Ilyen ma Magyarországon egyedülálló anyaként örökbefogadni egy gyereket

Kezdem valami személyessel: nagyon vonzódom az örökbefogadás gondolatához. Ez nem csak azért van így, mert így szkippelhetném a terhességgel és a szüléssel járó kínszenvedéseket, és nem is csak azért, mert engem valahogy az átlagosnál kevésbé mozgat meg, hogy legyen egy másik ember, aki hasonlít rám, és akire tovább örökíthetem – egyébként kitűnő – génállományomat.

Magyarországon rendkívül nehéz egyedülállóként örökbe fogadni, az erről megfogalmazott törvény szinte kizárólagosan a házaspárokat preferálja. De milyen is az egyedülálló szülők élete?

Az érdekel benne legfőképpen, hogy az örökbefogadás egyrészt jobbá teszi a társadalmat, hiszen általa olyan embereknek adhatunk lehetőséget egy biztonságosabb, lehetőségekkel telibb és ezáltal boldogabb életre, akiknek valószínűleg nélkülünk mindebből kevesebb jutna. Másrészt az örökbefogadás a bolygónak is jó, hiszen ha nem szülünk saját gyereket, nem járulunk hozzá a Föld túlnépesítéséhez, amely sokkal hasznosabb, mintha energiatakarékos izzót használunk, vegán értendet követnünk, vagy nem szállunk repülőre életünk végéig.

Szülőnek lenni nehéz, és hatványozottan igaz ez az örökbefogadó szülőségre. Aki ebbe egyedül belefog, az szuperhős – így gondolom, nem vagytok nagyon meglepve, ha azt mondom, ilyet főképp nők csinálnak.

Rényi Ádám: „Ha valakinek megragadod a figyelmét, másodperceid vannak, hogy megtartsd”

„Deviáns módon lettem anyuka”

A 2020 nyarán megszületett törvény – részben legalábbis – azért jött létre, hogy az azonos nemű párok számára megnehezítse az örökbefogadást, amely sok potenciálisan alkalmas szülőpárt zárt ki az örökbefogadás rendszeréből. Ugyanakkor keveset beszélünk arról, hogy a döntés az egyedülálló anyákat (és igen ritkán apákat) is kizárja a rendszerből, amely hatással lesz az örökbefogadási statisztikákra. Arról is méltatlanul kevés szó esik, hogy mivel is néz szembe egy egyedülálló örökbefogadó szülő.

Hogy képbe kerüljek a témával kapcsolatban, felkerestem egy gyakorló egyedülálló örökbefogadó anyát, Esztert, aki bevallja, hogy számára az első nehéz időszak az volt, ami alatt rászánta magát az örökbefogadásra. Ekkor arra volt szüksége, hogy a társadalom anyákra, illetve családokra vonatkozó normáit le tudja bontani magában.

„Azért döntöttem az örökbefogadás mellett, mert gyereket akartam, és zátonyra futottak a párkapcsolataim. Az első fázis alatt elengedtem a párkapcsolat eszményét, és azokat a normákat, amik a társadalomban élnek a gyerekvállalással kapcsolatban. Hogy van egy férfi meg egy nő, szerelmesek lesznek és megszületik a gyerekük. Mindazt, amiben szocializálódunk, és amiben a gyerekmeséktől kezdve élünk, a dolgok megszokott és mások által is elfogadott sorrendjét.

Deviáns módon lettem anyuka, mert az emberek általában nem így válnak anyukává. És ebbe határozottan bele is kellett állnom, mert az emberek folyton csodálkoznak a helyzetemen, és ha a gyerek apukájáról kérdezősködnek, minden alkalommal azt kell válaszolnom, hogy nem ismerjük. Sok erő kell ahhoz, hogy az ember vállalja ezt a fajta különcséget.” Ám Eszter számára ez már inkább a múlt, egy megugrott akadály.

A jelen problémái számára sokkal összetettebbek, hiszen egyszerre néz szembe az egyedülálló szülők és az örökbefogadó szülők összes problémájával. „Amikor az egész elkezdődött, még nem tudtam pontosan, hogy mit vállalok, de nagyon nehéz segítség nélkül örökbe fogadott gyereket nevelni. Ha az ember tanul a gyerekkel egész nap, enni ad neki, tiszta ruhát ad rá, rendezi a háztartást, körülbelül kitölti az egész napot, és ha van egy apuka, akkor legalább a bankszámlával nincs gond. Nekem pedig azzal is kell foglalkoznom, hogy miből fizetem a rezsit, és egy nap csak huszonnégy órából áll.

