3 dolog, amiért ne fordulj pszichológushoz a szakértő szerint, mert csalódni fogsz
Szerencsére egyre népszerűbb dolog pszichológushoz járni. A motivációval együtt azonban gyakran irreális vagy téves elvárások is megjelennek, amelyek adott esetben károsak is lehetnek: vagy azért, mert ha nem történnek meg, akkor úgy érezzük, nem is olyan hatékony a mentálhigiénés beavatkozás, vagy azért, mert annyira tartunk attól, hogy megtörténnek, hogy inkább el se megyünk pszichológushoz. Kerekes Anna pszichológus összefoglalta nekünk, melyek azok a problémák, melyekkel ne forduljunk szakemberhez.
Ezeket láttad már?
Egy jó segítő folyamatban rengeteg izgalmas, érdekes és pozitív dolog történik – egy következő cikkben ezekről is szó lesz, most viszont arról fogok írni, amiket elvárunk, vagy amiktől félünk, de általában nem történnek meg, ha pszichológus segítségét kérjük.
Egy pszichológus nem mondja meg, mit kellene csinálnod!
A mentálhigiénés segítésnek rengeteg módja van. Én többek között pszichoanalízisbe jártam, ahol volt olyan alkalom, amikor semmi más nem történt, mint hogy feküdtem a kanapén, és beszéltem. A terapeutám csak hümmögött, vagy maximum egy-egy szót szólt.
Jelenleg pszichológusként addiktológiai konzultációt folytatok, ahol adott esetben sokkal konkrétabb javaslatokat is teszek a klienseknek. Például mondhatom nekik azt, hogy az eddigi tapasztalatok tükrében az absztinenciát eleinte könnyebb fenntartani úgy, hogy aktívan kerülik a triggereket, mint például a szerfogyasztó barátok vagy az olyan környezet, amely erősen motivál a szerhasználatra (például egy kocsma).
Ugyanakkor továbbra sem mondom meg a hozzám fordulóknak, pontosan mit tegyenek. Elmondhatom nekik a protokollt, javasolhatok, sőt, azt is átbeszélhetem velük, hogy adott esetben mi az, ami nagy valószínűséggel történni fog, ha ezt vagy azt cselekszik. Konkrét tanácsot azonban még ekkor sem adhatok. Nem javasolhatom azt, hogy valaki szakítson a partnerével, váltson munkát, nem mondhatok igent vagy nemet egy specifikus eldöntendő kérdésére az életével kapcsolatban.
Vannak persze nagyon szenzitív helyzetek, amikor a segítőnek fontos rávilágítani, mi történik, és annak milyen következményei lehetnek: például ha valakit fizikailag bántalmaz a partnere. De etikus mentálhigiénés segítő nem döntheti el a kliense helyett, hogy az mit tegyen. A szakember abban segíthet, hogyan tud a kliens idővel választ adni saját kérdéseire, dönteni bizonyos helyzetekben, átlátni, mire vágyik, hogy megérjen egy döntés meghozatalára, és az azzal járó következmények elfogadására.
Ez sokszor egy komplex és hosszadalmas folyamat. Máskor viszont csak egy kis lökés kell. A lelki sebeinket begyógyítani vagy viselkedésünkön, egyes személyiségjegyeinken változtatni komoly munka, amelyet nekünk kell elvégezni. Még akkor is, ha egy tapasztalt szakembernek van saját véleménye, és akár néhány ülés után átlátja, mi válna hasznára a kliensnek.
Nem leszel azonnal jobban, ha pszichológushoz mész!
Ez egy kisebb paradoxon, ugyanis nagyon gyakran azért keresünk fel segítő szakembert, mert már nagyon rosszul érezzük magunkat, és szeretnénk jobban lenni. A jó hír az, hogyha egy megfelelő szakemberhez kerülünk, és beletesszük azt a munkát a saját részünkről is, amit kell, akkor idővel valóban sokkal jobban leszünk, mint a terápia/tanácsadás előtt.
