Farkas E. Lina:„Jó lett volna, ha valaki edukál termékenység-témában, ahelyett, hogy azzal nyomasszon, ketyeg a biológiai órám”
Farkas E. Lina élete száznyolcvan fokos fordulatot vett, amikor a nőgyógyásza közölte vele: ha gyereket szeretne, sürgősen keressenek fel a párjával egy meddőségi központot. Az egyenletben mindössze egy bökkenő volt: Lina akkor épp egyedülálló volt. Gyorsan döntést kellett hoznia arról, hogy elfogadja-e a helyzetet, vagy egyedül vág bele a lombikba. Linával tudatos gyermektelenségről, a termékenységet övező homályról és az egyedülálló anyaság kihívásairól beszélgettünk.
Te hogy döntenél, ha ma közölnék veled: most vállalsz gyermeket, vagy soha? Farkas E. Lina szerint amíg nem tapasztaljuk meg, fogalmunk sincs, egyes helyzetek mit válthatnak ki belőlünk. Különösen így van ez az anyaság kapcsán, amelyet ma vagy rózsaszínre vagy feketére színeznek a közbeszédben, és csak ritkán fordul elő, hogy hagyják az édesanyákat „csak úgy” megélni a várandóssággal, szüléssel és gyermekággyal kapcsolatos élményeiket. Anélkül, hogy címkéket aggatnának rá.
Azt mondják, egy egész falura van szükség ahhoz, hogy felneveljünk egy gyereket, ehhez képest Te egyedül végzed a neveléssel kapcsolatos feladatokat. Hogyan menedzseled a hétköznapjaitokat?
Úgy gondolom, mindenki másképp éli meg az anyaságot, főleg az első hónapokat! Még csak nyolc és fél hónapja vagyok egyedülálló anya és bár nem tudom, mi lesz később (milyen lesz például a dackorszak vagy a kamaszkor), de az én saját személyes megélésem az, hogy nehezebbre számítottam. Nagy a teherbírásom, szóval nekem a babával járó feladatmennyiség nem volt annyira sok és megterhelő, de szerintem ez annak is köszönhető, hogy tudatosan készültem a felmerülő nehézségekre.
Mint minden kisgyerekes anyukának, úgy nekem is a baba gondozása körül forognak a mindennapok. Bár az anyasággal tényleg elveszítjük a függetlenségünket, én élvezem azt, hogy kaptam egy másfajta szabadságot, amit a munka mellett nem tudtam megélni. Nem tartozom senkinek elszámolással azzal kapcsolatban, mikor-hova megyek. Én alakítom a mindennapjainkat, pontosabban a kisfőnök, a kisfiam. (Nevet.)
Mivel egyedülálló szülő vagyok, 0-24 órában én vagyok a bébivel, nincs aki leváltson, ezért talán még jobban kell vigyáznom a mentális és fizikai egészségemre, hogy az energiatartalékaimat ne égessem el idejekorán. Igyekszem például eleget aludni: újszülött korában vele együtt feküdtem le, így – ha megszakításokkal is, – de megvolt a 6-7 óra alvás. Ezt próbálom ma is tartani, de mint sok anya, én is altatás után végzek el feladatokat, és sajnos nem mindig jön össze.
Tavaly év végén úgy fogalmaztál, tudatosan készültél arra, hogy legyen körülötted egy erős szociális védőháló, mire a kisfiad megérkezik. Kiket értettél ez alatt és hogyan szőtted szorosabbra ezt a hálót a gyermeked érkezése előtt?
Valóban tudatosan fontam szorosabbra a szálakat, már a várandósságom alatt is. Az „egy egész falu kell ahhoz, hogy felneveljünk egy gyermeket” mondással mélyen egyetértek: hiszem, hogy nem egyszemélyes feladat gyereket nevelni. Nem szerettem volna, hogy egyik pillanatról a másikra arra eszméljek, hogy úristen, ez iszonyú nehéz, és minden rám szakad, nincs hova és kibe kapaszkodjak.
