A lelki terror is családon belüli erőszaknak számít

Amikor gyermekbántalmazásról vagy kapcsolati erőszakról van szó, akkor sokan bele sem gondolnak abba, hogy a fizikai agresszió nem fedi le a fogalmat. A családon belüli erőszak lehet testi és lelki is. Az okok és a megjelenési formák azonban rendkívüli módon eltérőek, szinte minden eset más és más áll a háttérben.

A szülőnek mindig hatalmas felelőssége van abban, hogy megakadályozza a gyermek sérülését. Sajnos a bántalmazás még mindig tabutéma, hiszen a megfélemlített személy gyakran tehetetlennek érzi magát, megbénítják az érzelmei, nem képes kilépni az adott kapcsolatból.

Fontos tudni, hogy vannak segítő szervezetek és személyek, amelyektől bárki és bármikor segítséget kérhet. De vajon mi számít családon belüli erőszaknak? Mikor kell segítséget kérni és honnan kaphatjuk meg azt? Mit tegyünk, akkor, ha nincs fizikai bántalmazás, a másik fél “csak” lelkileg abuzál bennünket vagy a családunkat?

Az elhanyagolástól a szexuális visszaélésig

Amikor bántalmazásról van szó, akkor ide sorolandó már az elhanyagolás is. Az erőszakos fél azonban ritkán áll meg a hanyag bánásmódnál, hiszen nem ritka a szexuális visszaélés, minden olyan viselkedés, ami árt az egészségnek, a fejlődésnek, a méltóságnak. Igaz ez felnőttre és gyermekre egyaránt. A jelenség a családokban sokféleképpen megjelenhet. Lehet szó agresszív viselkedésről, erőszakról, lelki és szociális bántalmazásról, de akár még önigazoló vélekedésekről is.

Hányszor hallottuk már azt a mondatot hogy: “Engem is vertek otthon, mégis rendes emberré váltam.” Vagy ott van a másik: “Egy-egy pofon a megfelelő időben csak az ő érdekét szolgálja.” Míg az előbbinél már közrejátszik az is, hogyan neveltek bennünket és mennyire tartjuk rossznak az erőszakot, a másik már az abuzáló féltől származik. Magyarországon semmilyen testi fenyítés nem megengedett. Igen, ide sorolandó a füles, a fenekelés, a nyakleves, a rúgás, a harapás, de még a rángatás is. Ez mind testi bántalmazásnak tekinthető.

Más kérdés, hogy ennek ellenére sajnos gyakran megtörténik, akár heti több alkalommal is. Az a szülő, aki nem védi meg a gyermekét, nem jelzi az erőszakot, szintén felelősségre vonható. De mi van akkor, ha nem történik fizikai kontaktus? A szülő vagy akár a nagyszülő nem ütlegeli a gyermeket vagy a másik felnőttet?

Ezért változtatja meg Giséle Pelicot esete mindazt, amit a nemi erőszakról gondolunk

A lelki terror is bántalmazásnak számít

Az érzelmi agresszió sok esetben nem is tudatosan történik. Sokan hibás elgondolásból követik el, ezt látták korábban, úgy gondolják, hogy ez nem árt egyetlen családtagnak sem. A cél viszont itt is ugyanaz - még ha tudat alatt is történik.

A hatalom fenntartása, a megaláztatás vagy a lelkiismeret-furdalás okozása.

Ezek látszólag mindenféle külső jel nélkül történnek, de a lelki sérelmek sokszor egész életünkön át elkísérnek bennünket. Nagyon nehezen jövünk rá arra, hogy miből fakad, ha sikerül is, akkor viszont számítani kell rá, hogy ennek feldolgozása hosszabb időbe telik.

Érzelmi bántalmazásnak tekinthető, ha a szülő nem empátiával fordul a gyermekéhez vagy, ha bizonyos korban kigúnyolja és megalázza azért, mert mondjuk bepisilt vagy nem jól mondott egy szót. Elhanyagolásnak pedig az számít, ha a felnőtt nem elégíti ki a csecsemő szükségleteit, nem szereti eléggé, nem tartja fenn a kiegyensúlyozott családi légkört.

Az alkoholizmus és az érzelmi agresszió

Mindig igyekszem saját tapasztalást belevinni az írásaimba. Már sok mindent sikerült magamban leküzdenem és megszabadulni a tehertől. Van azonban még néhány olyan dolog, amiről nehezen beszélek, írok. Az egyik ilyen a lelki terror. Talán lekicsinylem az esetemet, de fejben tisztában vagyok azzal, hogy bizony igen, ezt éltem át gyermekkoromban. Édesapám alkoholistaként sosem emelt kezet ránk, sőt, ő volt a jóságos, aki akkor sem adott egy körmöst, ha amúgy megérdemeltem volna.

A probléma az volt, hogy ő inkább befolyásolni akart, lelkileg bántalmazni, sajnáltatni magát, kihasználni azt, hogy én (illetve a család többi tagja) segítőkész és elnéző voltam. Napi szinten előfordult, hogy kiültem a konyhába az asztalhoz tanulni, majd piszkált, sóhajtozott, leült velem szembe, és csak nézett, hogy vele foglalkozzam. Tudom, hogy ez volt a cél, mivel senkihez sem tudott igazán kapcsolódni, csak nálam tudott bepróbálkozni, én voltam az egyedüli, aki reagált a dolgaira.

Bár apa velünk élt, sosem vett részt a nevelésemben: ilyen felnőtt lettem emiatt