Dr. Bánki György: Valójában túlságosan félünk az elköteleződéstől
A válasz sokak számára egy olyan párkapcsolat, ahol tudunk és merünk is biztonságosan kötődni a másikhoz, számíthatunk egymásra jóban-rosszban, valóban szeretjük egymást és a szexualitásban is ki tudunk teljesedni. Ha ilyen csodálatosan hangzik mindez, akkor miért félünk annyira kapcsolódni másokhoz? Miért dönt úgy egyre több fiatal felnőtt, hogy inkább nem is ismerkedik egyáltalán, és köszöni szépen, teljesen jól van egyedül?
Ha a Dr. Rövid Irén, szociológus által elkészített szinglitérkép statisztikáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a szinglik száma jelentősen megnőtt Magyarországon: 2011-ről 2022-re a 20-49 éves szinglik száma 247 ezerről közel 299 ezerre nőtt, mégis, nagyon sok egyedülállónak és aktívan randizónak van olyan érzése, hogy szűkös a kínálat, és az igazán partiképes társak már rég elkeltek és csak a frissen elváltak vagy a lelki sérültek maradtak.
Szerencsére nem ilyen borús a helyzet, de azt be kell ismerni, hogy néhány szerencsés kivételtől eltekintve - akik életük legelső randiján már megtalálták a Nagy Őt - rengeteg kihívással néz szembe az, aki manapság szeretne párra lelni.
Kifogások útvesztőiben
Szinte mindenki a „red flageket”, azaz a megszólaló kis vészcsengőket keresi a randipartnereiben. Talán az a legfontosabb kérdés, hogy a megfelelő módon súlyozunk-e, és tényleg észrevesszük-e azokat a tulajdonságokat, amelyek miatt nem tudunk vagy akarunk a másikkal együtt lenni vagy inkább a teljesen lényegtelen dolgokra fókuszálunk csak.
Január a szakítások hónapja - pszichológussal beszélgettünk a lehetséges okokról és magyarázatokról
Ha nem húzza ki nekünk a széket vagy segíti le rólunk a kabátot, esetleg szóba hozza az exét, ne adj’ isten a miénkről érdeklődik, vagy arra irányuló kérdéseket tesz fel, hogy van-e autónk, lakásunk, akkor már el is könyveljük, mint nem kívánatos partnert? És mi a helyzet a pszichologizálással?
Amikor a gyerekkori történetekből messzemenő következtetéseket vonunk le. Például az apja gyakran távol volt, akkor biztosan szorongó kötődő, ha pedig nem volt még szerintünk elég komoly kapcsolata, akkor lehet, hogy elutasító-elkerülő? Vagy sokat beszél és magát mindig jó színben tünteti fel, rólunk is csak szépet és jót mond már az első randin, akkor biztosan nárcisztikus?
De ha nem vagyunk otthon a konyha-pszichológiában, akkor is nagyon könnyen eldobhatunk egy izgalmas és értékes embert egyetlen egy randi után. Például amiatt, hogy nem volt meg egyből a hatalmas szikra, vagy mert kissé visszahúzódónak vagy éppen túl harsánynak tűnt elsőre, de az is lehet, hogy az inge alól kilátszott egy kerek nyakú fehér póló, mi pedig azt szeretjük, ha feketét és V-nyakút hord.
Számtalan apróságot találhatunk még, mindenki helyettesítse be ezeket a saját preferenciáival - hosszú haj, dús haj, barna bőr, fehér bőr, tetovált, tetoválatlan - a sor végeláthatatlan. A lényeg, hogy ha akarunk, még a legszebb, legokosabb emberekben is találunk kivetnivalót, ami a legegyszerűbb módja annak, hogy lapozzunk és a következő jelöltet várjuk hatalmas reményekkel, hátha majd ő tökéletes lesz, pont amilyenről mindig is álmodoztunk.
Kompromisszumok hálójában
Természetesen senki sem szeret megalkudni és nem is ez a cél, de vajon hol van a finom határ aközött, ahol már el tudjuk fogadni, hogy senki sem lesz mindenben tökéletes - ahogy mi sem vagyunk azok - szemben azzal hogy mindig találunk egy-egy apró hibát, ami miatt már a következő jelöltet húzzuk jobbra a Tinderen.
Steiner Kristóf: Forgalmi dugó van az agyamban
Elképzelhető, hogy a mikroökonómiai tanulmányaink vagy mások csillogó-villogó(nak tűnő) élete teljesen eltorzította azt, amit a saját haszonmaximalizálásunk alatt értünk és ugyanúgy állunk a párkereséshez, mint egy új mobiltelefon vásárlásához? Vagy egyszerűen még nem jött el az idő arra, hogy megállapodjunk, de a környezetünktől egyre inkább érezzük ezt a nyomást? Erre a helyzetre valóban nagyon jól működhet az a színjáték, hogy randiról randira járunk, de valami sosem klappol. Pedig mi aztán megteszünk minden tőlünk telhetőt.
