Híres talán nem vagy, de eltörölhető igen - A cancel culture egy pszichológus szemén keresztül

Honnan ered az eltörés iránti vágy?

Schindler Zsófia pszichológus szerint a válasz a tribalizmusban keresendő. Tribalizmus az, amikor az ember tagja egy csoportnak, annak minden elvével és céljával azonosul, így előnyben részesíti más csoportokkal szemben. (Az elvet leíró Haidt azt is levezette, hogy az emberek mindig is a saját közegükhöz voltak hűségesek, egyszerűen azért, mert régen ez a mentalitás szolgálta leginkább a kis közösségek túlélését.)

Ennek az alapelvnek egy (extrém) megnyilvánulása a cancel culture: egymást eltörölni ugyanis a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás mind közül. Az eltörlés nem igényel érveket vagy eszmecserét, sem bátorságot vagy önreflexiót, pedig ezek mindegyike hozzájárulna a fejlődéshez. Schindler Zsófia szerint talán pont ebben rejlik az eltörléskultúra vonzereje: nem a tanulásról szól, hanem a kontrollról. A másik eltörlése a hatalomgyakorlás eszköze lehet, míg a kulturált, intelligens vita a közös igazságkeresésről szól.

Megküzdési stratégiák

Woody Allen, Amber Heard, Will Smith. Csak néhány név azok közül, akik (valamilyen formában) mind szembesültek a népharaggal. Közben nem feledkezhetünk meg a bevezetőben már említett J.K. Rowlingról, akit a transzneműekkel kapcsolatos megjegyzései miatt töröltek: nézetei visszatetszést váltottak ki a rajongókból és szerzőtársaiból, akik transzfóbiával vádolták meg. (Az őt körülvevő vita kérdéseket vetett fel a szólásszabadság határairól és a hírességek felelős viselkedéséről.)

Kevin Spacey-t szexuális visszaélésekkel, egyúttal zaklatással és bántalmazással vádolták meg. Az őt övező népharag miatt színészkarrierje kettétört: eltávolították több olyan, nagy sikerű projektből, mint például a Kártyavár. Spacey esete jól példázza, hogy a szexuális visszaélések kapcsán milyen gyors és súlyos következményekkel jár(hat) a cancel culture.

Az eltörlések okai között szembetűnő a különbség. Teljesen más, mikor kiderül valakiről, hogy szexuálisan bántalmazott másokat és megint más, amikor sértő kijelentést tesznek - akár meggondolatlanul -, de persze ettől még nem mentesülnek attól, hogy hibát követtek el. De vajon van számukra visszaút?

„Gyakori a nyilvános bocsánatkérés és a nézetek visszavonásának követelése, ám a cancel culture-re alapvetően jellemző, hogy - még ha ez meg is történik - az illető akkor sem térhet vissza a közegbe, ahol addig tevékenykedett. Fontos kiemelni, hogy az eltörléskultúrát övező legnagyobb kérdés nem is az, hogy léteznek-e ártalmas nézetek (hiszen abban mind megegyezhetünk, hogy igen). A konfliktust inkább az képezi, hogy mi minősül bántónak, és ki dönti el, hogy hol húzódik a határ? Lehet olyan, hogy valami sért, zavar, de mégis megengedem, hogy létezzen? Ebben már megoszlanak a vélemények.” - magyarázza a szakértő.

Mit tehet az a magánszemély, akit utolér az eltörléskultúra?

Napjainkban nem kell Hollywoodig menni ahhoz, hogy találkozzunk a cancel culture jelenséggel, hiszen az kortól, nemtől és származástól függetlenül a saját közösségében is megtörténhet az emberrel.

Elég, ha valaki kifejti a véleményét egy Facebook-csoportban vagy meggondolatlanul kommentel egy Instagram bejegyzéshez, és máris szétszedik. Egész hadjáratokat indíthatnak ellene és eláraszthatják a platformjait gyűlölködő üzenetekkel vagy épp ellenkezőleg: teljesen bojkottálhatják, esetleg különböző csoportokban, felületeken módszeresen lejárathatják. Ha beleszaladnunk egy ilyen helyzetbe, és elszabadulnak az indulatok, a következőt tanácsolja a szakértő.

„Kezdjük azzal, hogy mit ne tegyünk: ne rendelődjünk automatikusan alá. Helyette tegyünk fel kérdéseket, kérjünk indoklást. »A mondandómnak pontosan melyik része sértő és miért? Magyarázd meg kérlek, hogy értsem!« Tény, hogy ilyen szituációkban nehéz megőrizni a hidegvérünket, de érdemes visszakérdezni, mert sokszor azt látjuk, hogy a kritikusaink számára sem világos, hogy pontosan mit is utasítanak el a véleményünkben” - magyarázza a szakértő.

„A kérdések mentén el tud kezdődni egy eszmecsere, ám ha behódolunk vagy sértéseket vágunk egymás fejéhez, az sehova sem vezet. A másik tanácsom pedig az, hogy tegyük le a telefont, kapcsoljuk le a laptopot. Ezeknek a konfliktusoknak a többsége az online térre korlátozódik. Fókuszáljunk inkább a környezetünkre! Jó eséllyel még a kritikusaink se lennének olyan ellenségesek, ha szemtől szemben találkoznánk, ahelyett, hogy egy képernyő előtt üzengetünk egymásnak” – javasolja a pszichológus.

A cancel culture negatív hatásai

A Refocus cikke szerint az eltörlés erőteljesen befolyásolhatja a személy mentális egészségét. Az elszigeteltség érzése depresszióhoz és szorongáshoz vezethet, sőt súlyosbíthatja a meglévő mentális egészségügyi problémákat. Az eltörölt személy szégyenérzetet is érezhet, ha aggódik amiatt, mások mit gondolnak róla, vagy próbál megküzdeni tettei következményeivel, és ezért durva kritikát kap.

Ha hosszú távon azt érzi, hiába kért bocsánatot, hiába igyekszik jóvá tenni a történteket, annak semmi foganata, az az önbizalomhiány és tehetetlenség érzéséhez vezethet.

„Azt tapasztalom, hogy a többség ösztönösen megkérdőjelezi magát. Tényleg olyat mondtam? Tényleg ennyire rossz lennék? Ne feledjük, hogy ilyenkor nem pusztán nézetek kerülnek elutasításra, hanem konkrét személyek. Ez nem egy jóleső érzés, senki sem tapasztalja meg szívesen. A kezdeti sokkot követően viszont két nagyon ellentétes mentalitás tud kialakulni. Míg valaki elcsendesedik, meghúzza magát és tartózkodik a véleménynyilvánítástól, más még hangosabban és még határozottabban kezdi hirdetni a nézeteit. Az eltörlés tehát nem végződik automatikusan elnémításban” - magyarázza Schindler Zsófia.

Azt gondolom, semmi szükség nem lenne az eltörléskultúrára, ha újra elkezdenénk értelmesen vitatkozni egymással, és ezzel egyidejűleg megtanulnánk elviselni azt a frusztrációt, amit egy, a sajátunktól eltérő vélemény esetleg okoz bennünk.