előfizetésem
Hírlevél
„Ha fejben nem vagy erős, a doki bármit csinálhat, nem fogsz felállni”
Borsi Dávid élete - az ő szavaival élve - mesebeli volt: szép család, mozgalmas, sportos mindennapok, jó munkahely, mígnem egy autoimmun betegség miatt mindent újra kellett kezdenie. A BKK egykori szóvivője felállt a padlóról, és - stílusosan - Felállok néven podcastot indított, melyben hozzá hasonló túlélőkkel beszélget. Noha Dávid megrázó történetét mindenkinek meg kell ismernie, interjúnkat erősebb idegzetű olvasóinknak ajánljuk.
Unásig ismételt frázis, hogy addig nem értékeled, amid van, amíg el nem veszítetted. A mondás igazságtartalmát csak az értheti meg, aki tényleg elveszített valami vagy valaki számára kedveset, nélkülözhetetlent, vagy közel került annak elvesztéséhez. Mi van akkor, ha ez történetesen az életünk? Mennyit számít a hit, ha szembenézel a halállal? Tényleg annyira fontos a hála? Milyen érzés elkezdeni megszervezni a temetésedet? Erről is beszélgettünk Borsi Dávid inspirátorral, kommunikációs szakemberrel.
Mesélj egy kicsit a betegséged előtti életedről!
A Porsche Hungáriánál kezdtem a pályafutásomat, mint kommunikációs szakember, majd 2014-ben alapítottam egy PR fókuszú ügynökséget, ahol számos különböző szektorból érkező ügyféllel dolgoztunk együtt. Volt köztük festő, teniszező és több milliárd forintos árbevételű gyár is. Aztán eljött az ideje, hogy váltsak, mert szerettem volna egy nagyvállalatnál kamatoztatni a tudásomat.
Nem hiszek a véletlenekben, mert ahogy ez a gondolat megszületett a fejemben, másnap felhívott a BKK leendő vezérigazgatója és azt mondta, hogy szeretne velem dolgozni. Így szűkebb ügyfélkörrel, de tovább igazgattam a cégemet, és átmentem a BKK-hoz, ahol kommunikációs vezető és szóvivő lettem. Az első időszak nagyon kemény volt, mert pont a Covid idején jártunk, így az első pár hónapom másból sem állt, mint kríziskommunikációból.
Aztán persze változtak a dolgok, én pedig olyan flow-ba kerültem ott, mint sehol máshol. Sokszor estig dolgoztam az irodában, aztán otthon folytattam a BKK-s vagy a saját céges feladataimmal, sosem fájt a munka, mindig nagyon szerettem, amit csináltam. Mellette persze igyekeztem időt szánni a családomra is: gyönyörű feleségem és két gyönyörű gyermekem van, pont a betegség előtt költöztünk kertes házba, egyszóval idilli volt az életünk, minden a helyén volt.
2022 nyár végén azonban minden megváltozott. Mi történt veled?
A Balaton-felvidéken nyaraltunk, mindig szerettük ezt a környéket (egyébként a mai napig visszajárunk, nem rettentettek el a történtek). Tudni kell rólam, hogy nagyon figyeltem az egészséges táplálkozásra, évekig csak csirkét ettem rizzsel és salátával, ritkán engedtem meg magamnak „csalást”. Nyilván a nyaralások során mindig, egyébként pedig hetente egyszer, vasárnap. Itt pedig vasárnap volt és nyaralás, a kettő összecsengett, lementünk a strandra, hekk és lángos volt a menüm.
Azt hittem, hogy ez a kettő megviselte a gyomrom, azért kezdett fájni a hasam a következő héten, de az néhány nap alatt olyan mértékű lett, hogy vakbélgyulladásra gyanakodtam, ezzel is mentem orvoshoz. Nem ez okozta a problémát, viszont nem mentek utána, hogy akkor mégis micsoda?
Hogy érted, hogy nem mentek utána?
Budapest legnagyobb kórházában voltunk, és nem csináltak sem CT-t, sem MR-t, csupán a kötelező ultrahangot és a vérvételt végezték el. Zárójelben hozzáteszem, ha az orvos tapasztaltabb, idősebb, már a véreredményből tudta volna, hogy baj van, ugyanis nagyon alacsony volt az INR értékem, ami azt mutatja, hogy fennáll a vérrögképződés kockázata.
