Kipróbáltam magamon a bogyós gyümölcsök hatásait, és nemhogy nem lettem cukorbeteg, de „visszacsináltam” az inzulinrezisztenciát
62 évesen olyan elragadó életigenlés áramlik dr. Tkacsik Mártából, amelyet nehéz lenne figyelmen kívül hagyni. Márta a sűrű szövésű életben hisz, és erre saját sorsa a legjobb példa: pályáját elméleti matematikusként kezdte, ma az öt hektáros Patikakert tulajdonosaként egy olyan jövőért tevékenykedik, amelyben hiszi, hogy visszaáll a természetes egyensúly az ember(i fogyasztás) és a természet között.
Dr. Tkacsik Mártával az életünkben jelenlévő, ezernyi kapcsolódásról és hálózatról beszélgettünk: nemcsak, ami a Patikekertet és a szervezetünkben élő mikrobiomot, hanem ami az emberi kapcsolatainkat illeti.
A matematikus pályával kapcsolatban korábban több helyen is aláhúztad, hogy téged nem a klasszikus értelemben vett összeadások és kivonások, azaz a mennyiség érdekelt, hanem arra voltál kíváncsi, vajon az adott érték tényleg az-e, „aminek mondja magát”? Miért volt számodra annyira kecsegtető az elméleti matematika?
Való igaz, számomra nem a mennyiségek fontosak, hanem az arányok, hiszen az életünk és az egészségünk törékeny egyensúlya is az arányoktól függ! Ezek mögött természetesen mindig van szám is, de önmagában a számot kiemelni a kontextusból veszélyes dolog. A mai világban egyébként is nagyon sokat dolgozunk számokkal. Annyira elmaterializálódtunk, hogy sokszor úgy érzem, csak számokkal tudom elmondani az embereknek a mondandómat. Az elméleti matematika azért volt számomra egy szuper opció (egyébként minden lánynak azt tanácsolnám, hogy folytasson ilyen tanulmányokat), mert megtanított mintázatokban, struktúrákban, összefüggésekben gondolkodni. Ez a tudás az egész életemet meghatározta!
Trenka Andrea: Egy női szervezet nem arra van tervezve, hogy 16 órát ne egyen
Mit adott neked az elméleti matematika?
Nem véletlen, hogy a TEDx Liberty Bridge Womenen elmondott beszédemben a „sűrű élet” kifejezést használtam: sok mindent csináltam már ezidáig, és az elméleti matematikának köszönhetően rendre másképp láttam a dolgokat, mint a többiek. Mindenhol az összefüggéseket kerestem!
Mára nagyon sok, olyan összefüggést látok a természetben, mint amit anno a matematikában, és fordítva. Most értek meg olyasmiket, hogy mit is jelent az, hogy részben az egész és az egészben a rész: hogy mennyire fantasztikus, ha az ember érzi, hogy része a nagy egésznek. Nem kiemelve önmagát, mégis tisztában van azzal, hogy önmagában a teste is egy csoda. Egy szép, kerek egész. Nem vagyok híve a manapság divatosnak számító, egocentrikus gondolkodásnak: mára minden második szó azzal kezdődik, hogy „ön”. Önfejlesztés, önkifejezés, önmegvalósítás... Azt gondolom, az ember akkor tud boldog lenni, ha másokkal (is) foglalkozik, és tőlük visszacsatolást kap.
No, én ezzel a tudással felvértezve szeretek élni. A sűrű élet számomra azt jelenti, hogy egy csomó mindennel foglalkozunk, ami aztán valahogy egy másik szintre emeli azt, amit fókuszáltan csinálunk.
Édesanyád matematikus, édesapád képzőművész volt, mondhatni két külön világ találkozásából születtél. Mit hozol magaddal ebből a kettősségből?
Ó, hát én nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen fura páros gyermekeként születtem! A szüleim idősen vállaltak gyermeket: akkoriban nem volt annyira szokványos, hogy egy nő 36 éves korában szüljön. (Édesapám 38 volt.) Ebből kifolyólag mindig féltek attól, hogy lehet, hogy nem is fognak tudni felnevelni, és ha őszinte leszek, ez is benne volt a pakliban.
