egy báb lennék, akivel amúgy kedvesen bánnak. Adnak konzumzenét, kaját és piát jó pénzért, megkérdőjelezhető tisztaságú wc-ket, sőt, horgoló szakkört is, nekem cserébe annyi a dolgom, hogy a tömeg része vagyok és fogyasztok, amíg bírja a májam, a gyomrom és a tárcám.
Persze megértem, hogy a mai tragikomédiában, amit életnek hívunk, kellenek a hasonló kikapcsolódások, gőzkieresztések, hiszen mink van, ha már Soundunk sincs? Hol őrjöngjünk, ha nem egy Kylie Minogue-koncerten? Mit együnk, ha nem egy porlepte 5000 forintos gyros tálat? Hol „vibe-oljunk”, ha nem egy tömegrendezvényen?
Mikor mutassuk meg a legőrültebb fesztiválszettünk, ha nem ott és akkor?
De komolyabb vizekre evezve, hiszem és látom, hogy a fesztiválos nyüzsgés segíthet kapcsolódni másokkal az elszigetelődés korában, és az ilyen események jót tehetnek a mentális egészségnek, ha valaki az effajta szórakozás híve. De megtanultam, hogy csak azért, mert másoknak valami bejön, nekem még nem kell rákényszerítenem magam – ahogy semmi másra sem.
A show-nak folytatódnia kell!
Hagyományosan a fesztiválok a kreativitást és a szabadságot jelképezték, és félreértés ne essék, vannak olyan többnapos zenei rendezvények, amiknek a mai napig ezek a legfőbb erényeik. A piacvezető nagy rendezvények azonban mintha elvesztették volna autentikusságukat, hitelességüket. Mintha minden évben hasonló zenei palettával jelentkeznének, a kísérletezést csak részben megengedve maguknak, és mintha bedobozolt élményeket adnának át évről-évre.
Tény, hogy jó forgatókönyv nélkül jó film se készül, és a popipar a kényelemről szól, de úgy látszik, a zenei fesztiválok nagy része mára túlságosan kiszámíthatóvá vált.
A szponzoroknak való kitettség szinte minden sarkon tetten érhető, és persze, mondhatjuk azt, hogy egy ilyen kaliberű rendezvény életben tartásához ezekre szükség van, és az is igaz, hogy a kisebb-nagyobb vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek a nagy fesztiválok közönségével való találkozás valóban segíthet. (Bárcsak több helyi vállalkozás, közösség is szerephez jutna a szolgáltatók soraiban!)
A magam részéről valahogy a nagy zenei fesztiválok felépítését, zenei kínálatát olykor sematikusnak, ismétlődőnek érzem, egyfajta biztonsági játéknak, amiben mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe, és ahol a gondosan kivitelezett, bejáratott marketingstratégia a kreativitás, innováció rovására megy.
Öregszem?
Igen is, meg nem is. Az biztos, hogy elfáradtam. Ha valaki esetleg nem tudná, a zenei fesztiválok általában többnapos események, vagyis, napokig tartó aktív jelenlétet igényelnek – mind nappal, mind éjjel. Persze, lehet aludni, de valahogy én sosem tudtam álomra hajtani a fejem egy sátorban, amikor tíz centire a fejemtől bakancsok hada suhan el és hajnalig tart a techno after.
És igen, lehet napijegyet is venni.
Viszont 35 évesen már egy szimpla piálgatás is minimum kétnapos, fokozatosan enyhülő másnaposságot okoz, egy fesztivál pedig ennél is komolyabb energiabefektetést igényel. Ez, tizenöt évvel ezelőtt még nem okozott problémát, legalábbis nem ekkorát, de úgy, hogy nem tolok szintetikus „ébrentartókat”, a harmincas éveim derekán ezek már nem férnek bele, legalábbis nem olyan formában, mint anno.
És ha már befektetések… Talán mára eljutottam odáig, hogy tudatosan bánok a pénzzel, és bevallom őszintén, nincs kedvem kiadni egy kisebb vagyont változó minőségű kajára és piára, nem beszélve a fesztiválbérletről vagy a napijegyekről. Ezek árát inkább betolom egy utazásba, vagy amire éppen gyűjtök.
Összességében a fáradtságon és az anyagi tényezőkön felül tudnék kerekedni, ha minden más klappolna és élnék-halnék egy adott buliért,
hiszen tisztában vagyok vele, hogy egy nagy fesztiválon, bárhol a világban, drágaság van és intenzív partihard…
Környezeti lábnyomok
Az utóbbi években sokat lehetett olvasni arról, hogy egyes nagy zenei fesztiválok elkezdtek foglalkozni a környezeti lábnyomuk csökkentésével kisebb-nagyobb mértékben.
Az Egyesült Királyságban megvalósuló Glastonbury újrahasznosítható poharakat, komposztálható ételeket és alternatív energiaforrásokat használ, az amszterdami DGTL célja, hogy teljesen hulladékmentessé váljon, a párizsi We Love Green fesztivál teljes mértékben a fenntarthatóság köré épül, a norvég Øya Festival pedig 2009 óta klímasemleges, és még sorolhatnám.
Persze, itthon is vannak üdvözlendő törekvések ezen a téren, gondoljunk csak a Sziget „Zöld Sziget” kezdeményezésére és egyéb bevezetéseire, de összeségében a zenei fesztiválok még mindig jelentős terhet rónak a környezetre, és nem csak itthon, hanem világszerte.
Nem élhetünk burokban, de talán érdemes lenne még inkább felhívni a nagy zenei fesztiválok figyelmét arra, hogy szükség van a változtatásra ezen a téren. A környezeti lábnyom csökkentése mellett gyakran felmerülő probléma az is, hogy ezek a rendezvények zavarják a helyiek nyugalmát. Nyilván mondhatjuk, hogy pár napot mindenki kibír, de vannak olyan városok, térségek, amelyekben egy szezon alatt több nagy fesztivált is lebonyolítanak, ilyen például Zamárdi is.
Érdeklődve várom, hogy hogyan tudnak a nagy zenei fesztiválok érdemben és tartósan reagálni a környezeti kihívásokra, és miképpen oldják meg a közösségekkel való békés „együttélést” hosszú távon.
A közeg, ahová jó „hazatérni”
Szerencsére ma már rengeteg alternatíva van, amikben a magamfajta introvertált boomerjelölt is jól érezheti magát – legyen szó kisebb zenei eseményekről vagy tematikus rendezvényekről. A nagy fesztiváloknak sok-sok vonzó tulajdonságuk van, de nem valók mindenkinek.
Én sosem éreztem magamhoz közel ezeket az eventeket, de talán jól is van ez így, és nincs is ezzel semmi baj.
Ma már mindenki megtalálhatja a saját szórakozási formáit vagy a feltöltődése forrásait. Vannak, akik a pezsgő fesztiválos lüktetésben élnek igazán, én – talán a zenei szocializációm okán is – inkább a csendesebb, kevésbé harsány helyeken tudok kikapcsolódni. Ha megvan az a közeg, ahová „hazajárok”, akkor talán nagy baj nem lehet.