Minden sikeres ember mögött áll egy megdöbbent anyós
Szerelmünk édesanyja nekünk, életünk párjának a saját édesanyja. Anyósviccek százai szólnak arról a jelenségről, amit most mi is megvizsgálunk. Valóban olyan veszélyforrás-e az anyós, ahogy azt a közmondás is tartja?
Nekem is van anyósom, ahogy sokaknak, nem árulok el hát nagy titkot azzal, hogy nem véletlenül eredtem a kérdés nyomába. Poénból szívesen bevezetném az "anyósról csak jót, vagy semmit" mondást, főleg azért, mert jól rímel az eredetire - amivel elejét is vehetnénk sok konfliktusnak, melyekre a baráti, ismeretségi körömben jó pár példát látok.
Persze az ellenkezőjére is: szuper anyós-vő, anyós-meny viszony is van, és arra is, hogy valójában az após a "kártékony" tényező a családi dinamikában.
Hol vannak az apósviccek?
Apósviccek mégis kevésbé születnek, és a vicc, akárcsak a szólás-közmondás, a kollektív tudattalan terméke: társalgások humorba oltott központi témája, poénok forrása, amin összekacsintva lehet nevetni. Persze azonnal megszólal az empatikus énem a haveri poénba ágyazott panaszok hallatán: a másik oldalon vajon mit érezne a feleség édesanyja, az anyós, aki vasárnap hajat mos, ebédet készít, megterít és várja, hogy jöjjön a család, az unokák, és mindenki együtt legyen, akit szeret?
Toxikus viselkedésminták a párkapcsolatban, amiket talán te is használsz
A magam részéről már ott tartok, hogy annyi anyóstörténetet hallottam, már most előre rettegek, mi lesz, ha anyós leszek.
Anyós.
Már a szó is pejoratív jelentéssel jár együtt a fejünkben, valahogy az após sokkal jobban hangzik. Az apóssal lehet együtt sörözni, vagy kártyázni, vagy egy jót politizálni. A baráti körömben körbekérdeztem, és mindenkinek volt egy anyósvicce, vagy egy anyósos negatív története. De miért? Miért bántjuk így ezeket a szegény anyósokat, akik majd valamikor mi is leszünk?
Anyós-érzés
A múltkor volt egy saját én-anyós-pillanatom. A kislányomnak tetszik egy kisfiú, rengeteget beszél róla. Ez természetes már a korában. És akkor belegondoltam, hogy hipp-hopp, hamarosan itt a tinédzserkor, amikor lesznek pasijai, vagy egy pasija, nekem mindegy, és majd megnézem-e, ítélkezem-e, kit választ. Még gyerek lesz akkor, félteni fogom, mint ahogy minden anya félti a sajátját. De már nem szólhatok majd bele a választásába.
Ha szerencsém lesz, őszinte marad a viszonyunk és beszélgetünk, ha ő akarja. Na de amikor felnő, és mondjuk egy életre választ, akkor meg pláne nem lesz közöm hozzá, ki mellett teszi le a voksát. És el kell majd fogadnom, akkor is, ha azt látnám, hogy nem biztos, hogy jól dönt - amúgy mi is a jó döntés? Én vajon jól döntöttem? - és akkor, amikor ezt elgondoltam, az jutott eszembe, hogy Istenem, mennyire nehéz már most, és milyen nehéz lesz akkor. Szerintem be lehet ismerni, hogy nehéz, mert
onnantól, hogy megszültük a gyerekünket, folyamatosan elengedjük őt.
Ahogy az egyik kedvenc sorozatomban, az Ozarkban mondja egy öregember: „A nők sír felett szülnek”. Ez nagyon szomorúan hangzik így, ugyanakkor az élet körforgásának kemény kifejeződése: elengedünk, először a mellünktől, aztán mellőlünk (óvodába), aztán iskolába, aztán a barátok közé - aztán pedig rábízzuk önmagára és a párjára az életét.
És csak reménykedhetünk, hogy jóban maradunk, hogy a párja is megkedvel majd minket, és hogy gyakran látjuk majd az unokáinkat, akikkel ugyanolyan önfeledten játszhatunk majd, mint vele most. Kicsit előreszaladtam pár évtizedet, miközben a gyerekem pólójával alszom, mert a nagymamájánál - azaz a férjem ANYÓSÁNÁL - nyaral, és hiányzik. Mármint a gyerekem. Nem tudtam nem belegondolni. De térjünk vissza anyós társadalmi elfogadottságának kérdésére.
Közmondásos anyósok
Dr. Margalits Ede Közmondások és közmondásszerű szólások című kötetét már gyerekkoromban szívesen forgattam, pótolhatatlan gyűjtés. Az „anyós” címszónál a következőket találtam: „Egy anyós volt jó, azt is elvitte a Manó. – Vőnek, ha mézből való is, nem kedves anyósa. – Zöld lovat, okos oláhot, kedves anyóst nem lehet találni.” Ez nem túl hízelgő, már ami a régiek gondolkodását illeti az anyósról. „Az esetek többségében az anyós az, aki megkeseríti a fiatalok életét” - írja tényként egy online mentálhigiénés oldal.
Tovább kutatok a neten és a gyanúm beigazolódik: az anyósokat még mindig divat utálni. Az anyósviccek erre remek példaként szolgálnak, vannak egészen döbbenetesen gonoszak is - nem mintha nem érteném a fekete humort -, például:
– Hát te meg honnan jössz?
– Kigyulladt az anyósom háza.