Van, aki már az első üléstől feldobódik, mert kiönthette valakinek a szívét, aki ítélkezés nélkül, empatikusan hallgatta meg. Van ugyanakkor, aki még a terápián is előbb megjárja a poklot, és aztán jön ki a fényre. Ez nagyon sok mindennek a függvénye: a problémának, a beavatkozás típusának, a személyiségnek, az egyedi élethelyzetnek és még sorolhatnám.
A lényeg – és ez az, ami az egyik legmarkánsabban megkülönbözteti a terápiát és szakember által vezetett tanácsadást a kuruzslástól -, hogy nincs olyan szakmailag bizonyított pszichológiai módszer, amely egyetlen óra vagy alaklom alatt kigyógyít a lelki bajainkból, vagy megoldja a problémáinkat, és örök boldogságot hoz az életünkbe.
Egy pszichológus nem fog felcímkézni!
Nagyon gyakori félelem, hogy a pszichológus rávilágít gyenge pontjainkra, címkéket aggat ránk, ijesztő diagnózisokat ad, rámutat arra, hogy tragikus állapotban vagyunk vagy rettenetes a személyiségünk – mindezt az első együtt töltött egy óra során. Ez a félelem egyfelől abból adódhat, hogy gyakran úgy tekintünk a szakemberekre, mint egy orvosra.
Amikor együtt vagytok, de mégsem - Honnan ismered fel, hogy kapcsolat helyett situationshipben vagy?
Tüneteket tapasztalunk, és amikor átlépjük a rendelő küszöbét, szorongani kezdünk, hogy vajon mi derül ki, mi a bajunk. Másfelől a populáris pszichológia is felelőssé tehető. Laikusként olvasunk a transzgenerációs traumáról, a toxikus és nárcisztikus személyekről, a kapcsolatfüggőségről, érzelmi éretlenségről – és mindent azonnal diagnosztizálunk magunkon, mint amikor az internet segítségével az egyszerű fejfájásból rögtön agydaganatot fantáziálunk.
Ilyenkor már gyakran rettegve keressük fel a szakembert, és várjuk a verdiktet. Hivatalos diagnózist a gyakorlatban leginkább csak pszichiáter állít fel (eleve nagyon szűk azon mentálhigiénés szakemberek köre, akik egyáltalán jogosultak diagnosztizálni; egy sima pszichológus vagy tanácsadó szakpszichológus például nem), de azt is alapos indokkal, vizsgálatokat, vagy adott esetben hosszabb megfigyelést követően.
Attól pedig végképp ne féljünk, hogy apró kis „bolondságainkon” elhűl majd a szakember. Ez olyan, mintha amiatt aggódnánk, hogy az autószerelő kiakad, ha nem egy tökéletesen működő kocsival keressük fel, vagy a takarító felháborodik, ha nem egy csillogó-villogó lakásba érkezik (és ahogyan az autószerelő kocsija is elromlik néha, és a takarító könyvespolca is porosodik, úgy a pszichológusoknak is szoktak lenni lelki problémáik).
A legtöbb szakember nem is szeret címkézni, mégpedig azért nem, mert az egyik legfontosabb, amit a lelki segítőnk tehet értünk, az az, hogy nem ítélkezik felettünk és nem tipizál minket. Számára egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, és feltétel nélkül fogad el minket.
Egy másik félreértést is szeretnék itt eloszlatni: egy jó szakember csak azokkal és azokért dolgozik, akik jelen vannak az ülésen. Nem fogja nárcisztikusnak diagnosztizálni az anyósunkat, munkafüggőnek a főnökünket, toxikusnak a barátnőnk partnerét. A végső csavar pedig az, hogy ahogyan haladunk a közös munkával, mi is egyre kevésbé érezzük szükségesnek, hogy címkéket aggassunk magunkra és másokra, hogy megítéljük önmagunkat és a környezetünket.
