A világot megváltoztató alkotóerővé formálta az őt ért rasszizmust Izsák-Ndiaye Rita, az ENSZ diplomatája
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ENSZ-hez, az emberi jogokhoz és a nemzetközi diplomáciához kapcsolódik a munkája. Ismerd meg a magyar-roma származású, jelenleg Szenegálban élő Izsák-Ndiaye Ritát, akinek története rendkívül inspiráló és tanulságos.
Rita mindig is büszke volt cigány származására. Egy kirekesztő szituáció után döntötte el, hogy kisebbségi és emberi jogokkal szeretne foglalkozni.
Milyen utat jártál be, mielőtt a pályádra kerültél?
Szekszárdon születtem. Apukám családja Felvidékről származik, édesanyám cigány származású, intézetben nőtt fel, én pedig beleszülettem ebbe a kettős indentitású családba. Gyerekként nem éreztem magam emiatt hátrányban, függetlenül attól, hogy az általános iskolában néhányan csokinak, bokszosnak hívtak. Nem vettem rossz néven, úgy gondoltam, mindez a kreol bőröm miatt van, később állt csak össze, hogy valójában a cigány származásomra utaltak, amire egyébként büszke voltam.
Az első igazán kirekesztő magatartás és pofon a jogi egyetemi éveim alatt, az első munkahelyemen ért, ahonnan azért küldtek el, mert a főnököm nem szerette volna a cigány származásomat felvállalni. Ezután fogalmazódott meg bennem a roma jogvédelem fontossága. Az Európai Roma Jogok Központjában kezdtem dolgozni, négy év után pedig úgy gondoltam, fontos lenne ezt a tevékenységemet nemzetközi szinten, általános emberjogokra is kibővíteni.
Jakupcsek Gabriella: „Ma már ez a szakma minden tekintetben irányított, és napjainkban a sokszínűség helyett a megfelelésről szól az egész"
Akkor kezdtem el globális méretekben gondolkodni, megálmodtam, hogy nemzetközi karriert fogok építeni és megmutatom, ki lehet törni ebből az intellektuális gettóból. Be akartam bizonyítani, hogy sikereket lehet elérni, magyar-cigány értelmiségiként is.
Hogy kerültél az ENSZ és a nemzetközi diplomácia látóterébe?
Az ENSZ fizetett gyakornoki programja adta a lehetőséget a nemzetközi kiugrásra. Kifejezetten olyanoknak szervezték ezt a lehetőséget, akik korábban már kisebbségi ügyekkel foglalkoztak. Itt képeztek ki a különböző ENSZ emberi jogi mechanizmusokra.
Rengeteget dolgoztam, sokat segítettem másoknak, valószínűleg felkeltettem az érdeklődést ezzel az attitűdömmel, én voltam az első ilyen gyakornok, akinek aztán egy pár hónappal később két hónapos szerződést ajánlottak.
Kezdetben egy adatbázis szerkesztettem, majd fölfigyelt rám egy másik osztály, visszahívtak ugyanabba az ENSZ irodába. Rendkívül élveztem, hogy huszonhat évesen van egy szerződésem, saját irodát kaptam Genfben, de közben felismertem azt is, ahhoz, hogy tényleg belelássak a dolgok sűrűjébe, meg kell ismernem a világot.
Szomáliába költöztem, több országban is megfordultam. Úgy éreztem, Genfből nem fogom megérteni, hogy miért papolunk ott az ENSZ palotában ezeknek az országoknak, hogy gyerekek, csináljátok már jobban.
Mennyire megterhelő első kézből belelátni egy-egy nehezebb sorsú ország mindennapjaiba?
Lelkileg igen megterhelő, viszont csak így tanulhatsz, változhatsz morálisan. Egy példa: a nyugati világban valljuk, hogy jogrend kell és jogszabályokat kell elfogadni, betartatni, csak így mehet előre a világ. Szomáliában a mai napig a tevék átadásával oldják föl a konfliktusokat, a bűncselekményeket. Egy gyilkosság száz teve, egy erőszak ötven teve. Amikor odaérkeztem a nyugati gondolkodásmódommal én is csodálkoztam, hogy micsoda primitív dolog, miközben rá kellett jönnöm, hogy működik.