– És hogy sérültél meg?
– Nem akart nyugodtan feküdni.
Vagy ez: „Az anyósom kőhajításra lakik tőlünk. Leteszteltem." Bevallom, van egy személyes kedvencem, mert az tényleg vicces: "Minden sikeres ember mögött áll egy megdöbbent anyós.”
De tényleg ennyire utáljuk őket?
Mit ártottak nekünk? Végül is megszülték életünk párját és felnevelték... Valahol itt, a kezdet és a vég, a gyermekáldás és az elengedés között kell keresni a válaszokat. Ladányi Klára pszichológust kérdeztem a témában. Az érdekelt, valóban létezik-e olyan jól elkülöníthető jelenség a szakember szerint, hogy az anyós kvázi „mumusként” van jelen a családban.
Az anya nem vicc tárgya, az anyós az
„Ez a gondolat régóta jelen van a kultúránkban, már Freud is írt a mindennapi élet pszichopatológiái című könyvében arról, hogy az anyósviccek miért keletkeznek. A klasszikus anyósviccek legtöbbjében a férj viccelődik az anyósán, illetve az anya a lányát védi a férfival szemben.” Vagyis a férfit idegesíti az anyósa. Na de miért?
„Freud arról beszél, illetve azt a kérdést teszi fel, hogy pontosan miért is nevetünk az anyósvicceken és miért gyártjuk az anyósvicceket. Azt mondja, azért, mert mindannyiunkban él indulat a saját szüleinkkel szemben, amit könnyedén át lehet tolni az anyósra. Az anyán nem viccelődünk... Sokszor hallhatunk olyan anyósviccet, melyben az a humor forrása, hogy haljon meg az anyós, vagy épp burkoltan benne van, hogy jó lenne tőle megszabadulni örökre.
Freud azt írja, hogy ez annak az indulatnak a projektált formája, amit a szüleink iránt érzünk, és ezért van ilyen nagy kultúrája az anyósvicceknek is. Ez tehát egy létező jelenség, nem a mi korunk találta ki, és az egyik értelmezési lehetősége, hogy a saját szüleink iránti indulatot lehet vicc formájában kiszellőztetni” — magyarázza Ladányi Klára.
Erről még érdemes azt is tudni, hogy Freud szerint a vicc olyan, mint az álom: „áttolással egy elfojtott tudattartalmat mégis kienged a tudattalanból. Amit egyenesben nem engedhetek ki a tudattalanomból, mert az bűntudatot kelt bennem, azt olyan kerülőúton, mint az álomban, szimbólumokon keresztül, áttolással mégiscsak ki tudom szellőztetni” — fejtette a szakértő. De miért nem engedhetjük ki ezt simán a tudattalanunkból? - szólt a kérdésem.
„Mert a szüleink halálát kívánni, vagy rajtuk gúnyolódni, vagy hülyének nézni őket nem túl etikus. A mi világunk elég erősen átitatott a keresztény kultúrával: »tiszteld anyádat, apádat, hogy hosszú életű legyél a Földön« — benne van a Tízparancsolatban. Nem hinném, hogy ez a Tízparancsolat miatt lenne, de a felnőtt emberek is borzalmas bűntudatot tudnak megélni akkor, amikor joggal kritizálják a saját szüleiket. Ez létező jelenség, a praxisomban is látom.”
Vérbeli anyatigrisek
Na de mi a helyzet akkor, ha az anyós a másik oldalról érzékenyít, azaz a férj anyja? Egy ismerősöm, aki a harmincas éveinek közepén jár, nevezzük Évának, évek óta panaszkodik, hogy mennyire tehernek érzi az anyósát, aki gyakorlatilag „energiavámpírként” mindenbe beleszól, illetve belekérdez, ami a házaspár magánszféráját érinti. Kéretlenül is tanácsot ad őt nem érintő kérdésekben, megjegyzéseket tesz, amiket így is, úgy is lehet érteni.
„A legjobban azt utálom, hogy az ízlésemet, a legszemélyesebb dolgaimat is formálni akarja. Megveszi az ágyneműnket, csiricsáré étkészletet kaptunk karácsonyra, amikor pontosan látja, mennyire más és visszafogottabb az ízlésem. Aztán megkérdezi legközelebb, hogy ugye abból eszünk-e” — panaszkodik Éva, aki szerint nagyon bántó ez a passzív agresszió, és ami a legérzékenyebben érinti, hogy a férjével nem tudja megértetni, miért fáj neki.
Anya csak jót akar!
„Ezt szokta mondani. Én meg azt szoktam gondolni ilyenkor, hogy ez másoknál válóok ” magyarázza Éva. Ez lenne tehát az ok, hogy az anyósok többet beszélnek, kontrollálnak, aggódó-óvó anyaszerepüket viszik tovább, így az após jótékonyan az árnyékban ragad? Én erre tippelek. Egy kedves ismerősöm szerint sokan úgy viselkednek a mai hatvanasok-hetvenesek között, mintha gyermekeik az ő „meghosszabbításaik” lennének (mondjuk bizonyos értelemben azok).
Csakhogy a határt nem mindig érzik, bele-belenyúlnak a felnőtt gyerekük életébe, mert a kirepülésük után nem találják a helyüket. Mi a tanulság? Mint a szülőségnél. Ha mi megfogadjuk, hogy a saját gyerekeinknél majd nem követjük el ezeket a hibákat, talán sikerülhet. Vagy majd elkövetünk másokat, hiszen mi is emberek vagyunk, akárcsak az anyós.