Így találtam meg újra önmagam egy abúzus és egy abortusz után
Pontosan emlékszem arra a napra, amikor kirobbant a Harvey Weinstein-botrány, és a teljes média az áldozatok vallomásaitól volt hangos. Pontosan emlékszem arra a napra is, amikor először olvastam az abortusztörvényről, és először szembesültem azzal, hogy rengeteg nő él úgy, hogy nem hozhat döntést a saját teste felett.
Mindegyik esetben mély megdöbbenést és sajnálatot éreztem, ám valahol én is mindig azt gondoltam, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Tévedtem.
Szeretném elmondani, hogy a közel egy éven át tartó traumasorozat hogyan ért véget, és hogyan találtam kiutat a végtelennek látszó rémálomból. A szexuális abúzus és a nem kívánt terhesség látszólag két különálló téma (már amennyiben nem egy tőről fakad), mégis hasonló érzéseket váltanak ki: ezek a kiszolgáltatottság, valamint a nőiség megélésének elvesztése.
Az, hogy a vakvéletlennek köszönhetően én ezt a két érzést egyszerre élhettem át, csak fokozta a velük való megküzdés rettenetes nehézségeit. Mondanom sem kell, hogy a történtek rányomták bélyegüket a párkapcsolatomra, hiszen rettegni kezdtem az intimitástól, az érintéstől, miközben már-már agresszíven kerestem a párom biztonságot nyújtó közelségét. Elvesztek a viszonyítási pontjaim, a saját vonzerőmbe vetett hitem, felnőtt nő helyett egy megtört, rettegő kisgyereket láttam a tükörben.
„Majdnem minden nő mögött, aki abortuszon esik át, van egy férfi is, akit vagy megérintett vagy felszabadított az abortusz” - Alexandria Ocasio-Cortez nem csak a női jogokért politizál
Megfosztottak a szabad akaratomtól
Még csak nem is arról van szó, hogy hajnali kettőkor magányosan lődörögtem volna egy sikátorban, vagy ginát tettek volna az italomba, amikor félrenéztem. Az én bántalmazóm a legközelebbi barátaim közül, a bizalmi körömből került ki. Bár bántalmazóm a végső célját nem érte el, megtapasztaltam, milyen az, ha erőszakkal törnek be a legintimebb szférámba, ha kezek tépik erőszakkal a ruhám, ha félelemtől dermedt testtel, könnyes szemmel fekszem, és egy hang sem jön ki a torkomon.
Hogy milyen az, ha nem tudom, hol a vége, hogy meddig mehet ez el, vagy mire képes a támadóm. Hogy most már én is azok közé a lányok közé tartozom, akiket „bemocskoltak”, megaláztak,
akiket megfosztottak a legszentebb kincsüktől, a szabad akaratukról.
Még levegőt sem tudtam venni az eset után, mikor a másnapi kontrollvizsgálaton a nőgyógyászom elmondta, hogy babát várok. Hónapok óta hormonproblémákkal küzdöttem, és hiába védekeztem, teherbe estem. A baba – a hormonproblémáim és a szedett gyógyszereim miatt – jó eséllyel nem maradt volna életben, ha mégis, nem egészséges.
Nem igazán lehet szavakba önteni azt, amit abban a huszonnégy órában, majd a következő három hónapban átéltem. A családvédelmi szolgálatnál meghurcoltak és a nemzet szégyenének neveztek, az első terhességmegszakításom sikertelen volt – meddőség és vérmérgezés kockázatával másodjára is betoltak a műtőbe. Kikészült a gyomrom, és nagyon sokat fogytam a rosszulléteknek köszönhetően.
Nyilván ecsetelhetném most ezt, de a cikk célja – az eddigi látszat ellenére – nem az, hogy könnyítsek a lelkemen. Bár még hosszú munka áll előttem, most összegyűjtöttem néhány olyan dolgot, ami rengeteg erőt ad/adott ebben a nehéz helyzetben, és talán hasznos lehet mások számára is.
Mindent kiadni
Nem fogok kertelni: mikor a nőgyógyásznál tett látogatásom után hazaértem, széttörtem pár tányért, felrúgtam a szekrényem, lesöpörtem a polc teljes tartalmát, majd a kupiban fetrengve artikulálatlanul bőgtem órákon át. Bár csinálhattam volna egy fokkal diszkrétebben is, meg kell, hogy mondjam: rengeteget segített.
A probléma nem oldódott meg, de mikor lehiggadtam, képes voltam racionálisan és szisztematikusan végiggondolni, hogy mi történt, és mi a következő lépés. (Persze az nagyon fontos, hogy se magadban, se másokban ne tegyél kárt!)
