Hiába múlik a női szavazókon, ki lesz az úr a Fehér Házban, nem biztos, hogy ez Kamala Harrisnek kedvez
Az amerikai elnökválasztás közeledtével ismét a figyelem középpontjába kerültek a női szavazók, hiszen bizonyítottan ők alkotják a regisztrált választópolgárok legnagyobb csoportját. (Jellemzően tíz millióval több nő, mint férfi regisztrál a választásokra.) Bár Hillary Clinton 2016-os indulásakor mindenki készpénznek vette, hogy nőtársai őt támogatják majd, mindenki számára óriási tanulság volt, hogy a fehér amerikai nők többsége Donald Trumpra voksolt. Kamala Harris indulása kapcsán ismét felmerül a kérdés: vajon készen állnak az amerikai nők arra, hogy női vezetőt válasszanak? Csizmazia Gáborral, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos munkatársával elemeztük a kérdést.
Noha kicsivel több, mint száz éve annak, hogy a nők szövetségi szinten rendelkeznek választójoggal az Egyesült Államokban, azóta érzékelhetően megerősödött a szerepük a politikában. 2020-ban például (nagyrészt) a fekete nőknek tulajdonították Joe Biden győzelmét, Barack Obamára pedig mind 2008-ban, mint 2012-ben rekordszámú női szavazat érkezett, ezzel biztosítva a szerepét a Fehér Házban. Ami a 2016-os választásokat illeti, mára egyértelműen megállapítható: Hillary Clinton nagyrészt a fehér, középosztálybeli nők unszimpátiája miatt vesztette el a választást Donald Trumppal szemben. A kérdés csak az, vajon hogy állnak most a női szavazók Kamala Harris indulásával, és egyáltalán mennyire befolyásolja az indulók neme a választási preferenciáikat?
Nemek helyett ügyek a porondon
Csizmazia Gábor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos munkatársa szerint nem lehet „monolit” szavazóbázisként gondolni az amerikai nőkre, hiszen a családi állapotuk, az etnikai hovatartozásuk, a lakóhelyük és az iskolázottságuk is meghatározza, kire adják le a szavazatukat. (Donald Trump például bizonyítottan jobban teljesít a felsőfokú képzettséggel nem rendelkező nők körében.)
A szakértő emellett kiemeli: a nők „nem feltétlenül a nemi identitás, sokkal inkább ügyek alapján szavaznak.” Magyarán: arra adják a voksukat, aki számukra fontos problémákkal foglalkozik úgy, hogy az abból származó döntések előnnyel kecsegtetik őket a jövőben. Ilyen ügy például az abortusz kérdés, amely főképp a fiatal, egyedülálló nőket mozgatja meg, de a szociális juttatások (így például valamiféle fizetett távollét, amely lehetővé teszi a kismamáknak azt, hogy átmenetileg kivonják magukat a munkaerőpiacról) hiánya és a fegyvertartás (korlátozása, adott esetben súlyos szigorítása) is előkelő helyen szerepel a női szavazók prioritási listáján.
Hogyan formálják a sztárok az amerikai elnökválasztást?
„Mondj nemet Clintonra!”
„A 2016-os választásokat alapul véve sokan mondják, hogy nem Donald Trump nyerte meg a választást, hanem Hillary Clinton vesztette el azt. Trump például több szavazatot szerzett a fehér nőktől, mint Clinton, főképp azért, mert az illegális bevándorlás szigorítását tűzte a zászlajára, – a fehér nők számára pedig előrébb való volt a közbiztonság kérdése, mint az, hogy női vezetőt lássanak a Fehér Ház élén” – magyarázza a szakértő.
Hillary Clinton vesztesége apropóján az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Trumppal ellentétben nem tiszta lappal indult: sok nő számára Bill Clinton kilencvenes évekbeli nőügyei miatt „nem volt szimpatikus”. A mindenki számára ismert Lewinsky-ügy ugyanis csak hab volt a tortán: Clintonnak jóval több rovátka volt a számláján, mint amennyit (jó szívvel) az amerikai nyilvánosság elé tártak volna. Hillary-t számos kritika érte azért, mert a nőügyek felszínre kerülésekor nem hagyta el a férjét, de a rossz nyelvek azt rebesgették, ennek korántsem a szerelem és a házasság szentsége volt az oka: Hillary politikailag (is) érintett volt abban, hogy perrel vagy más eszközzel, de elnémítsák a Bill Clintonnal kapcsolatba kerülő nőket. Ezt pedig a fehér nők nem tudták neki megbocsátani. Harminc év távlatából sem.
