Miről beszélünk, amikor a kisebbségekről beszélünk?
Hol a határ a való élet igazságtalanságának hű bemutatása és mások személyes traumáinak áruba bocsátása között? Egy nem kisebbséghez tartozó művésznek mennyi jogosultsága van egy társadalmilag hátrányosan megkülönböztetett réteg mindennapi tapasztalatait a művészet nyelvére lefordítani?
A Háromezer számozott darab egyfajta alkotás az alkotásban: a film egy nehézsorsú fiatal roma színészekből álló társulat darabjának próbáit, rendezését, debütálást követi az egészen apró közösségi háztól a nagy presztízsű berlini színpadig; közben szépen lassan összemosódik a valós karakterek a sztereotipizált szerepekkel, és az élet a fikcióval.
Főszerepben olyan színészeket láthatunk, mint az Aranyéletből is ismert Farkas Franciska, a Drága örökösök Pápai Rómeója, Gerner Csaba, Oláh Edmond, Varga Norbert és Pászik Christopher.
Fátyol Kamilla: A világot úgy kell nézni, hogy lássunk is belőle valamit
A valóságban is létező és alkotó Tudás Hatalom társulat színészei Császi Ádám rendezésével Cigány magyar néven játszottak azonos témában darabot, amely végül a film alapötletéül szolgált.
A címet is adó háromezer számozott darabból álló ház valójában mindent egybefoglal, amit a film képvisel: egy leszakadó településről kiemelt, „autentikus” roma ház, amelyet a berlini színház díszletesei szétszerelnek, majd a színpadon újra összeraknak a magyar és a német rendező kreatív víziója szerint. Ebbe a miliőbe meghatározott koreográfia szerint belehelyezik a színészeket, akiknek azon a ponton a bőrszínük és a rendszer által elszenvedett traumáik válnak az egyetlen fontos dologgá.
A kiemelkedő színészi játékban folyamatosan érződik a filmbeli rendező és a színészek közötti alá-fölé rendelt viszonyban lappangó feszültség, az osztály-és rasszbeli különbségek íratlan szabályainak követése. Egy emlékezetes sajtótájékoztató jelenettel erősíti a nézőkben az érzést Császi, hogy a rasszizmusról való gondolkodásunkban milyen hibák vannak, és abszurd párbeszédekkel világít rá a megszilárdult sztereotípiák öniróniájára.
A látványban lehengerlő film óvatosan éri el, hogy a társadalmilag érzékeny nézőközönség újraértékelje a saját előítéleteit, hogy megkérdőjelezze a modern világban divatossá vált „trauma pornó” relevanciáját és szükségességét.
Császival az európai rasszizmusról, a film inspirációiról és művészet kisajátító természetéről beszélgettünk.
A Háromezer számozott darab annak a témáját járja körbe, hogy vajon lehet-e érzékenyíteni rasszizmus nélkül, mások traumáinak kiaknázása nélkül - benned hogyan fogalmazódott meg a gondolat, hogy ezt a témát dolgozd fel?
A film egyik témája a fehér bűntudat: a kiváltságos nyugati fehér középosztály kollektív rossz lelkiismerete a rasszizmus miatt. Én pont ugyanezt a fehér bűntudatot éreztem, miközben a Tudás Hatalom társulat roma színészeivel dolgoztam. Ám ez a pozíció álságos: megint engem, egy fehér rendezőt helyez a középpontba. A film ezért ironizál és ezért provokálja a nézőt: szeretné, ha a fehér nézők gondolkoznának azon, milyen szemszögből is nézik ők a történetet.
Forgatás közben a szereplőknek mennyi mozgásteret hagytál, hogy alakítsák a karaktert és a párbeszédeket? Volt olyan javaslatuk a forgatókönyvet illetően, amit figyelembe vettél?
A Tudás Hatalom társulattal először egy színdarabot hoztunk létre együtt, melyet ők írtak és én rendeztem. Tehát a szövegek és a párbeszédek kevés kivétellel a saját szavaik. A film forgatása közben én nem szeretek már változtatni a forgatókönyvön, de a szereplőknek mindig meghagytam azt a szabadságot, hogy a saját szavaikkal mondják el azt. Így lesz a dialógus életszerű.