Szabadon neveltek a szüleim, nem szabadosan! Az volt az alap üzenet, hogy próbáljak ki mindent, amit csak szeretnék. Mégis mi történik, ha nem sikerül? Legfeljebb csinálok majd valami mást! Ugyanakkor – azért hozzátették –, ha valamihez nekilátok, akkor azt csináljam jól!
Sosem mondták, hogy élvezzem az életet, inkább az volt az üzenet, hogy legyek felelősségteljes.
Egyedül az egyetem-választásnál éreztem az irányításukat. Miután jó tanuló voltam, bárhova felvettek volna. Anyukám eleinte nagyon szerette volna, ha orvosi pályát választok, de nem tudtam magam elképzelni orvosként. (Aztán csodák csodája, nézd meg, ma mivel foglalkozom!) Aztán szóba jött, hogy legyek tanító. Ez sem volt számomra szimpatikus. (Erre ma folyamatosan tanítok, amit rendkívül élvezek.)
Képzőművész szerettem volna lenni, de akkor édesapám azt mondta (ez még bőven a kommunizmusban volt), hogy abból nem igazán lehet megélni, maximum tanárként. Ezután kitaláltam magamnak az elméleti matematikát, amely valahol a filozófia és a természettudományok között helyezkedik el. Tetszett a szabad gondolkodás lehetősége. A szüleim sokféle érdeklődést oltottak belém, és ezzel elősegítették a sűrű élet lehetőségét.
A kisebbségi lét több formában is jelen volt az életedben: a kassai egyetemen például egyedüli nőként álltad meg a helyed. Mit tanított számodra a kisebbségi létezés?
Királyhelmecen egy zsákutcában laktunk. Tanárok költöztek oda: volt 15 fiú és én, mint egyedüli lány. Zárt közösséget alkottunk, rengeteg időt töltöttünk együtt. A nemi különbség itt még nem volt olyan feltűnő, összetartó közösségként működtünk. Amikor egyetemre kerültem, ott azért már nem volt ennyire finom a dolog, mert először nem tetszett nekik, mit keresek én ott. Amikor később informatikával és vezetési tanácsadással, optimalizálással és hatékonyságnöveléssel dolgoztam, az eleinte abszolút egy férfivilág volt (mára szerencsére nem az), tehát való igaz, többször is megtapasztaltam, milyen kisebbségben létezni.
Ha felvértezed magad egy biztos tudatással, egy logikával, egy sajátos megértési technikával, az olyan biztonságot ad, amivel egy életen át elboldogulsz, bárkik is vegyenek körül. Számomra önmagában az elméleti matematika nem volt erre elég: kellett hozzá (mindig) valamiféle kétkezi munka is.
Az érdeklődésed akkor fordult a bogyós gyümölcsök (hatásai) felé, amikor inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak nálad. Hogy élted meg, amikor az orvos a fejedhez vágta, hogy öt éven belül biztosan cukorbeteg leszel?
Hát az kegyetlen volt! Teljesen leforrázott! (Nevet.) Amikor közölnek az emberrel egy ilyen hírt, általában háromféle válaszreakció létezik. Van, aki teljesen összeomlik, és azt mondja, akkor nem csinál semmit. Van, aki nem vesz tudomást róla: mintha nem is létezne a probléma. A harmadik pedig azt mondja, nézzünk szembe a helyzettel! Mit tehetünk? (Statisztikailag egyébként – például rákos megbetegedéseknél – a harmadik típus túlélési esélye sokkal magasabb, mint az első kettőnek.)
Én a harmadik típusba tartoztam, már csak az otthon látott mintának köszönhetően is. Édesanyámnál negyven évesen súlyos betegséget diagnosztizáltak: azt mondták neki, két éve van hátra. A diagnózistól számítva édesanyám még további negyven évet élt: elkötelezetten olvasta az Élet és Tudományt, és felvértezte magát azzal a tudással, amivel képes volt szinten tartani a betegségét. Az nem tűnt el, de (jó életminőséggel) együtt létezett vele hosszú éveken át.
