Karácsonykor igazából semmi sincs kőbe vésve
Itt az évnek az a hónapja, amikor függetlenül attól, hogy miben hiszünk és hogyan szeretnénk ünnepelni, rengeteg tennivalót mér ránk a világ, a család és a saját magunk elvárásairól nem is beszélve. Azonban az iskolai mézeskalács építő verseny, a munkahelyi karácsonyfadísz készítés és az otthoni takarító és sütő maraton közepette nem árt észben tartani, hogy az ünnepi szokások folyamatosan változnak. Úgyhogy akár mi magunk is alakíthatunk rajtuk.
Ma reggel egy manót fektettem le egy hálózsáknak kinevezett zokniba, holnap ugyanez a manó befőttesüvegbe fog zárni egy plüssmedvét. Az „elf on the shelf” lényege, hogy a manó, a háztartásban élő gyerekek örömére november 24. és december 24. között minden nap csinál valami helyes vagy pimasz dolgot. A dolog csak néhány éve indult Amerikában, de már magyar anyukacsoportokban is mentegetőznek végsőkig elgyötört szülők, hogy nem és nem, ebben az évben nem fogják tudni naponta mozgatni azt a manót.
A különböző közösségi média platformoknak köszönhetően a 2020-as évek karácsonyain minden eddiginél gyorsabban terjednek a különböző kultúrák ünnepi szokásai; mindez pedig hatalmas terhet rak a családokra, elsősorban persze a varázslat dandárját megteremtő nőkre. Ha valaki fogékony az új kihívásokra, a szokott két-három féle bejgli megsütésén, a lakás teljes körű kitakarításán és a pedagógusoknak szánt házi narancsdzsem elkészítésén túl is bőven találhat magának extra feladatokat a modern advent idején.
Munkácsy Mihály – A vizuális élmény mestere: Hogyan lett az árva asztalosinasból nemzetközi hírű művész?
Ahogy nekiindulunk még egy karácsonyi időszaknak, és elkezdenek begördülni a feladatok, amiket meg kell csinálni, illetve az események dátumai, amelyeken részt kell venni; nem árt egy rövid áttekintés arról, hogy a kőbe vésett karácsonyi szokások igazából mindig is változtak, ha nem is mindig olyan gyorsan, mint TikTok-érában. Biztosan természetesen nem lehet kijelenteni semmit, de feltételezhetően nem dől össze a világ, ha idén nem három, csak kétféle bejgli készül.
A karácsony nem volt mindig családi ünnep, és karácsonyfáról szó sem volt
Nagyon sokáig senki sem gondolta, hogy Jézus születését családi körben kellene megülni. A középkori európai városok utcái megteltek emberekkel az ünnepi időszakban, és a vallási ceremóniák jól megfértek a karneváli hangulattal: közös éneklés, tánc, a közterek feldíszítése örökzölddel és karácsonyi vásárok határozták meg ezt az időszakot. Az ünnep bulis hangulata a 17. és 18. században komolyodott meg, amikor a Reformáció az új vallással új szokásokat is hozott: a karácsony egyre inkább családi körbe vonult.
A 19. században az ipari forradalom hatására rengeteg ember költözött munka reményében a nagyvárosokba, a falusi közösségek felbomlottak és ez a változás is a szűkkörű, családi ünneplésnek kedvezett. Hamarosan megjelent a mai ünnep legismertebb jelképe, a karácsonyfa. Budapesten kevesebb, mint száz éve állították fel az első fát, amikor Podmaniczky báró német felesége meglepődött azon, hogy
Pesten senki sem állít fenyőt Szentestére.
Mindössze két év múlva már minden kiskorú Podmaniczky külön kis karácsonyfát kapott, és a pesti szomszédság csodára járt a furcsa, új szokásnak. A négy gyertyával díszített adventi koszorú szokása szintén Németországból indult, azonban eredetileg semmi köze sem volt a kereszténységhez és a karácsonyhoz: a régi germánok azért gyújtottak gyertyákat örökzöld koszorúk körül, mert így várták a tavasszal érkező hosszabb nappalokat.
A szaloncukor régen egész évben elérhető volt
Az egyik iskola szerint a csokoládé fondant alapú édesség és a jellegzetes, masnira emlékeztető csomagolás Franciaországból érkezett hozzánk, egy másik hagyomány szerint már a török cukorka árusok is készítettek fondant-jellegű édességet. Azonban az ötlet, hogy a szaloncukor a karácsonyfán a legjobb, mindenképpen Németországból érkezett hozzánk.
1870-ben Jókai Mór író és Laborfalvi Róza színésznő már egészen biztosan szalonczukkedlivel díszítették a karácsonyfájukat, azonban az első czukkedliken még nem volt csokibevonat. Az édesség mai formáját Stühmer Frigyes 1883-ban nyitott pesti gőzüzemű csokoládégyárában nyerte el, néhány évvel később pedig már Gerbeaud Emil is saját csokigyárat üzemeltetett.
A mai egyenzacskókkal ellentétben a századfordulós Budapesten még nem kellett elköteleződni egyetlen íz mellett; az édesség rajongói szemenként válogatták össze a nekik tetsző sortimentet, sőt még a papír színét is. Az eleinte elegáns édesség hamar népszerű lett a szegényebb budapestiek körében is, akik otthon készítették a szaloncukrot, de még ők is többféle receptből válogathattak.
Azonban a szaloncukor hőskorában az édesség még egyáltalán nem csak a karácsonyhoz kötődött, hanem a farsangi és húsvéti asztalokon is felbukkant, inkább a vendégváráshoz, mint a téli ünnepkörhöz kötődött.
Az éj egykor tényleg csendes volt
Napjaink karácsonyain a kereskedelemben és vendéglátásban dolgozók november elejétől december 24-ig szünet nélkül hallgatják a karácsonyi dalokat, hiszen bizonyított tény, hogy hiába őrjíti meg mindez a lakosság nagy részét is, az emberek többet költenek, ha szól a Last Christmas és társai.
Tudat alatt úgy érezzük, hogy nyakunkon a karácsony, és még nem vásároltunk eleget.
Azonban egyszer, régen, még bőven Mariah Carey előtt az emberek nagyon is csínján bántak az ünnepi dalokkal. Az első népi karácsonyi énekek a 4. században születtek meg, azonban ezeket egészen 12. századig nem énekelték templomban, mert úgy gondolták, nem méltóak az ünnep szentségéhez. Assisi Szent Ferenc változtatott ezen, és bevitte a karácsonyi népdalokat a templom falai közé. Azonban az a szokás, hogy az egész gyülekezet énekel, Luther Mártonhoz és a reformációhoz kapcsolódik.
Az új vallás hívei nemcsak nemzeti nyelven prédikáltak, de a latin énekeket is lefordították, így minden hívő be tudott kapcsolódni az éneklésbe. Az otthoni karácsonyi éneklés pedig a brit Christmas Carol hagyományából ered, mikor – mint Hugh Grant az Igazából Szerelem utolsó perceiben – minikórusok járják végig a szomszédságot.
Ez a szokás nálunk a betlehemezés formájában fejlődött ki; és nagyon hosszú ideig, amikor még nem voltak sem karácsonyi filmek, sem pedig promóciós célból szaloncukrot osztó mikulások a plázák karácsonyi poklában; ez volt az egyetlen látható, kézzelfogható vizuális reprezentációja az ünnep csodájának, amiben azért ilyen körülmények között tényleg könnyebb volt hinni.