A filmben kemény kritikával illeted nem csak a berlini, és ezáltal a „nyugati” magas művészközeget, hanem a médiát is. Valóban úgy gondolod, hogy a média képtelen csak a művészetről beszélni, ha kisebbségek is érintettek, és mindenképpen az érzékenyítő oldalt akarja megfogni?
A film állítása egyáltalán nem fekete-fehér ebben a kérdésben. Arra mutat rá, hogy mind a médiának, mind az alkotóknak nagyobb felelősséget kell vállalniuk. A média a kisebbségekkel kapcsolatban általában könnyen megfogalmazható tanulságokat és szomorú történeteket keres. Az alkotók pedig nagyon szívesen szállítják ezeket, hiszen így sokkal nagyobb esélyük van a sikerre. Pedig az egyetlen fontos dolog az lenne, hogy a miérteken gondolkozzunk együtt. Miért kell az kisebbségeket egy bizonyos módon ábrázolni? Egyáltalán, mi az ábrázolás célja?
Mi volt a legnagyobb kihívás a film forgása közben rendezői szemszögből?
Volt két hét, amikor csak éjszaka forgattunk. Az egyik jelenetben egy bicikli, egy motor, egy mini kamion és egy trailer szinkron mozgását kellett összehangolni egy verekedéssel. A főszereplő haladás közben kilép a kocsiból és utána felmászik a motorháztetőre. Az egész egy snitt, a kamera 360 fokot fordul: az operatőrnek ilyenkor el kellett bújnia, tehát a jelenet egy részét vakon vette fel. Az éjszakai esőben áztak a statiszták, négy fok volt, nekem pedig masszív lelkiismeret-furdalásom.
Egyes jeleneteket fejjel-lefelé látunk, máskor kifejezetten brutális képekkel sokkolod a nézőket, vagy álomszerű kompozíciókat láthatunk. Hogyan alkottad meg a képi világot, voltak-e konkrét inspirációid?
A forgatókönyv törésvonalak mentén építkezik, több ember cserepekből álló története. Fikció és valóság, dráma, abszurd és fekete humor keveredik benne szüntelenül, jelzés nélkül. Olyan vizualitást akartam, amely ennek ellenére benne tart a történetben, a jelenlét élményét adja a nézőnek, azonos időbe helyez a szereplőkkel. A látványvilág nagyon tudatosan tér el az éppen divatos minimalista szín- és formavilágtól. Szándékosan eltúlzott:
azt akartam, hogy színház és valóság folyamatosan egymásba játszható legyen.
A díszlet és jelmez kizárólag a kelet-európai munkásosztály poszt-szocialista retrójából építkezik. Az egész filmen ez a koncepció uralkodik, hogy rámutasson: ezeket az embereket mi látjuk így, ábrázolásuk elválaszthatatlan attól a víziótól, amit alkottunk róluk. Emellett tudatosítja azt az iróniát, hogy az itteni szegények viselete és tárgyi kultúrája pár éve őrülten menő lett. Most ezeket a ruhákat és miliőket látni a Vogue címlapján is.
A filmben gyakran találkozni abszurd vagy meghökkentő dolgokkal, az egyik ilyen a címadó ház is, amelyet egy család felől emelnek ki és helyeznek át a fényűző külföldi színház színpadára. Miért pont ez a szétszedett és újra összerakott ház ihlette a címet?
Tökéletes képe ez annak, hogyan válik a nyomor ábrázolása a művészetben üzletté. A ház saját közegében csak egy rom. Berlin legnagyobb színházában háromezer számozott darabból újraalkotva értékes műtárggyá válik. Ám kizárólag azok számára, akik ebből az üzletből hasznot húznak, és csak addig, ameddig pénzt és sikert termel. Amikor ennek vége, a házat hazaszállítják és újra összeszerelik. A történet végén tehát a művelt fehér rendező gondosan újraépíti és tartósítja azt a rasszizmust, amely ellen felszólalni kívánt.