A tevék formális kicserélésével két klán képes megbocsátni és elfogadni, hogy másnaptól béke van, miközben a mi ügyeink akár évtizedekig folynak a bíróságon és a végén mégsem lehet normálisan lezárni, a felek nem érzik úgy, hogy kielégítették az igényeiket, enyhítették a sérelmeiket, majd fellebbeznek. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség büntető törvénykönyvre, vagy másképp legyenek a bűncselekmények büntetve, de valahogy sokszor mégis egyszerűbben, gyorsabban történik minden ezekben a kultúrákban.
Érdekes kérdés az is, hogy a nyugati társadalmak által kiharcolt jogok egy ilyen kultúrában teljesen másképp érvényesülnek és egy csomó mindenben egyébként a nyugatiak vannak lemaradva, csak nem veszik észre. Szenegálban például a parlamenti képviselők 43 százaléka nő, míg nálunk csupán 14 százalék.
Nagy különbség a mentális egészség is, a nyugati világban ugye állandóan küzdünk valamiért és közben nem boldogok az emberek.
Elég sokat éltem Szomáliában és most már hét év Szenegál után van összehasonlítási alapom. Itt az emberek egészségesebbek, nem szekálják egymást, nincs feszültség a társadalomban, mindenki szépen, vidáman él, összetartanak. Lehet, hogy nem olyan jó az infrastruktúra, viszont reggeltől estig mosolyognak az emberek.
És akkor még nem beszéltünk a kirekesztés kérdéséről...
Itt nem is tudnak a kirekesztéssel kapcsolatos tapasztalások átjönni, mert minden sokkal nagyobb egységben működik. Egy család egy családdal tárgyal, olyan nem fordulhat elő, hogy valakit kirekesszenek és ott álljon egyedül. Nem vagy úgy magadra hagyva, a különböző társadalmi csoportok számíthatnak egymásra.
A bejárónőd, a kertészed vagy a sofőröd nyilván nem úgy élnek, mint te, de te tudni fogsz a problémáiról, pénzt fogsz adni a gyerekeinek a születésnapjára vagy ha valamelyik családtagja kórházba kerül, te fogod kifizetni a költségeket. Gondoskodnak az emberek egymásról, mert egymásra vannak utalva. Sajnálom, hogy otthon ezt szinte el sem tudjuk képzelni.
Könnyű volt beilleszkedni a szenegáli mindennapokba?
Valójában a volt férjemnek köszönhetem, hogy most itt élek. Az ENSZ kötelékében ismerkedtünk meg tizenöt évvel ezelőtt, majd Szenegálban telepedtünk le. Voltak kétségeim az itteni élettel kapcsolatban, de mára teljesen jól beilleszkedtem. Ma már egyedülálló anyaként nevelem a két gyermekemet. Ez nyilván jár némi nehézséggel, de úgy érzem, ez is egy fejlődési folyamat része.
Hogy tudod a karriered az anyai feladatokkal összeegyeztetni?
Annak idején, amikor az első gyermekem született, nem voltam szülési szabadságon. Még csak három hónapos volt a gyermekem, amikor ott álltam Genfben az ENSZ Emberi Tanácsa előtt, tíz hónapos korában pedig már New Yorkban, az ENSZ közgyűlése előtt szólaltam fel, elvittem Bécsbe és Bosznia-Hercegovinába is. Utólag visszagondolva, ha újra kéne csinálni, talán nem lenne erőm hozzá.
Fárasztó az utazás, fel kell készülnöm a pódiumon megtartandó beszédemre, miközben gondoskodnom kell róla, hogy a gyereknek legyen bébiétel, pelenka, váltóruha, nem egyszerű egy kisgyerekkel utazni, egyszerre anyaként és a karrieredben is helyt állni.
Nőként sokkal több meló ez, kevesebbet alszol, rövidebb idő alatt ugyanazt kell teljesítened, mint a férfi társaidnak. Nem egyszerű a felszínen maradni és nem összeroppanni.
Az elmúlt tíz év alatt bejártam közel ötven országot, a legkeményebb helyeken jártam, mindig meg kellett oldanom a gyerekfelügyeletet, vagy a saját pénzemen magammal kellett reptetnem a bébiszittert, hogy el tudjak menni dolgozni. Szerencsére a szüleim sokat segítettek ebben az időszakban.
A nehézségek ellenére, biztos vannak olyan pillanatok, amikre nagyon büszke vagy magadra.
Nem egy ilyen pillanatot éltem át, de nem akarom, hogy magamról szóljon, hiszen szolgálatot teljesítek, viszont mindenképp elismerés, hogy magánrepülővel visznek, négyszemközt találkozhatok a világ miniszterelnökeivel, minisztereivel, az is büszkeséggel tölt el, hogy időnként az egyeztetett húsz perc helyett azt veszem észre, hogy másfél órát beszélek velük. Ilyenkor azt érzem, hogy értékes vagyok, szükség van rám és a megszerzett tudásomra.
