Dr. Nemes László: Az ujjlenyomatot felváltja a bőr alá ültetett chip, nem lesz szükség igazolványra, bankkártyára - Ijesztően hangzik? Pedig a tudomány és a technológia iránya erre tart

Képzeljük el azt, hogy ha mesterséges anyaméhet sikerülne létrehozni, az mennyit segítene a koraszülött gyermekek esélyeinek növelésében, másrészt lehetséges, hogy akár egy-két évtizeden belül elterjedt dolog lenne az, hogy már nem az anyjuk hasában nőnének a magzatok, hanem egy ilyen technológiai eszközben? Milyenek lesznek azok a gyerekek, akiket esetleg bizonyos reproduktív klinikákban hozunk létre, megtervezzük őket, és aztán esetleg ilyen mesterséges környezetben nevelkednek?

A science fiction irodalom és a filmek világa is ugyanígy reflektál arra, hogy akkor milyen lesz a jövő. A szabályozás kicsit rohan a dolgok után, de ezek alapvetően nem is jogi kérdések. De nem is egyéni erkölcsi kérdés, inkább társadalmi folyamatok, amelyek megváltoztatják az értékrendünket, az önképünket, az orvosok munkáját vagy a páciensek hozzáállását.

A társadalom viszont folyamatosan változik.

Lehet, hogy már a következő, vagy a kettővel ezutáni generáció, nem úgy értelmezi az általunk dédelgetett etikai fogalmakat, mint mi. Például mást gondol a szabadságról, a méltóságról, a társadalmi igazságosságról. Megváltozik a szókészletünk, a világképünk, és az önképünk, megkérdőjeleződnek az értékeink, a testünk működése és ez megváltoztatja az etikánkat.

Nem olyan régen volt az, amikor Sólyom László köztársasági elnök vagy éppen Giorgio Agamben olasz filozófus nem ment el az Egyesült Államokba, mert azt mondták, hogy felháborító, hogy ujjlenyomatot vesznek. Néhány év elteltével már nem nagy ügy.

Ha most azt mondom, hogy olyan chipet ültetünk a bőrünk alá, amivel könnyen lehet fizetni, nem kell magunkkal vinni a személyit, a jogosítványt, a bérletet, és még ki tudja mit, akkor valószínűleg sokan azt mondják, hogy felháborító, hogy a tudomány kiborgot akar csinálni belőlünk. Öt év múlva az új generáció viszont talán arról beszélget majd, ki milyen alkalmazásokat töltött le rá.

Ott még nem tartunk, hogy egészséges emberként bemész az orvoshoz, és kicserélteted a lábad, meg a szívedet egy még jobbra, és aztán két év múlva visszamész, mert kijön egy még jobb modell, de ez is egy érdekes kérdése a bioetikának és biotechnológiának.

Az elmúlt hónapokban felmerültek olyan kérdések, hogy mi lenne, ha kihalt állatfajokat visszahoznánk, mert jót tenne az ökoszisztémának. Milyen etikai kérdéseket kell itt végiggondolni?

Sokat gondolkodtam azon, hogy a bioetikusnak mi a szakmai alapállása. Ő az, aki mindig nemet mond, meg fanyalog. De közben emlékszem, gyerekkoromban mikor hallottam arról, hogy hogyan pusztult ki a dodó madár, akkor azt gondoltam, milyen szörnyű! (A dodó vált az ember által kipusztíot állatok jelképévé - a szerk.) Ha most Mauritiuson egy bokorból előkerülne egy dodócsalád, az nagyon örömteli lenne.

A technológiának az ilyen jellegű alkalmazása tulajdonképpen lehetne jó. Vannak a világban a fagyasztottállat-kertek, ahol az állatok genetikai állományát tartják, hátha majd egyszer megváltozik a világ, és vissza lehet hozni nem csak az állatokat, de a környezetüket is. Időnként azonban azt érzem, hogy egy illúzió.

A dodóról beszélünk, de azért a háttérben a CRISPR génsebészeti technológia elfogadtatása, anyagi támogatása áll - amiért Jennifer Doudna és Emmanuelle Charpentier Nobel-díjat kapott -, de társadalmi és tudományos ellentmondásokba ütközött. De tegyük fel, hogy újra lesznek ilyen élőlények. Száz vagy több tízezer éve élt fajokat hozunk majd vissza? Talán az első lépés az lesz, hogy az éppen kihalt fajt megmentjük egy nagyon közel álló és nyilvánvalóan hasonló faj bevonásával.

Ez azonban relativizálja az értékét a fajoknak, még az emberi életnek is. Vagy készítünk egy mammut jellegű elefántot génszerkesztéssel, hogy hosszabb szőrük és nagyobb agyaruk legyen, aminek a hátterében az a magyarázat áll, hogy ez környezetvédelmi szempontokat szolgálna. Ez viszont azt jelenti, hogy fajokat aszerint a szerepük szerint használnánk, hogy milyen lyukakat tömnek be az ökoszisztémában, nem önmaguk miatt lennének értékesek.

Innen a következő lépés az, hogy miért az eredetit hoznánk vissza, miért nem hozunk létre ugyanezekkel a technológiákkal bármilyen új típusú fajokat. Nem az lesz izgalmas, hogy kutyasétáltatás közben találkozol-e az erdőben dodo madárral, hanem találkozol-e olyan lénnyel, amit eddig el sem tudtál képzelni, és mondjuk az lesz a szerepe, hogy megeszi az erdőben elhajigált műanyagszemetet. Vagy visszahozzuk-e a neandervölgyi-embert is, és ha igen, akkor mit csinálunk velük?

És akkor el is jutottunk addig a kérdésig, hogy mi az ember szerepe az ökoszisztémában?

Ha ehhez pedig hozzávesszük, hogy már most is laborban növesztünk húsokat, akkor, akkor innen hány lépés az, hogy kihalt, kitalált vagy éppen veszélyeztetett állatok laborban növesztett húsát készíthetjük el vasárnapi ebédre?

Vagy mondjuk emberhúst. Eredetileg ezek a húsok valódi szövetekből származnak. Ezzel vajon meg tudnának békélni a vegetáriánusok? De felteszek egy másik kérdést: Mi van, ha olyan teheneket tenyésztenek ki, amelyeknek nagyon kicsi agyuk lenne, nem éreznek fájdalmat vagy félelmet? Tegyük fel, hogy nagyon jó minőségű húst lehetne laboratóriumban előállítani hatékonyan, olcsón. Nem kellene állatokat gyógyszerezni, rosszul tartani, és a vágóhidakra sem lenne szükség. Akkor mi lenne a problémánk vele?

De aztán beindul azonnal a fantázia: lennének mindenfajta egzotikumok, ehetnénk mamutot, tigrist, dodót, és elérkezünk a kannibalizmus lehetőségéhez is, mikor kipróbálhatnánk konkrét emberek, celebritások húsát, akik pénzért ezt lehetővé teszik. Ez persze mind gondolatkísérlet, de nem lehetetlen, és pont emiatt izgalmas, és aktuális kérdés, hogy a technológia etikai vonaláról is beszéljünk.