Megörököltem ezt a hozzáállást és úgy voltam vele: akkor csináljuk ezt úgy, ahogy anno anyu! Letöltöttem rengeteg anyagot az inzulinrezisztenciáról, azokat szelektáltam, osztályoztam és tanulmányoztam, és valahogy minden arra mutatott, hogy érdemes lenne mélyebben foglalkozni a fekete bogyós gyümölcsökkel...
Hogyan született a Patikakert ötlete?
Ezen a ponton döntöttem el, hogy érdemes lehet komolyan foglalkozni a bogyós gyümölcsökkel, hiszen azok számos ponton hasznosulhatnak a szervezetünkben. Létrehoztam egy táblázatot a polifenolokról (növényi eredetű másodlagos anyagcseretermékek, amelyek legfontosabb tulajdonsága az az antioxidáns hatás, amivel képesek a szervezetünkben lévő ártalmas szabad gyökök semlegesítésére, – a szerk.), és rájöttem, hogy ezeknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy együtt szeretnek „bandázni”. Úgy is hívják ezt, hogy antocianin enigma-titok.
Akárcsak az elméleti matematikában a hálózatok, úgy ezek a gyümölcsök is ugyanolyan sűrűn kapcsolódnak egymáshoz: ha kiveszel közülük egyet, az önmagában mit sem ér. Érdemes őket együtt termelni, és fogyasztani, hiszen a bennünk élő mikrobák így olyan metabolikus származékokat tudnak készíteni, amelyeket számunkra elérhetővé tesznek és az biológiailag hasznosulni fog. Ez is egy együttműködés! Miután kipróbáltam magamon a bogyós gyümölcsök hatásait (és nemhogy nem lettem cukorbeteg, de „visszacsináltam” az inzulinrezisztenciát) úgy voltam vele, hogy ezt a tudást mindenképp meg kell osztani másokkal is. Hogy nekik is jó legyen! Ez volt az alapvető célkitűzés.
A TEDx Liberty Bridge Womenen elhangzott beszédedben úgy fogalmaztál, mára nem növényeket eszünk, hanem növénynek látszó tárgyakat, mivel a növények (minőségileg) éheznek. Hogy tápláljátok a Patikakert növényeit, hogy elkerüljétek a minőségi éheztetésüket?
Amikor elkezdtem a Patikakertet, nem szántottam fel a földet. (Mondták is a kertészek, akiket idehívtam, hogy Úristen, ennek a nőnek semmi sem szent, látszik, hogy matematikus!) Kis lyukakat fúrtunk, amelyekbe nagyon kicsi növényeket ültettünk. A mai napig ragaszkodom ahhoz, hogy kicsi növényeket vegyünk, mert az ő immunitásuk is hasonlóan alakul ki, mint a gyerekeké. Abban a talajban és úgy jön létre, amelyben nevelkednek. (Ha átültetsz egy növényt a megszokott helyéről, teljesen más lesz a talaj biológiája. Szegény, kapkodni fogja a levegőt!)
Ha nincs megfelelő élet a talajban, akkor ezek a bogyók (de bármilyen más növényre is érvényes) nem fogják tartalmazni azokat a fitonutrienseket, amelyek hasznosulni tudnak a szervezetünkben. Ezért is mondtam, hogy az agyon-műtrágyázott (de biológiailag halott) talajban érlelt növények csak üres héjak.
Persze, kalóriatartalommal egészen jól állunk: a műtrágyázásnál és fajtanemesítésnél is jellemzően arra törekednek, hogy minél több fehérje, és szénhidrát (tehát energia) legyen a növényekben. De így viszont hiányzik a több tízezer fitonutriens, apró anyag, amire (a hormon- , az anyagcsere-, az immun- és az idegrendszerünknek, magyarán) a teljes szervezetünknek szüksége lenne! Ez nagyon szomorú, hiszen, ha ezek nincsenek meg a talajban és a növényekben, akkor nem tudják továbbadni nekünk. Ez ugyanis egy körforgás, ami ma hiányosan működik.
