Anyai és nagyanyai mintáink után szabadon, avagy mikor kezdődik a felnőtt élet
Családi mintáink és a világban szerzett tapasztalataink közös erővel határozzák meg, hogy milyen emberekké válunk, és természetesen azt is, mivel küzdünk a tudattalanunkban. Nőként az anyai, a nagyanyai mintákat sajátítjuk el elsősorban. De milyenek is ezek a minták pontosan? Molnár Erika pszichodráma csoportvezetővel erről beszélgettünk.
Szeretek listázni, úgyhogy amikor ennek a cikknek a megírására készültem csináltam egy csinos kis listát arról, hogy szerintem mit viszek tovább az anyám és a nagyanyám mintái közül. Felírtam pozitív és negatív dolgokat is, aztán kihúztam, átírtam, átfogalmaztam. Volt olyan szó is, amit az anyámtól áttettem a nagyanyám listájára, és olyan is, amit először az anyám listájára írtam fel, aztán rájöttem, hogy a nagyanyám listáján tulajdonképpen csupa nagybetűvel lenne helye – rá is írtam csupa nagybetűvel.
Olykor imádni való, máskor roppant idegesítő tulajdonságom, hogy a végletekig tudok lelkesedni dolgokért – ezt biztosan az anyámtól kaptam, meg azt is, hogy állandóan a rend, nem a látszatrend, hanem a strukturált rend iránt vágyakozom, de valami miatt sosem tudom igazán elérni. Szélsőséges szeretet iránti vágyamat is tőle hozom, párkapcsolat-függőségemet is, egyértelműen.
Hiába a legújabb trendek, mégis nagymamáink gardróbjában keressük a boldogulást – Mi a grandmacore-trend titka?
Határozottságom, pragmatikusságom talán inkább a nagymamától jön, habár egy külön listát kellett nyitnom egy amolyan választott anyámnak, aki főnököm, mentorom és mesterem több mint egy évtizede – határozottságból, pragmatikusságból ő sem szenved hiányt. Minél többet gondolkodtam ezen az egészen, annál bonyolultabbnak tűnt a dolog, és annál inkább felül kellett vizsgálnom a kérdésre adott első körös válaszaimat.
Azt reméltem, hogy Molnár Erikával folytatott beszélgetésem majd kicsit (strukturált) rendet tesz a fejemben, ám az eredmény természetesen az lett, hogy még sokkal komplexebbé változott az erről alkotott képemet.
Ha lesz időm, talán elmegyek egy pszichodráma csoportba.
Molnár Erika kollégájával, Dr. Borsfay Krisztinával módszertanilag különleges önismereti csoportokat visznek, ők hozták be ugyanis – elsőként Magyarországon – a kritikai pszichológiában gyökerező rendszerszintű megközelítést a pszichodrámába.
Ez azt jelenti, hogy míg a klasszikus pszichodráma jellemzően csak az egyéni tartalmakat helyezi fókuszba, addig náluk ugyanolyan hangsúlyosan jelenik meg a társadalom egyénre gyakorolt hatása. Családi mintáinkat ugyanis nemcsak az határozza meg, milyenek voltak személyesen a szüleink vagy a nagyszüleink, hanem az is, ők milyen korban és környezetben szocializálódtak.
De van-e generációs női tapasztalat, és ha igen, mi az?
Ezt kérdeztem Molnár Erikától, aki a következőt válaszolta: „Egy generáció a szakirodalom szerint huszonöt év. Ezeket a generációkat körbeveszi az adott társadalmi kontextus. A pszichodráma csoportjaimban érzékelek egyfajta generációs mintaváltást. A negyvenöt-ötven év felettiek még általában konzervatívabban gondolkodnak a szexualitásról és arról, hogy hol a nő helye, mi a nő feladata. Arra szocializálták őket, hogy furcsának tartsák, ha egy nő nem vállal gyereket, úgy érzik, akkor nem töltötte be női szerepét.
Ugyanez a helyzet a párkapcsolatokkal. E generáció képviselői úgy gondolják, hogy párkapcsolatban kell élni, és ha valaki nem így tesz, akkor azért ő a felelős, valami nem stimmel vele, és az önismereti folyamattal az a feladata, hogy alkalmassá tegye magát egy párkapcsolatra. Azok, akik ehhez a generációhoz tartozva nem vállaltak gyereket vagy nem élnek tartós párkapcsolatban, nagy szükségét érzik annak, hogy választásukat megindokolják. Nem magától értetődő számukra, hogy joguk van így dönteni.
Ha mégis így döntenek, az többnyire bűntudattal, belső kételyekkel párosul náluk. A következő korcsoport a harminc és negyvenöt év közöttieké. Esetükben egyre gyakrabban előfordul, hogy úgy döntenek, nem vállalnak gyereket, nem akarnak tartós, vagy a környezet normái és elvárásai szerint működő párkapcsolatot. Bár kevesebb bennük a kényszer, hogy ezt megindokolják, még ők is küzdenek a környezetük visszajelzéseivel.
