Tavaszvárás, téltemetés és a rend felfüggesztése – A karneváli időszak ünnepségeinek nyomában
Ki ne emlékezne, milyen volt óvodásként vagy kisiskolásként beöltözni az osztályfarsangra, és pár órára bohóccá, királylánnyá vagy éppen szuperhőssé válni? De vajon honnan ered ez a szokás? Mi volt az eredeti célja, jelentése, és milyen szerepet játszik ma az életünkben?
Habár Mexikótól Rióig számtalan ünnepséget és karnevált rendeznek az egész világon a téli időszakban, ezúttal három európai régió szokásait jártam körül, hogy közelebb kerüljek a hagyományok eredetéhez, üzenetéhez, funkciójához.
Mohácsi busójárás
Konkrét régióhoz, városhoz kötethő a 2012 óta hungarikumnak számító busójárás, amelyet Mohácson és környékén ünnepelnek. A busójárás a sokácoktól, a területre betelepült római katolikus hitű, délszláv népcsoporttól ered. Az első feljegyzés, amely megemlíti ezt a télűző, tavaszváró, termékenységünnepet, a XVIII. század utolsó negyedéből származik.
Maga a busó hagyományosan egy fűzfából faragott és állatvérrel festett maszkot, valamint nagy, vászongatyát és kifordított szőrmét viselő alak. Ruházatához tartozik a bocskor vagy csizma, illetve a kötél vagy lánc is, amivel a szőrmét összefogják és amelyre kolompot akasztanak. Jellegzetes kellék ezeken kívül a meghökkentően hangos kereplő. Az egyedi álarcok sokszor hasonlítanak az ördög- vagy krampuszábrázolásokból ismert figurákra, ezt erősíti a maszkra rögzített állatszarv, valamint a vicsorgó száj is.
A busójárás másik fő alakja a jankele, egy rongyokba öltözött figura, aki zsákot visz magával. Az arca a busókéhoz hasonlóan nem látható, azon is rongyot, zsákvásznat visel. Meglehetősen félelmetes figura, a ma emberét talán leginkább a horrorfilmekből ismert alakokra emlékezteti.
De miért ilyen rémisztőek ezek a maskarák? Az ijesztő álarcok viselésének és magának az alakoskodásnak, beöltözésnek többféle szerepe van. Az egyik, hogy ilyen módon kívánják a résztvevők elűzni (elijeszteni) a telet. A másik, és bizonyos szempontból ennél izgalmasabb aspektusa a rend felfüggesztése. A maskarát viselő alak elrejtőzik, egyszersmind azonosul a figurával, úgy is mondhatnánk kibújik a saját bőréből.
Mivel nem tudható, ki van az álarc mögött, nem vonható felelősségre, nem vonatkoznak rá az amúgy betartott és betartatott szabályok. Ezzel kapcsolatos a termékenységvarázslás vonatkozása is, vagyis, hogy a busók valódi személyazonosságukat elrejtve „udvaroltak” a lányoknak. Az idézőjel nem véletlen. Gondoljunk csak bele, milyen lehet, ha egy csapat busóruhás férfi irdatlan hangzavar közepette elkezd kergetni egy lányt vagy nőt.
Bubifrizurák, rum és pezsgőtornyok: A jazzkorszak igazi hősei a szeszcsempész nők voltak
A jankelék figurája sem volt sokkal kifinomultabb, az ő szerepük az volt, hogy a zsákjukkal ütve, csapkodva tartsák távol az embereket, mindenekelőtt a gyerekeket a busóktól. Látható, hogy ezek a cselekedetek nem férnek bele a hétköznapi normába, mégis, a busójárás idejére elfogadottak.
Velencei karnevál
A busójáráshoz sok szempontból hasonló funkciója lehetett a karneválnak is Itáliában, és ahogy a busójárás esetében felfedezhetünk a kereszténységhez kapcsolható és a természettel összefüggő elemeket, úgy a karnevál esetében is ötvöződnek a különféle hatások.
Egészen az ókorig visszamenőleg tudunk olyan görög és római ünnepekről, amelyeknek a szerepe az volt, hogy az emberek kiléphessenek az életüket amúgy szabályozó keretek közül. Ilyen keret volt például az anyagi helyzet, a társadalmi státusz, a nemi szerep, a hatalomhoz és a társadalmi, illetve vallási előírásokhoz való viszony. Az egyik ilyen ünnep a Szaturnália volt, amelyet a téli napforduló idején, vagyis december 17-én ünnepeltek, aztán a kis Dionüszia, amelyet decemberben és januárban tartottak, valamint a Lupercalia is, amely február 15-re esett.