No lám, már megint hol vagyunk? A hálózatoknál! A növények sokat adhatnak nekünk, de csak akkor, ha van miből. Nálam a bio az csak egy alap. A biodiverzitás, azaz a (fajta)sokszínűség lenne a lényeg: hogy olyan mezőgazdálkodás folytassunk mondjuk akár 50%-ban, mint amit mi csinálunk, egyből átalakulna a talaj!
A Patikakertben egyébként minden bogyóst kézzel szedünk, tehát nemcsak a termelés, hanem a feldolgozás is kíméletesen zajlik. Aztán sűrített gyümölcspürét készítünk belőlük, vagy az ecetekben áznak hónapokig, vagy alacsony hőfokon szárítjuk őket, hogy megőrizzük a bennük rejlő kincseket, így például az antioxidánsokat és a fitonutrienseket.
Globálisan egyre nő azoknak az embereknek a száma, akik valamiféle gyulladásos bélbetegséggel küzdenek. Táplálkozás-ügyileg mire érdemes ilyenkor odafigyelni?
A mainstream ajánlásokkal ellentétben én nem gondolnám, hogy az ilyen betegséggel élő embereknek nagy mennyiségű, nyers zöldségeket kell bevinni a szervezetébe. Fontosak a zöldségek, sőt, a gyümölcsök is, de párolva is megteszik a hatásukat, és úgy hiszem, itt is az arányokon kell legyen a hangsúly.
Fontos, hogy minél változatosabban „etessük” a bélsejtjeinket: érdemes lehet elmélyedni az oligo- és poliszacharidok rejtelmeiben. Amikor a bél mikrobiomjában megtalálható baktériumok elkezdik feldolgozni ezeket az összetett szénhidrátokat, sok vajsavat vagy más rövid láncú zsírsavakat hoznak létre, egy belső fermentálási folyamat segítségével. Épp annyit, amennyi elegendő a bélhámsejtek felhízlalásához és szaporításához. (Ilyen betegségeknél ugyanis az a lényeg, hogy helyreállítsuk és „felhízlaljuk” a gyulladás miatt „megkopott” vastagbélsejteket, hogy minél sűrűbb szövetállományt hozzunk létre.)
Hasznos lehet a saját készítésű, kókusztejből készült joghurt, de ha valakinek van lehetősége elmenni a biopiacra, akkor keressen biobivaly-joghurtot, vagy kecsketejből készült joghurtot: ezek szintén színesíthetik a bélben lévő mikrobiom-állományt. Lehet sok zöld banánt is fogyasztani, de az édesburgonya és a krumpli, vagy magvak is ugyanilyen hatékonyak lehetnek. Az ilyen betegségeknél mindig a mértékletesség és a fokozatosság a lényeg: mindig csak kevés mennyiséggel, fokozatosan kísérletezzünk a szervezet számára új ételekkel. A tejsavas fermentálás, mint elkészítési mód szintúgy jolly joker lehet: de ezzel is óvatosan bánjunk. Ne menjünk neki úgy, mint tót az anyjának! (Nevet.)
Úgy érzem, az ilyesfajta megbetegedéseknél az sem mindegy, mentálisan hogy áll hozzá a „megoldásukhoz” az ember. Az önbizalom, a tartás, a tudat, hogy valaki képes meggyógyulni ugyanolyan (ha nem nagyobb) erővel bír, mint önmagában az étkezés. Fontos, hogy az érintett tudja: ezzel is meg fogok tudni birkózni. Ugyanakkor nem jó, ha harcos szemlélettel megyünk neki a megoldásnak. Jobbnak látom azt a hozzáállást, ha valamiért küzdünk, semmint azt, hogy valami ellen.
Ha azt mondanám, mondj egyetlen tippet azoknak, akik szeretnének elindulni a minőségi táplálkozás irányába, mit mondanál?
Hogy a lehető legtöbbféle, legtisztább ételeket egyék, amit csak lehet. És persze az sem árt, ha otthon, magunknak készítik el az ételt. (Önmagában annak is erőteljes hatása van, ha valaki a saját két kezével főz magának tápláló ételt.) Ezt a szervezet is meghálálja, fizikailag is és mentálisan is!