A szőnyeg alatt semmi sem maradhat
Mivel a szexuális bántalmazás és az abortusz sokszor szégyenérzethez, félelemhez, önhibáztatáshoz vezet, nem meglepő módon sokaknál egy életen át őrzött titok vagy tabu lesz belőle. Egy ilyen blokk nemcsak az áldozatot, de a jövőbeni társas kapcsolatait is fertőzi, hiszen a párja vagy a barátai értetlenül állnak a viselkedése előtt. Bármennyire is nehéz, beszélni kell, egészen addig, amíg el nem fogynak a szavak.
Hogy a párodnak, a legjobb barátnődnek, a naplódnak, a pszichológusodnak, vagy egy vadidegen embernek mondod el mindezt, az a te döntésed, ám fontos, hogy verbalizáld, és ezáltal újraértelmezd és rendszerezd a benned gyűlő érzéseket. Ehhez nem elég egy alkalom, hiszen ahogy távolodsz a traumától, megjelennek új gondolatok, és eltűnnek régiek. Fontos, hogy ami történt, egy folyamatos párbeszéd része lehessen, amibe bármikor visszatérhetsz, vagy amiből bármikor kiléphetsz.
A terápia nem ciki
Hidd el, nagyon hálás lesz a jövőbeni éned, ha egy tabu elraktározása helyett segítséget mersz kérni. Szerencsére napjainkban már rengeteg lehetőség áll rendelkezésre. Ha kibeszélnéd magadból, a hagyományos pszichológia mellett női érdekvédelmi szervezeteket is felkereshetsz (ahol jogi segítséget is kérhetsz!), de ha a verbális módszerek helyett inkább szavak nélkül „mesélnél”, válaszd a futást, a művészetet, a táncot.
Különösen jó szívvel ajánlom az érintésterápiát, amit a szakember neked és a párodnak együtt tanít meg: ez egy lassú, kontrollált folyamat egymás megismerésére, a testetek és a vágyak újbóli felfedezésére, a nőiességed felerősítésére. Fontos, hogy az ülések során újra meghallhatod a tested és a lelked üzeneteit, és ezeket összhangba hozhatod magaddal.
Lassan járj, tovább érsz
Jól tudjuk, hogy minden traumát egy gyászszakasz követ. Van, akinél pár hét alatt lecseng ez, míg mások éveket küzdenek vele, ám fontos tudatosítani, hogy ez nem egy futóverseny, ahol díjat kap az első. Sőt! Ha erőszakkal sietteted a folyamatot, még árthatsz is magadnak. Csorba esett az önképeden? Nem kívánod a szexet? Félsz az intimitástól? Nem esik jól tükörbe nézni?
Úgy érzed, inkább sosem szeretnél kisbabát? Egyik sem példa nélküli az ilyen megrázkódtatások után, ám a fent említett beszéd-, érintés-, művészetterápia gyorsíthatja a gyógyulásod. Az én terapeutám például minden héten apró „házi feladatot” ad fel, amivel közelebb kerülhetek a célom eléréséhez anélkül, hogy ijesztő vagy kényelmetlen helyzetbe sodornám magam.
Ha már kellő idő eltelt, tekints vissza, és nézd meg, mit tanultál
Egy szóval sem mondom, hogy hálát érzel majd, amiért molesztáltak vagy megműtöttek, és nyilván én is kitörölném legszívesebben mindezt az életemből, de mivel már kénytelen vagyok együtt élni vele, próbálok előnyt kovácsolni belőle.
Szerencsés vagyok, mert volt választásom.
Szerencsés vagyok, mert a két műtét között akár vérmérgezésem is lehetett volna. Szerencsés vagyok, mert olyan családom van, akik előtt nem kellett titkolóznom. Szerencsés vagyok, mert olyan barátaim vannak, akiket hajnalban is lehetett ugrasztani. Szerencsés vagyok, mert talpra tudtam állni.
És leginkább azért vagyok szerencsés, mert a párom lenyűgöző megértéssel, türelemmel, lélekjelenléttel és segíteni akarással fogta a kezem a legnehezebb pillanatokban is, ahelyett, hogy a hirtelen pánikban elmenekült volna. Biztos vagyok benne, hogy minden áldozat össze tud gyűjteni néhány ilyen „apró sikert”, amik nélkül nem az lenne most, aki.
Segíts másoknak!
Jól bevált terápiás módszer, mikor a pszichológus fogyatékkal élő gyerekekhez vagy állatmenhelyre küldi önkénteskedni a páciensét. Amellett, hogy gyűjtheted a karmapontokat, elterelődik a figyelmed a saját problémádról, és felszabadulást adhat a munkádban aratott siker. Ezt elsősorban persze akkor ajánlom, ha már kellőképp meggyászoltad a történteket, és a feldolgozás egy későbbi fázisába értél.