Ha ez nem lenne elég, a fájdalom mellett sztrókot is kaptam, amit abból tudtam, hogy elvesztettem a térlátásom, remegett a szám, az ilyenkor szokásos tüneteket produkáltam. Azt is tegyük hozzá, hogy a kórházba érkezésemtől számítva tizennyolc óra telt el, mire megvizsgáltak, a fiatal orvosok ugyanis azt hitték, drogos vagyok. Volt, aki azt mondta, menjek haza, feküdjek hasra, tegyek alá egy párnát, és majd kifingom a fájdalmat. Még akkor sem vettek komolyan, amikor már konkrétan vért kakiltam(!).
„Nem láttam kiutat, gyógyszerfüggő és pánikbeteg lettem” - beszélgetés Horváth Renátó táncművésszel
Felmerült benned, hogy most, hogy már jól vagy, visszamész, és megmondod nekik a magadét?
Tervezem, hogy bemegyek egyszer hozzájuk, de már nem haragszom, főleg így, hogy azóta újra teljes az életem. De el szeretném mondani nekik, hogy basszus, egy fiatalemberrel is ugyanúgy kell foglalkozni, ha fáj neki, mint egy 60-70 évessel.
Mi történt, amikor a kórházban nem jöttek rá, hogy mi a bajod?
Átvittek egy másik kórházba, főként az agyvérzés miatt, ahol már CT-t is végeztek, és kiderült, hogy nagyobb a baj, mint gondolták: elkezdett elhalni a belem. Emlékszem, azt mondtam, hogy nyugodtan vigyenek bárhová, de ott azonnal műtsenek meg, mert olyan fájdalmaim voltak, amin a fájdalomcsillapítók sem enyhítettek. Átvittek egy harmadik kórházba, ez egy érspecialista intézmény volt, közvetlenül a második mellett. Itt már látták, hogy vérrög van a vékonybélben, amit katéterrel próbáltak meg eltávolítani onnan, de nem sikerült.
Visszatoltak a kórterembe, felébredtem, de olyan önkívületi állapotban voltam a fájdalomtól, hogy könyörögtem, csináljanak valamit. Néhány órával később felnyitották a hasamat, és látták az orvosok, hogy már elkezdett feketedni a bél. Azonnal el kellett távolítani a nagy részét, és sztómazsákot képeztek a helyén, én pedig két-három nappal később ébredtem fel mélyaltatás után.
Milyen volt felébredni?
Borzasztó volt, két kép jelent meg előttem. Azt flesseltem - valószínűleg a gyógyszerek miatt - , hogy a bélfolyadékom lilára festi a kórtermet, és hallottam a fejem fölött egy helikoptert, azt gondoltam, hogy jönnek értem és elvisznek Németországba, ahol majd tudnak segíteni rajtam. Amikor felébredtem, érzékeltem, hogy van egy sztómazsák a hasamon, és kértem a nővéreket, hogy hozzanak egy telefont, szeretném felhívni a feleségemet. Orsi felvette, nagy hangzavar volt körülötte, mert kiderült, hogy kisebb “összejövetel” alakult ki nálunk.
A szüleim, a testvéreim és Orsi apukája nem szerették volna őt egyedül hagyni a gyerekekkel, mindenki hírközelben akart lenni. Megkérdeztem Orsitól: tényleg igaz, hogy nincs belem? Szegény nem gondolta, hogy ezt neki kell majd elmagyaráznia, de megerősítette: tényleg eltávolították a vékonybél nagy részét, a 4-7 méterből negyven centi maradt meg. Ha annál kevesebb marad, nem vagyok most itt, mert az az élettel összeegyeztethetetlen, tíz centin múlt az életem.
Akkor még nem tudtuk, hogy a vastagbelemből mennyi úszta meg, szerencsére később kiderült, hogy elég sok, így van felszívódásom és nem kell egész életemben parenterális tápon élnem, bár ebben a kórházban még azt mondták. Azt is megelítették a feleségemnek és anyukámnak, hogy körülbelül 0-4 százalék esélyem van arra, hogy ebből valaha felépülök.
Ma már nem kell sztómazsákot használnod. Elmeséled, hogy derült ki, hogy milyen lehetőségeid vannak?
A véletlennek köszönhetem, ugyanis a doki, aki engem műtött, részt vett egy konferencián egy társával, ahol sorban állás közben beszélgettek rólam és az állapotomról. Ezt meghallotta egy specialista, aki rövidbél szindrómás betegekkel foglalkozik, és odaszólt nekik, hogy „hozzátok át hozzánk” - ő lett a kezelőorvosom a negyedik kórházban. Itt úgynevezett parenterális csatornát alakítottak ki, beültettek egy kávékapszula-szerű tárgyat a mellkasom fölé, ezen keresztül kaptam a tápot - akkor még úgy tűnt, egész életemben ez lesz.