Épp ezért a gyermekágyas időszakra (ami így nagyon szép emlék marad) leszerveztem a szükséges segítséget. Az első két hétben anya több napon keresztül ott volt mellettem, de volt egy dúlám is, aki végig kísérte a várandósság egy részét, a szülést, és jött segíteni az első nyolc hétben. Sokat jelentett az is, hogy a barátaim, kollégáim és a nővérem kérés nélkül sorra jöttek látogatni, hoztak meleg ételt, próbáltak az ittlétük alatt tehermentesíteni.
Amikor 2,5 hónapos volt a babám, csatlakoztunk egy olyan mamakörhöz, ahol pszichológusok vezetik az üléseket. Itt nemcsak a szakértőktől kaptam támogatást, hanem a társaimtól is: rengeteget számít, ha olyasvalakivel tudsz beszélni a mindennapjaidról, aki hasonló helyzetben van. Ennek óriási ereje van! Nehezebb lenne elmagányosodva, ami manapság könnyen megtörténhet: nagyon egyedül tudnak maradni az anyák az első évben, években. Mi sokat járunk el itthonról, igyekszem ápolni a kapcsolataimat, és sok a babás ismerős.
Vissza tudsz emlékezni arra, mi futott végig benned, amikor az orvos közölte: vagy most vállalsz gyermeket, vagy lehet, hogy soha?
Először mély kétségbeesés és pánik lett úrrá rajtam, mert realizáltam: mi van, ha elvesztettem egy olyan lehetőséget, amivel ugyan szerettem volna valamikor élni, de a magánéletem nem úgy alakult, hogy jó szívvel vállaljak gyereket. (Főleg toxikus párkapcsolataim voltak, és bár az utolsó szakításom után egy szakember segítségével végre feltártuk a sorminta gyökerét, mire épp elkezdtem újra ismerkedni, és lett volna esélyem egy egészséges párkapcsolatra, jött a feketeleves.)
A hír hallatán zokogva hívtam fel a nővérem, de aztán nem sok időt hagytam az önsajnálatra, elkezdtem felkeresni meddőségi specialistákat, hogy megtudjam, milyen lehetőségeim vannak.
Az is lejátszódott a fejemben, hogy lehetséges az, hogy évente járok rákszűrésre, odafigyelek az egészségemre, mégis egyetlen nőgyógyász sem hívta fel a figyelmem arra, hogy érdemes lenne monitorozni a termékenységet. (Amit egyébként pár vizsgálattal meg lehet tenni.) Jó lett volna, ha valaki felvázolja a lehetőségeimet és edukál a témában, ahelyett, hogy azzal nyomasszon, ketyeg a biológiai órám.
Megtévesztő lehet, hogy manapság 45, sőt, 50 éves sztárok (is) szülnek babákat, (gondoljunk csak Cameron Diazra), ugyanakkor nem tudhatjuk, milyen utat jártak be a teherbeesésig. Emiatt nemrég elkezdtem egy edukatív posztsorozatot a témában az Instagramon és a TikTokon, amivel hosszú távú céljaim is vannak. Nagyon szeretném, ha a nők többet tudnának a termékenységről, annak megőrzéséről és a lehetőségeikről, hogy később ne szembesüljenek azokkal a felismerésekkel, amikkel én.
Hogyan és mennyi idő alatt jutottál el addig, hogy belevágsz az IVF-be?
Ez a meddőségi kivizsgálásokkal párhuzamosan zajló folyamat volt. Nagyjából háromnegyed év alatt értem a lombik végére, és az eddig vezető úton megadtam magamnak azt a lehetőséget, ha nem vagyok száz százalékig biztos ebben a döntésben (ha valamiért nagyon megijedek vagy elbizonytalanodom), akkor lefagyasztatom az embriókat. (Végül csak egy lett életképes).
Erre azonban nem került sor. Amikor elkezdtük a stimulációt, már tudtam, milyen kevés az esélyem egy terhességre, és azon izgultam, lesz-e elég petesejt, azok megtermékenyülnek-e, majd elindulnak-e a fejlődésben. Ekkor már tudtam: készen állok arra, hogy belevágjak. Végül egy embrióm maradt, ő az, akivel ma egy családot alkotunk.