Mint ember eltűntem, az életem, ami előtte volt, száz százalékban megszűnt, ami így van általában, ha valaki anyává válik, de nekem tényleg semmi segítségem nincs - habár én ebben a tekintetben egy speciális eset vagyok, a legtöbb egyedülálló örökbefogadó szülőt segíti a családja. Előtte volt egy életem, elmentem dolgozni, moziba, futni, boltba – most sehova nem megyek, és mindent a gyerekkel együtt kell megoldanom.

Amikor örökbe fogadtam a kisfiam, akkor felmondtam a munkahelyemen, és elmentem szabadúszónak, pont azért, mert a gyerek mellett nem tudtam bevállalni, hogy igazodjak egy főnökhöz és egy munkaidőhöz” - avat be Eszter a mindennapi életébe.

Terápiás szülők

A problémák egy része ugyanakkor nem az egyedülállóságból, hanem az örökbefogadásból adódik Eszter életében. „Ha valakit örökbe fogadnak, az azt jelenti, hogy elveszítette a vér szerinti szüleit valami miatt, és ez hatalmas trauma. Ennek az az eredménye, hogy ezeknek a gyerekek az idegrendszere átlagosan nem olyan stabil, mint sok tervezett gyereké. Ez azt is jelenti, hogy fejlesztésre szorulnak. Nagyon sok örökbefogadót ismerek, és ezzel küzdenek mindannyian. Én azért is mentem el szabadúszónak, mert

bele kellett férnie az időmbe, hogy a gyereket különböző fejlesztésekre, pszichológushoz, logopédushoz vigyem.

Ez rengeteg plusz idő, energia, pénz és extra figyelem. Az örökbefogadó szülők terápiás szülők: rengeteget kellett tanulnom, olvasnom, szakemberhez járnom, hogy megtanuljak ezekkel a nehézségekkel együtt élni. Például azért csak most, este tízkor értem rá beszélgetni, mert a gyerek már majdnem nyolc éves, de csak velem tud elaludni, egyedül nem. Bébiszitterre se tudom bízni, mert úgy sem érzi magát biztonságban.”

Micimackó ADHD-s, Nyuszi OCD-s, Róbert Gida skizofrén - Gyerekkorunk kedvenc karakteri valóban mentális zavarokat reprezentálnak?

Mikor arról kérdezem Esztert, vajon miért van az, hogy az egyedülálló örökbefogadó szülők leginkább nők, a következőt válaszolja: „a heteroszexuális férfiak azért nem igazán fogadnak örökbe, mert vélhetően nem sürgeti őket az idő, még hatvan évesen is lehet gyerekük. De egy nő, ha kifut az időből, akkor muszáj, hogy ezt az utat válassza. A tavaly nyári törvénymódosítás ezt a lehetőséget vette el tőlünk. Pedig aki egyedülálló, és végigmegy ezen a procedúrán, az százszor alkalmasabb, mint sokan mások, mert jóval tudatosabb.

Ráadásul jellemzően felsőfokú végzettséggel rendelkező, 30-as vagy 40-es éveikben járó, jól szituált nők akarnak örökbe fogadni, ami azt jelenti, hogy jó körülményeket tudnak teremteni a gyereknek. Van már egzisztenciájuk, kapcsolatrendszerük, lakásuk, élettapasztalatuk. Legtöbbjüknek segítsége is van: nagyszülők, nagynéni és a többi, tehát az, hogy valaki egyedülálló, nem jelent feltétlenül kevesebb erőforrást.”

Kevesebb szülő = kevesebb nehezebb sorsú örökbefogadott gyerek

Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy csak házaspárok tudnak örökbefogadó szülőkké válni. Egyedülállók csak „különös méltánylást igénylő” esetekben fogadhatnak örökbe. Korábban is így volt már, de mostanra még inkább az lett a tendencia, hogy az egyedülállók csak akkor tudnak gyereket adoptálni, ha „elfogadók”. Mit jelent elfogadónak lenni?

Ezért szigorúan tilos egy síró babát megrázni - szakértőkkel beszélgettünk az életveszélyt is okozó, megrázott baba szindrómáról

Kiss Zsófia, az Ágacska Alapítvány az Örökbefogadásért és a Családokért klinikai szakpszichológusa a következőket mondja erről: „Az örökbefogadó szülők körülbelül hetvenöt százaléka egészséges, fehérbőrű újszülöttet vagy csecsemőt szeretne magának. Ez a rendszerben lévő örökbefogadható gyerekek körülbelül hét százalékát jelenti, ezért ilyen lassú az örökbefogadás, ezért várakoznak az emberek éveket. Ha elfogadó vagyok, az azt jelenti, hogy kész vagyok adoptálni idősebb, nem egészséges vagy roma gyermeket is.