Harris zászlaja
Noha azt gondolhatnánk, 2024-ben teljesen más a leányzó fekvése, mint nyolc évvel ezelőtt, egy dolgot Kamala Harris kapcsán sem érdemes elfelejteni: a fehér, női szavazók a legaktívabbak a teljes szavazóbázist tekintve, ez a csoport viszont nem biztos, hogy vevő azokra az ügyekre, amelyeket Harris a zászlajára tűzött.
Harrisnek például az abortusz az egyik, kiemelt témája: kommunikációjában rendre igyekszik az érzelmekre hatni. Ígérete szerint elnökként aláírna egy olyan törvényt, amely visszaállítja az 1973 és 2022 közötti abortusz szabályozást szövetségi szinten, mintegy megfeledkezve arról, hogy 2022-ben tagállami szintre „vitték le” a szabályozás jogát.
Azóta több államban éltek is a lehetőséggel (gyakran tovább lazítva az abortusz szabályozásán), és bár idén novemberben is lesznek ez ügyben állami népszavazások (például New York és Florida államban), az ügy korántsem olyan „hot topic”, mint amilyen két évvel ezelőtt – az óriási közfelháborodásnak köszönhetően – volt, mostanra elcsendesült a jelentősége és (így vagy úgy, de) megoldódott a szabályozása.
Harris kapcsán nem kerülhető meg az identitáspolitika kérdése sem: a demokrata elnökjelölt ugyanis több fronton igyekszik megerősíteni az etnikai kisebbségek reprezentációját. Jó példa erre, hogy az amerikaiak egyik jelentős ünnepét, a Colombus-napot rendre az őslakos népek ünnepeként emlegeti, amely előtérbe hozza az elnyomott kultúrák (például az őslakos indiánok) hányattatott sorsát Amerika felfedezésétől kezdve egészen napjainkig.
Hasonló a helyzet a bűnüldözési ráta kapcsán is, amelyről – suttogva ugyan –, de lassacskán érdemi kommunikáció kezdődik Amerikában. „Míg a demokraták azon a véleményen vannak, hogy rendszerszintű rasszizmus következménye, hogy a börtönökben jellemzően több az afroamerikai származású elkövető, mint a fehér, addig a republikánusok úgy látják, ez annak következménye, hogy az afroamerikai gyerekek gyakran csonka családban, apa nélkül nőnek fel,” – magyarázza a szakértő. Emiatt – míg a demokraták csak az egyedülálló anyáknak nyújtanának lakhatási támogatást, addig a republikánusok ezt károsnak látják.
Ebből kifolyólag Harris identitáspolitikája kétélű fegyver lehet. Bár sanszos, hogy emiatt biztosra veheti a fekete nők szavazatait, a hozzáértők könnyedén leszűrik, hogy a demokrata elnökjelölt sem kínál tartós megoldást az etnikumok mindennapi problémáira, kommunikációjával sokkal inkább az áldozati kultúrát erősíti.
Ennek kapcsán felmerülhet a szavazókban a kérdés, vajon melyik élvez prioritást: ha érdemi alapon támogatunk valakit, vagy kifejezetten azért, mert valamilyen kisebbséghez tartozik? A fehér, női társadalom pedig nem biztos, hogy vevő erre a berendezkedésre.
Ahogy egyre közeledünk az amerikai elnökválasztásokhoz, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy szinte soha nem nyomott még ekkorát a latba a női szavazók véleménye és befolyása. A 2024-es választás lehetőséget adhat arra, hogy az Egyesült Államok végre megválasszon egy női vezetőt, vagy legalábbis, hogy újraértékelje annak jelentőségét. A kérdés már csak az, vajon 2024 lesz az év, amikor új fejezet kezdődik az amerikai politika történetben?