Mindeközben meg kellett hoznom azt a döntést, mi a fontosabb számomra: az, hogy újra randizzak, de akkor nagy valószínűséggel nem lesz már gyerekem, vagy azzal a minimális eséllyel, amit prognosztizáltak az orvosok, de bevállalom az IVF-et egyedül. Az utóbbi mellett döntöttem. Ebben a legkevésbé sem játszott szerepet az, hogy mennyire elfogadott egyedülállóként gyermeket vállalni, ki-mit fog hozzá szólni. A legfőbb kérdés az volt, fel tudok-e nevelni úgy egy gyereket, hogy arra büszke legyek, és ő se sérüljön benne. Hogy később ő is úgy érezze, milyen szerencsés, hogy a gyermekemként látott napvilágot.
Ha anya leszek, megszűnök írónak lenni?
Hogy fogadta a környezeted a döntésed?
Pár családtagom és egy-két barátom az elejétől kezdve végig követték az eseményeket és mindenben támogattak. (Anya például a kezdetektől fogva amellett volt, hogy mielőbb vágjak bele.) A barátaimmal – bár nagyon jó kapcsolatban vagyunk – viszont sokáig csak félinformációkat közöltem, és mindig csak az aktuális szakaszról számoltam be nekik. Nagyjából párhuzamosan azzal, ahogy az bennem organikusan fejlődött és alakult. Mindenki teljesen pozitívan állt hozzá!
Nemcsak a szociális védőháló szétesése nehezíti ma meg a gyermekvállalást, hanem az anyagiak is: a legtöbb, állami juttatás ma inkább a házasságban élő, többgyermekes családokat illeti. Hogyan küzdesz meg az anyagi kihívásokkal?
Mielőtt meghoztam volna ezt a döntést, ennek is utánajártam! Szerencsére egészen fiatal koromtól arra törekedtem, hogy anyagilag független legyek. Mindig több lábon álltam, most pedig még inkább erre fókuszálok, és arra, hogy az egzisztenciánkat minél jobban megerősítsem.
Ami a várandósság alatti anyagi kihívásokat illeti: mivel gyorsan kellett döntenem, és még gyorsabban cselekednem, ezért folyamatosan lavíroztam az állami- és a magánfinanszírozott ellátás között. Miután a szükséges vizsgálatokat minél gyorsabban kellett lezavarnom, sok kivizsgálást a magán ellátásban vettem igénybe.
Ez anyagilag nyilvánvalóan megterhelőbb, ugyanakkor fontosnak tartom megemlíteni, hogy a lombik egyedülálló nőként (is) ingyenes. Minimálisat kell fizetni a hormon injekciókért, a beavatkozások pedig TB alapon működnek. (Ez más, körülöttünk lévő országokban például egy vagyonba kerül.) A jövőbeni anyagi kihívásokat (ami a kisfiam életkorával nőni fog), sem veszítem szem elől: igyekszem már most úgy alakítani az életünket, hogy később se szenvedjünk semmiben sem hiányt.
Instagram felületeden a kezdetek kezdetétől nyíltan kommunikálsz arról, mikor és miért döntöttél úgy, hogy egyedül vállalsz gyermeket. Miért tartottad fontosnak a nyílt kommunikációt?
Amikor kiderült, hogy várandós vagyok, elkezdett foglalkoztatni, hogy fogom azt kommunikálni a környezetemnek, hogyan lenne az számomra legkomfortosabb, a gyerekemnek a legjobb. Arra jutottam, hogy semmiképp sem szeretném, hogy találgatások tárgya legyen a várandósságom. Fontos volt, hogy transzparens legyek, hogy a kisfiamnak is természetes legyen a saját születéstörténete. Ugyanakkor nem szerettem volna mindenkinek egyenként magyarázattal szolgálni arról, hogyan estem teherbe.