Az ilyen felemelő gondolatok után viszont elszégyellem magam, mert ez nem szabad, hogy rólam szóljon. Azért megyek egy-egy ilyen kiküldetésre, hogy például jobbra fordítsuk a jezidi vagy keresztény iraki nők sorsát, hogy az iszlám állam ne hurcolja vagy erőszakolja meg őket.
Azt gondolom a te sikered, rengeteg magyar romalányt inspirál és ösztönöz, és biztos vagyok benne, hogy a családod is nagyon büszke rád.
A szüleim nem nagyon értették, hogy vegyes házasságból született lányként miért erőltetem ezt a roma dolgot. Csodálkoztak, miért kezdtem el ezt az identitást keresni huszonéves koromban, miért kezdtem el cigányokkal barátkozni. Tudni kell, hogy én úgy nőttem fel, hogy gyakorlatilag alig volt a környezetemben roma.
Viszont szerintem nagyon fontos, hogy mindenki, aki cigány származású, felvállalja az identitását és igenis továbbírja a cigányság kollektív történetét.
Fontosnak éreztem, függetlenül attól, hogy végül egy muzulmán férfihoz mentem feleségül, és félig afrikaiak a gyermekeim. A családom tagjai, a barátaim, amikor látták, hogy sikeresen csinálom ezt a szakmát, elismernek, repkedek a világban, olykor biztonsági őrök kísérnek és megtaláltam magam, a kezdeti kétely és aggodalom után büszkeséggel néznek rám.
Nekem a teljes karrierem a rasszizmus mentesség és a kisebbségvédelem köré épül. Ahhoz, hogy ebben elérj sikereket, először meg kell értened az adott országban az adott kisebbséget. Ez lehet kilakoltatás, vallásüldözés, társadalmi kirekesztés. Figyelned kell rá, hogy te azt csináld, amire nekik szükségük van, ehhez viszont az kell, hogy időt tölts velük.
Mindenhol állandó problémát jelent a részvétel a kisebbségeknek a döntéshozatalban, tehát nem volt még olyan ország, ahol ne hiányoltam voltan a kisebbségek részvételét. Például Braziliában a lakosság több mint fele barna bőrű, miközben a szenátus nyolcvanegy tagjából egy kivételével mindenki fehér volt, amikor ott jártam. Hogy is van ez? Magyarországon is fontos lenne, hogy még több roma kapjon láthatóságot a különböző szegmensekben.
Min dolgozol most?
Jelenleg a lengyel külügyminiszter személyes megbízottja vagyok az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben, a gyerek- és biztonságügyért felelek. Több alapítványnál kurátori feladatokat is ellátok.
A mi szakmánkban az emberi jogok, a kirekesztett csoportok és szegény kicsi alapítványok világában sokszor alacsony a költségvetés, tizenöt-húsz éve vagyok a pályán, megszokott dolog, hogy nem fizetnek vagy nagyon keveset, az én generációm viszont még az a korosztály, akik képesek nem az anyagi javakat, hanem a küldetést, az értéket nézni.
Milyen útravalóval látnád el azokat a nőket, akik olvassák ezt a cikket?
Hihetetlen elvárásokat támaszt a társadalom, és mi, nők is magunkkal szemben. Legyél csinos, vidám, odaadó feleség és anya, sikeres szakember, jó barát, és még egy betegség esetén is gondoskodj mindenről és mindenkiről ugyanúgy. Ez iszonyú fárasztó, és egy nő méltán érezheti magát gyakran kimerültnek vagy a helyzetét reménytelennek.
Ezért fontos az énidő megteremtése, amikor valami igenis csak és kizárólag rólam szól, engem tesz boldoggá, kikapcsol, feltölt, kizökkent a mókuskerékből.
Nekem a sport és a fitnesz ilyen, igyekszem a reggeleimet tánccal, erőnléti edzésekkel kezdeni, ami aztán egész napra erőt ad. Szeretném, ha minél több nő merné megteremteni az ilyen alkalmakat lelkiismeretfurdalás nélkül, legyen az akármilyen hobbi vagy időtöltés, mert igenis megérdemeljük, hogy néha csakis magunkra figyelhessünk és arra, amit örömet ad, mert így tudjuk az egyensúlyt megteremteni és valóban teljes, értékes és boldog életet élni.