Az ilyen ünnepségek idejére egyszerűen felfüggesztődött a rend, és ha csak átmenetileg is, de egyenlőnek érezhették magukat másokkal az emberek. Gyakran az ünnepségek idején nem vonták felelősségre, nem büntették meg olyan tettekért az embereket, amik amúgy az év nagy részében akár komoly retorziót is vontak maguk után.
Magának a karnevál elnevezésnek egyébként több magyarázata van, a legelfogadottabb, amely a kereszténységhez kapcsolja, a szót a latin carne, vagyis hús szóból és a levare/vale elhagyni szavakból eredezteti, a karnevál ugyanis húshagyókeddig, vagyis a nagyböjt kezdetét (hamvazószerdát) megelőző napig tart.
Az évezredek, évszázadok során számtalan változáson ment át maga velencei karnevál, sokat veszített eredeti funkciójából, sőt, hosszú időszakokra be is tiltották, ám az álarcosok felvonulása miatt a XXI. században is vonzó turistalátványosság. De milyenek is ezek az álarcok és maskarák?
A legismertebb hagyományos maszktípusok
A bauta egy viszonylag egyszerű maszk, amelynek jellegzetessége, hogy kialakításának köszönhetően lehetett benne enni és inni. Hozzá tartozik a háromszög formájú kalap, valamint a sokat elfedő köpönyeg is.
A gnaga egy disznó- vagy macskafejet formázó maszktípus, amelyet férfiak viseltek, akik hozzá női ruhát öltöttek.
A morettát ezzel szemben nők viselték. Különös, teljesen fekete, bársonnyal borított maszk volt, amelyet nem pántok tartottak a viselője fején, hanem egy kis gombra kellett ráharapni és úgy a helyén tartani. Ebből kifolyólag ez a típusú maszk lehetetlenné tette nemcsak az evést és ivást a viselése közben, de a beszédet is.
Ismert még a pestis doktor maszkja, amely leginkább pelikáncsőrre emlékeztet. A maszk érdekessége, hogy korábban, a nagy pestisjárványok idején – amik kikötő- és kereskedővárosként igencsak sújtották Velencét – valóban hordtak ilyet az orvosok, hogy megvédjék magukat. A maszk csőrén volt két kis lyuk, hogy azon keresztül kapjanak levegőt, de magát a csőrt kitömték gyógynövényekkel vagy vattával. A maszkhoz kalapot, kesztyűt, az egész testet fedő ruházatot és csizmát húztak, tulajdonképpen a doktornak semmije sem látszott ki. A betegekhez nem értek hozzá.
Az Operaház kulisszáiból tudósít a spicc-cipők és tütük világáról Czank Lívia újságíró, mi pedig nem tudunk betelni vele!
A XVI. században kialakult commedia dell’ arte is hatott a későbbiekben a karneváli jelmezekre. Az állandó szereptípusokra és rögtönzésre építő színjáték figurái a későbbi színházművészet mellett a karneváli öltözetekben, maszkokban is továbbélnek. Jellegzetes típus többek között az arlecchino (szolga, később bohóc) és a colombina (Arlecchino szeretője, szobalány).
Német farsang
Az első feljegyzés 1234-ből való a kölni farsangról, vagyis már a középkorban megvolt a szerepe az emberek életében. A rend, ahogy azt korábban is láttuk, itt is felfüggesztetett, amit az olyan rituálékkal nyomatékosítottak, mint hogy például átadták a város kulcsait a bolondok tanácsának. Ez a rituálé egyébként kapcsolatba hozható más középkori bolondünnepekkel is.
Emellett a maszkviselés, beöltözés népszerű szórakozás volt ezeken a területeken is, és általában jellemző volt itt is, hogy az emberek nem fogták vissza magukat, ha mulatozásról volt szó. A bálok és előadások gyakran tartalmaztak olyan elemeket, amelyek egyébként nem voltak elfogadhatók. A szolgálók, alacsonyabb sorban élő emberek ebben az időszakban szabadon gúnyolhatták a munkaadójukat, feljebbvalójukat.
Kétezer évvel ezelőtt a szépítkezés a társadalmi pozíciót szimbolizálta - így törődtek külsejükkel a római kori nők
Hagyományosan (ahogy egyébként Velencében is) a német farsangi időszak hónapokig tartott, november 11-től egészen hamvazószerdáig. Habár egymást érték a bálok, felvonulások, előadások, az egyik legnagyobb esemény a XIX. századtól a Nubbel elégetése volt. A Nubbel (amit leginkább úgy fordíthatnánk le, hogy valaki, egy meg nem nevezett személy) egy felöltöztetett szalmabábu, amit húshagyókedd éjszakáján égettek el. A tradíció szerint ezzel az aktussal tették semmissé az egybegyűltek a fesztiválszezon során elkövetett bűnöket.
