Kipróbáltam magamon a bogyós gyümölcsök hatásait, és nemhogy nem lettem cukorbeteg, de „visszacsináltam” az inzulinrezisztenciát
62 évesen olyan elragadó életigenlés áramlik dr. Tkacsik Mártából, amelyet nehéz lenne figyelmen kívül hagyni. Márta a sűrű szövésű életben hisz, és erre saját sorsa a legjobb példa: pályáját elméleti matematikusként kezdte, ma az öt hektáros Patikakert tulajdonosaként egy olyan jövőért tevékenykedik, amelyben hiszi, hogy visszaáll a természetes egyensúly az ember(i fogyasztás) és a természet között.
Dr. Tkacsik Mártával az életünkben jelenlévő, ezernyi kapcsolódásról és hálózatról beszélgettünk: nemcsak, ami a Patikekertet és a szervezetünkben élő mikrobiomot, hanem ami az emberi kapcsolatainkat illeti.
A matematikus pályával kapcsolatban korábban több helyen is aláhúztad, hogy téged nem a klasszikus értelemben vett összeadások és kivonások, azaz a mennyiség érdekelt, hanem arra voltál kíváncsi, vajon az adott érték tényleg az-e, „aminek mondja magát”? Miért volt számodra annyira kecsegtető az elméleti matematika?
Való igaz, számomra nem a mennyiségek fontosak, hanem az arányok, hiszen az életünk és az egészségünk törékeny egyensúlya is az arányoktól függ! Ezek mögött természetesen mindig van szám is, de önmagában a számot kiemelni a kontextusból veszélyes dolog. A mai világban egyébként is nagyon sokat dolgozunk számokkal. Annyira elmaterializálódtunk, hogy sokszor úgy érzem, csak számokkal tudom elmondani az embereknek a mondandómat. Az elméleti matematika azért volt számomra egy szuper opció (egyébként minden lánynak azt tanácsolnám, hogy folytasson ilyen tanulmányokat), mert megtanított mintázatokban, struktúrákban, összefüggésekben gondolkodni. Ez a tudás az egész életemet meghatározta!
Trenka Andrea: Egy női szervezet nem arra van tervezve, hogy 16 órát ne egyen
Mit adott neked az elméleti matematika?
Nem véletlen, hogy a TEDx Liberty Bridge Womenen elmondott beszédemben a „sűrű élet” kifejezést használtam: sok mindent csináltam már ezidáig, és az elméleti matematikának köszönhetően rendre másképp láttam a dolgokat, mint a többiek. Mindenhol az összefüggéseket kerestem!
Mára nagyon sok, olyan összefüggést látok a természetben, mint amit anno a matematikában, és fordítva. Most értek meg olyasmiket, hogy mit is jelent az, hogy részben az egész és az egészben a rész: hogy mennyire fantasztikus, ha az ember érzi, hogy része a nagy egésznek. Nem kiemelve önmagát, mégis tisztában van azzal, hogy önmagában a teste is egy csoda. Egy szép, kerek egész. Nem vagyok híve a manapság divatosnak számító, egocentrikus gondolkodásnak: mára minden második szó azzal kezdődik, hogy „ön”. Önfejlesztés, önkifejezés, önmegvalósítás... Azt gondolom, az ember akkor tud boldog lenni, ha másokkal (is) foglalkozik, és tőlük visszacsatolást kap.
No, én ezzel a tudással felvértezve szeretek élni. A sűrű élet számomra azt jelenti, hogy egy csomó mindennel foglalkozunk, ami aztán valahogy egy másik szintre emeli azt, amit fókuszáltan csinálunk.
Édesanyád matematikus, édesapád képzőművész volt, mondhatni két külön világ találkozásából születtél. Mit hozol magaddal ebből a kettősségből?
Ó, hát én nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen fura páros gyermekeként születtem! A szüleim idősen vállaltak gyermeket: akkoriban nem volt annyira szokványos, hogy egy nő 36 éves korában szüljön. (Édesapám 38 volt.) Ebből kifolyólag mindig féltek attól, hogy lehet, hogy nem is fognak tudni felnevelni, és ha őszinte leszek, ez is benne volt a pakliban.
Szabadon neveltek a szüleim, nem szabadosan! Az volt az alap üzenet, hogy próbáljak ki mindent, amit csak szeretnék. Mégis mi történik, ha nem sikerül? Legfeljebb csinálok majd valami mást! Ugyanakkor – azért hozzátették –, ha valamihez nekilátok, akkor azt csináljam jól!
Sosem mondták, hogy élvezzem az életet, inkább az volt az üzenet, hogy legyek felelősségteljes.
Egyedül az egyetem-választásnál éreztem az irányításukat. Miután jó tanuló voltam, bárhova felvettek volna. Anyukám eleinte nagyon szerette volna, ha orvosi pályát választok, de nem tudtam magam elképzelni orvosként. (Aztán csodák csodája, nézd meg, ma mivel foglalkozom!) Aztán szóba jött, hogy legyek tanító. Ez sem volt számomra szimpatikus. (Erre ma folyamatosan tanítok, amit rendkívül élvezek.)
Képzőművész szerettem volna lenni, de akkor édesapám azt mondta (ez még bőven a kommunizmusban volt), hogy abból nem igazán lehet megélni, maximum tanárként. Ezután kitaláltam magamnak az elméleti matematikát, amely valahol a filozófia és a természettudományok között helyezkedik el. Tetszett a szabad gondolkodás lehetősége. A szüleim sokféle érdeklődést oltottak belém, és ezzel elősegítették a sűrű élet lehetőségét.
A kisebbségi lét több formában is jelen volt az életedben: a kassai egyetemen például egyedüli nőként álltad meg a helyed. Mit tanított számodra a kisebbségi létezés?
Királyhelmecen egy zsákutcában laktunk. Tanárok költöztek oda: volt 15 fiú és én, mint egyedüli lány. Zárt közösséget alkottunk, rengeteg időt töltöttünk együtt. A nemi különbség itt még nem volt olyan feltűnő, összetartó közösségként működtünk. Amikor egyetemre kerültem, ott azért már nem volt ennyire finom a dolog, mert először nem tetszett nekik, mit keresek én ott. Amikor később informatikával és vezetési tanácsadással, optimalizálással és hatékonyságnöveléssel dolgoztam, az eleinte abszolút egy férfivilág volt (mára szerencsére nem az), tehát való igaz, többször is megtapasztaltam, milyen kisebbségben létezni.
Ha felvértezed magad egy biztos tudatással, egy logikával, egy sajátos megértési technikával, az olyan biztonságot ad, amivel egy életen át elboldogulsz, bárkik is vegyenek körül. Számomra önmagában az elméleti matematika nem volt erre elég: kellett hozzá (mindig) valamiféle kétkezi munka is.