A nyilvánosság kérdése azzal is összefügg, hogy valamiféle felelősségtudatot is éreztem, hiszen itthon van egy központi törekvés arra nézve, hogy a családokat klasszikus módon ábrázolják, miközben a világ a színes családok elfogadása felé halad. Azt szerettem volna láttatni, hogy van ilyen is: egyedülálló nők, akik magukban vállalnak gyermeket.
Újságíróként az a tapasztalatom, hogy a sztereotípiák általában információ hiányra vezethetők vissza. Szerintem könnyebb úgy érzékenyíteni, ha valaki lát egy hús-vér embert, aki bemutatja a döntését, és hogy amögött mennyi tényező áll. Az volt a célom, hogy az emberek jobban lássák, egy-egy, számukra speciálisabb család mögött milyen dilemmák, élethelyzetek állnak.
Ilyen döntés például a tudatos gyermektelenség is, ami szintén egy opció. Hogy gondolkodtál erről a témáról korábban, és hogy gondolkodsz most?
Szerintem fontos, hogy bárkiről is van szó, gondolkodjon arról, szeretne-e gyermeket, és ha szeretne, akkor miért, egyúttal az is lényeges, hogy meghozhassa ezeket a döntéseket anélkül, hogy bárki megszólná vagy ítélkezne felette.
Azt sem árt tudni, mivel jár a gyermekvállalás: a baba születése előtt sok anyukával beszélgettem az anyaságról, és sajnos, voltak olyan visszajelzések, hogy az anyuka megbánta a döntését. Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik tudnak olyan tudatos döntést hozni, hogy beismerik önmaguknak és a világnak: nem szeretnék ezt az utat választani. Szerintem ezek az emberek (most még) talán picit nehéz helyzetben vannak a társadalmi megítélés szempontjából. (Bár amikor ezzel kapcsolatban kommenteket olvasgatok, azt látom, egyre több az olyan „hang”, akik azt mondják, inkább döntsön így, mint hogy aztán az illető boldogtalan legyen a saját történetében.)
A teljes képhez azonban hozzá tartozik (és ez korábban engem is picit eltávolított a vágyamtól), hogy manapság felhangosodtak azok a vélemények, amely szerint a gyermeknevelés „nettó szívás”. Nagyon szuper, hogy végre merünk beszélni a sötét árnyalatokról, de úgy gondolom meg kell találnunk a közbeszédben az arany középutat: az sem jó, ha a túlromantizáljuk az anyaságot, meg a babás létet, de az sem, ha kizárólag negatív felhanggal beszélünk róla.
Egy posztodban azt írod: „Nem akartam az a nő lenni, akit pofon vág a valóság, aki megbánja a döntését. Sok interjút készítettem édesanyákkal, mert látni akartam az anyaság árnyalatait: a világos rózsaszíntől kezdve a legsötétebb feketéig.” Kilenc hónappal a gyermeked születése után hogy összegeznéd a tapasztalataidat? Milyen színeket tapasztaltál eddig?
Még nem jutottunk el a legsötétebb feketéig, de akadtak benne sötétebb árnyalatok. (Nevet.) Tényleg vannak kihívásokkal teli napok vagy időszakok, ahogy az élet minden területén, de nekem egyelőre rengeteget ad az anyaság. Egy egészen új világ nyílt meg számomra, amiben merőben új kihívások és örömök találnak meg, mint amiket megszoktam. Hatalmas élmény, ahogy a kapcsolatunk és a kisfiam fejlődik, ahogy én magam is belenövök az anyaságba.
Nekem a terhességem alatt is az volt a megélésem, hogy sokan furcsán néztek rám, csak mert én jól éltem meg a kilenc hónapot. Jó lenne, ha hagynánk, hogy az anyák ilyen-olyan megfelelési kényszer nélkül éljék meg a gyermekvállalást, a várandósságot, a szülést és annak minden percét. Hogy fel merjék vállalni: bárhogy is gondolkodnak és éreznek ezzel kapcsolatban, az teljesen rendben van.