Megtanítottak gondozni a sztómazsákot, a feleségem pedig elvégzett egy tanfolyamot, ami után nővér nélkül kezelhette a tápot, mert ez nagyon speciális végzettséget igényel. Szegény mindig félt a tűktől, most pedig hetente többször kell szúrnia engem.
Augusztus végén kezdődött a kálváriátok, október közepére már otthon voltál.
Igen, és fél évvel később, március 17-én kellett visszamennem a bélegyesítő műtétre, ahol eltávolították a sztómazsákot. Addig újra tanultam használni a bal oldalamat, mert az sérült a sztrók miatt. Egyébként közben kiderült - az egy másik kórházban - hogy mi okozta a bajt: egy antifoszfolipid-szindróma nevű autoimmun betegség. Ez amúgy is nagyon ritka, de olyan súlyos, ami nekem volt, Magyarországon két, Európában négy, az egész világon pedig maximum tíz embernél fordult elő.
Hogy lehet feldolgozni egy ilyen diagnózist?
Sosem felejtem el, olyan lekezelően foglalkozott velem a doktornő, hogy amikor eljöttem a vizsgálatról, vagy két órán át sírtam. Egy jó szava sem volt, nem biztatott semmivel. Borzasztó volt. Egy kanadai ismerősünk javasolt egy hatodik intézményt, egy immunológiai kórházat, ahol viszont már sokkal normálisabbak voltak, és egy nagyon kulturált, intelligens, nagy tudású hölgy foglalkozott velem.
Visszatérve a negyedik kórházra. A bélegyesítő műtétet egy olyan sebészorvos végezte, aki óriási tapasztalattal rendelkezett, mellette nagyon nagy forma volt. Azzal kezdett, hogy „bélegyesítő műtét lesz? Olyat még nem csináltam!”, én pedig néztem a feleségemre, hogy ez igaz? Persze csak poénkodott. 2023 márciusában tehát a megmaradt vékonybelemet egyesítették a vastagbelemmel. A konzultáción azt mondta a doki, hogy a kezdeti stádiumban ugyanannyiszor kell majd vécére mennem, mint ahányszor a sztómazsákot ürítettem előtte, vagyis napi 22 alkalommal.
Úgyhogy felkerestem édesanyám jó barátnőjét, Kriston Andreát, aki a Kriston Intim Torna feltalálója, hogy segítsen nekem hatással lenni a bélzáró izmokra - bevált!
Thuróczy Bertalan: A modern technológia vívmányaival optimalizálhatjuk a mentális és fizikai teljesítményünket
A bélegyesítő műtét rendben zajlott?
Igen, piszkáltam is a dokit, hogy mikor mehetek már haza, a hétfői operáció után végül hétvégén már elhagyhattam a kórházat, de túl korai volt. Otthon ugyanis elkezdett vérezni a seb, ahogy sétáltam a lakásban, folyamatosan csepegett a vér a hasamról, és elkezdett felmenni a lázam is. Visszamentünk a kórházba, ahol kiderült, hogy a nagy mennyiségű vérhígító okozza a gondot, amit azért kaptam, mert féltek, hogy újra előjön az autoimmun betegségem.
Döntési helyzetbe került az orvosom: vagy elvérzek, ami nem olyan jó, vagy csökkentik a vérhígítót, és ezzel növelik a betegség fellángolásának lehetőségét. A másodikat választotta, és utólag természetesen hálás vagyok érte, mert mára mindent - mozgást, járást, beszédkészséget - vissza tudtam hozni, amit elvesztettem. Viszont újra előjött az autoimmun betegségem, megint volt egy stroke az agyamban, egy másik a vesémben és a lépemben is.
Egyrészt néhány nap alatt 60-ról 95 kilóra híztam, mert a veséim nem tudták eltávolítani a vizet, úgy néztem ki, mint egy Michelin-baba. Másrészt vasárnap mentünk vissza a kórházba, következő pénteken a második agyi sztrók miatt már nem tudtam beszélni, legyengült a bal lábam és a bal kezem is. Borzalmas volt, beszéltem épp egy kollégámmal telefonon, mert persze a kórházban sem tudtam letenni a munkát, és éreztem, hogy egyre kevésbé tudom kimondani azt, amit szeretnék. A nulláról kellett elkezdeni mindent - másodjára.