A harminc évnél fiatalabbak ezzel szemben már jellemzően nagy magabiztossággal állítják, hogy ezeknek a kérdéseknek az eldöntésében ők a kompetens személyek, nagy bennük a belső meggyőződés.” Ugyanakkor természetesen nemcsak a társadalmi változások hatásai mozgatják az egyes generációk tapasztalatait, mintaátvételi módjait. Hiszen a családi, egyéni hatások legalább ilyen erősek.
„Ül egy kislány a konyhaasztalnál, figyeli, hogy mit csinál az anyja. Azt nézi, hogy ő hogyan működik nőként és anyaként. Ezek a minták tudat alatt rögzülnek benne. Ennek az eredménye a következő lesz: van egy harminc éves nő, aki a magazinokban azt olvassa, hogy az ő testéről joga van saját döntéseket hoznia, nem kell megfelelnie senkinek, miközben dolgozik benne a családból beépült anyai minta.
A pszichodráma csoportokban látható, hogy ez a két megélés, a külső hatás és a mélyen beépült minta összeütközik és gyakran komoly belső feszültséget okoz. A csoporttagok azzal dolgoznak, hogy e kettőt hogyan lehet összeegyeztetni, a végső cél pedig, hogy a csoporttagok rájöjjenek, mi az, amit ők valójában szeretnének” – mondja Molnár Erika, majd hozzáteszi:
Egy ilyen helyzetben a kulcs a tudatosítás, hogy az ember eldöntse, mi az, amit ezekből a mintákból tovább szeretne vinni, és mi az, amire nemet szeretne mondani.
Egyszerűen fogalmazva: kerüljön minden a helyére a csoporttag saját, belső igényei és preferenciái mentén. De ez csak elmesélve ilyen egyszerű, mert sokszor nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki nemet mondjon a női felmenői mintáira. Például, ha volt egy szerető nagymamánk, akkor felé nagy elfogadással fordulunk.
Ha látjuk, hogy ő mennyit küszködött az életében és milyen áldozatokat hozott, akkor az ő nehéz sorsa lesz a minta, és nem lesz könnyű rá nemet mondani, mert az olyan, mintha a nagymama szeretetére mondanánk vele egyúttal nemet.”
Haragudj az anyádra?
Sokat tudunk és sokat is beszélünk arról, hogy milyen elvárásokkal fordulnak a szülők gyerekeik felé. Arról már talán kevesebbet, hogy a gyerekek milyen elvárásokkal fordulnak szüleik felé. Molnár Erika szerint „mindkét szülőnk felé fordulunk alapvető érzelmi igényekkel: szeretetet igénylünk tőlük, odafigyelést és testi-lelki biztonságot. De a mintáinkat nőként főképp az anyánktól sajátítjuk el. A nők jellemzően azt fogalmazzák meg a pszichodráma csoportokban az anyjukat játszó csoporttag felé, hogy
nem tanítottál meg arra, hogy…
A mondat sokféleképpen befejeződhet, például úgy, »hogy hogyan fejezzem ki az érzelmi szükségleteimet egy férfi felé, »hogy én is fontos vagyok«, »hogy nekem is jár, hogy bűntudat nélkül szánjak magamra időt.« Az ilyesmit az anyánktól várjuk, hiszen azt, hogy mit jelent női testben, női sorsban élni, az anyánk tudja.”
Mivel a pszichológia sokunkat tanít arra, hogy merjünk dühösek lenni az anyánkra, megkérdeztem Molnár Erikát ennek hatásmechanizmusáról, és arról, hogy valóban hasznos-e, ha szegény anyánkat okolni kezdjük a megakadásaink miatt. „Két dologgal dolgozunk: egyrészt a megértéssel másrészt az érzelmi megéléssel, amelynek fontos és nagy része lehet a harag és a düh.
Ha egy gyerek úgy érzi, hogy az anyja nem jól bánt vele, és emiatt haragot, csalódottságot érez, felnőttként jó, ha egy pszichodráma csoportban ezt meg tudja élni és láthatóvá tudja tenni. Ha ez nem történik meg, akkor elfojtott érzelmi tartalomként fog mindenféle káoszt okozni az illető kapcsolataiban. De fontos a megértés aktusa is, amikor felnőttként lépek oda az anyám mellé, és nézek rá az ő helyzetére. A kérdés mindig az, hogy a megértés vagy az érzelmek kifejezése történik meg előbb.
A mi álláspontunk szerint jó, ha az érzelmek kifejezése van előbb.
A düh, a csalódottság megélése után válik képessé az ember arra, hogy józan felnőttként értelmezze a helyzetet. Sőt, így egy csomó olyan dolgot is képes meglátni, amit nem dolga egy toporzékoló kisgyereknek észrevenni. A csoportban egészen addig dolgozunk az érzelmekkel, amíg el nem érnek egy olyan nyugvópontra, ahonnan lehetségessé válik a megértés.
Amikor ez – előbb vagy utóbb – bekövetkezik, a csoporttag egészen más alapokra tudja helyezni a döntését arról, hogy az anyjával milyen kapcsolatot szeretne fenntartani a jövőben.”