Viszont azért is mondtam, hogy nem vagyok dühös, mert ami elment, az mind visszajött, sok-sok gyakorlással persze. Most már hallod, hogy folyamatosan beszélek. Nem szóvivői minőség persze, még nem vagyok vele elégedett, de hatalmas fejlődés. Nem szeretnék egoistának tűnni, de olyan földöntúli erő volt bennem, hogy eszméletlen. Persze rengetegen segítettek nekem, fantasztikusak voltak az orvosok, a nővérek, ezt muszáj kihangsúlyozni. Az anyukám pedig, aki gyógyító, riasztotta az összes barátnőjét.
Szerintem húszan-harmincan kezeltek távolról, ki, amilyen technikával dolgozott: szellemgyógyászok, kineziológusok, energiával gyógyítók. Az orvosok mellett ez az óriási összefogás is kellett a gyógyulásomhoz. És én magam is kellettem hozzá, mert sokan azt hiszik, ha bemennek a kórházba, ott majd meggyógyítják őket - ez nem így van, ők is kellenek hozzá. Ha fejben nem vagy erős, ha nem hiszed el, hogy meggyógyulhatsz, a doki bármit csinálhat, nem fogsz felállni.
Te végig ilyen erős voltál, vagy eszedbe jutott bármikor, hogy miért pont veled történik ez?
Persze. Pénteken még sikeres és csodálatos életed van, vasárnapra romokban az egész. Sokáig kerestem az okokat, egyrészt megtaláltam őket, másrészt rájöttem, hogy nem fontos. Mert megfigyeltem, hogy amikor a miérteket kerestem, elindult egy negatív spirál és akkor voltam a legrosszabb állapotban. Az elején még az volt a célom, hogy a korábbi életemet bármi áron, de visszaállítsam. De időközben rájöttem, hogy nem lehet. Attól el kell búcsúzni, és felépíteni egy második életet, ugyanúgy boldogan.
Sokat segített ebben a pszichológus is, kb. hatszor voltam nála, és feltett nyolc olyan kérdést, ami teljesen kihozott a történetből. Akkor fordultam hozzá, amikor nagyon mélyre kerültem, úgy éreztem, nincs kiút. Nem mintha az öngyilkosságot fontolgattam volna, de bizonyos napokon egy picit megkapirgatta az agyamat a gondolat. Ugyanakkor főként arra gondoltam, hogy én nem csekkolhatok ki innen. Annyira szeretem a családomat, hogy nem szeretném újrakezdeni az egészet, itt szeretnék maradni, ebben az életemben.
Hosszú időszak volt a kórházban élet és halál között. 24 órából 18-at gondolkodtam, ez töltötte ki az egész napomat. Úgy is szoktam mondani, hogy ez volt a belső El Camino-m. Megvolt a befelé fordulás, megvolt a folyamatos fájdalom, amit az úton a bakancs okozott volna, itt pedig a folyamatos tűszúrások. Ha már elhagyhatom a parenterális tápot, akkor szeretnék az igazi Caminón is részt venni.
A családod hogy viselte a megpróbáltatásokat?
A kitartásomtól függetlenül volt, hogy elkezdtem szervezni a temetésemet, a feleségem nagyon erős volt és jól kezelte ezt a témát is, a testvéreim kevésbé. Valamint többször mondták Orsinak és az édesanyámnak, hogy nulla százalék esély van arra, hogy élve kijövök a műtőből. Ugyanez történt például a negyedik kórházban, ott azt mondta a kezelőorvosom a családnak, hogy menjenek be hozzám a kórterembe, tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne és csináljanak velem fotókat.
Később mesélték az öcséim, hogy összerogytak a kórházfolyosón, amikor meghallották. Amikor a tüdőgyulladás miatt egyre nehezebben kaptam levegőt és intubálni kellett, közölték Orsival, hogy nagyon-nagyon kicsi az esélyem a túlélésre. Mégis itt vagyok. Utána jött egy sorsfordító pillanat, mert amikor felébredtem az intubálásból és magamhoz tértem, egyszer csak elöntött a hála érzése, és onnantól kezdve indult el a gyógyulásom. Előtte nagyon haragudtam az egész világra, ott, akkor viszont ez elmúlt. Hálás voltam mindenért és mindenkinek, főleg Istennek, hogy segít engem ezen az úton és nem hagy elveszni.
Miért döntöttél úgy, hogy podcastot indítasz?
Egyrészt nagy szerepe volt ebben a barátaimnak, akik folyamatosan kérdezgették, mi van velem. Itt szeretném elmesélni, hogy eszméletlenül erős, segítőkész baráti köröm van. Egy alkalommal vérre volt szükségem, így a testvérem és Orsi kiposztolták Facebookra vagy Instagramra a felhívást, ami után több mint ezer ember ment el segíteni, és arra a napra betelt a vérbank.
A mai napig van olyan barátom vagy közeli ismerősöm, akik akkor nem mondták, de egyre-másra kiderül, hogy ők is elmentek vért adni. De azt is említhetném, hogy amikor már nem tudtam dolgozni az állapotom miatt, és nehéz anyagi helyzetbe kerültünk, egy barátom átjött, és azt mondta: “Dávid, bármennyi pénzre van szükséged, havonta vagy egy összegben, nagyon szívesen odaadom. Neked ezzel nem kell foglalkozni, te csak a gyógyulásra koncentrálj.” Sosem fogom elfelejteni.
A podcastra visszatérve: szerettem volna inspirálni az embereket, erőt és hitet adni a gyógyuláshoz. Nagyon sokan küzdenek betegségekkel, és közülük szerintem rengetegen feladják az első, második, vagy akár huszadik nehézségnél. Én ehhez szeretnék segítséget nyújtani, megmutatni, hogy akármilyen szar a helyzet, ha kitartóak vagyunk, meg lehet csinálni - ehhez persze kellenek azok a körülmények, amikről már meséltem. A jó orvos, nővér, a gyógyítók, akik körülvesznek téged, kellesz te is, és szerintem Isten és a védőangyalok segítsége is.
Az élet újrakezdhető - Orsolya nyaktól lefelé teljesen lebénult, ma coachként és előadóként segít másoknak
Ha már Istent szóba hoztad, érdekelne, hogy gyermekkorodban vallásos nevelést kaptál?
Nem, de az anyai nagypapám egyébként lelkésznek készült, végül nem az lett, de sokat jártak templomba, egy hétvégét sem hagytak ki. Amikor papa meghalt, nagymamának ez volt a közössége, és ebből kifolyólag anya is nagyon szerette volna, hogy sokat járjunk templomba. Én viszont a betegségem útján találtam rá Istenre. Megtanultam ezalatt az időszak alatt, hogy mindegy, hogy a templomban vagy a kertedben vagy, Isten mindenhol ott van és mindenhol lehet hálát gyakorolni.
Egyébként érdekes, de kifejezetten emlékszem arra, ahogy nagyjából ötéves koromban az apai nagyszüleimnél játszottam, de nem a gyerektársaimmal, hanem a védőangyalaimmal. Anya nagyon könnyen fogadta ezt, apa picit szkeptikus volt, de anya mellett annyi csodát látott az évek során, hogy lassan megváltoztak az ezirányú gondolatai. A kisebbik testvéremnek is nyitott volt a harmadik szeme, de sajnos mindketten idővel kinőttük, viszont az biztos, hogy a védőangyalaim a mai napig mellettem vannak.
És hogy vagy most, Dávid? Mi vár még rád?
Kisebb erőbedobással, de visszatérhettem dolgozni. Három-négy havonta járok Rituximab kezelésre, ez egy biológiai terápia, blokkolja a béta-limfocitákat, amelyek abban játszanak szerepet, hogy mennyire élénk az autoimmun-betegség. Mellette viszont heti háromszor járok dialízisre, ami hetente bruttó 18 órát vesz el tőlem. Eleinte összevesztem ott mindenkivel, de ma már sokkal nyugodtabban viselem és szeretettel megyek oda. Szerencsére már csak egy-két vizsgálatra vagyok a transzplantációs listától.
Egyébként már semmilyen betegségtudatom nincs, nagyjából egy év alatt eljutottam arra a szintre, hogy megint nem úgy kelek fel, hogy Dávid beteg. Ehhez hozzájárul az is, hogy most már mindent csinálok, mint a betegségem előtt. Dolgozom, sportolok, a családommal vagyok. Utóbbira nagyon odafigyelek, mert a betegség előtt nem így volt, de ez a három év megtanított arra, hogy mi az igazán fontos. Nem a huszadik meeting és az értelmetlen találkozók.
