Belekapaszkodtam az anorexiu00e1ba
A korábbi írások zömében kissé elkanyarodtam a saját történetemtől, és megpróbáltam általános szemszögből tekinteni az AN-re. Úgy gondolom, ez nagyon fontos, hiszen a blogban nem csak rólam van szó, hanem erről a rettenetes betegségről és mindenkiről, aki szenved benne, vagy akit megkísértett már. Azt sem szeretném elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen egy szerencsés gyógyulás története. Nagyon érdekes kísérlet visszatekinteni a múltba, és újra fölidézni akkori életemet, hogy írjak róla. Nem könnyű emlékezni a fájdalomra, a magányra, a szorongásra. Érdekes dolog ez egyébként. Anorexiásként – a betegség folytán torz gondolkodásomnak köszönhetően – nagyon büszke voltam a soványságomra, ugyanakkor kétségbe ejtett arra gondolnom, hogy jó, jó, de vajon mikor engedhetem el a gyeplőt? Elengedhetem-e valaha, vagy amint nem figyelek, azonnal visszahízom? Nehéz ezt az érzést megfogalmazni, nehéz elmagyarázni annak, aki nem élt át hasonlót. Tudod, hogy te kínzod magad, tudod, hogy nem jó folyton koplalni, tudod, hogy legszívesebben újra úgy élnél, mint régen, de valami az utadban áll. Az a valami pedig a masszív félelem attól, hogy nem tudod, mi fog történni, ha elengeded a kontrollt. Én bizonyos szempontból azért lettem beteg, mert nagyon nagy szükségem volt egy rendszerre az életemben. A rossz párkapcsolatom és az iskolába való beilleszkedési nehézségeim miatt kicsúszott a lábam alól a talaj, ezért egy nagyon rossz pillanatomban "belekapaszkodtam" az anorexiába. Borzalmas ezt kimondani, de a betegség rendszert vitt az életembe, és megadta nekem azt az érzést, hogy kontrollálhatok valamit. Olyan ez egy kicsit, mint amikor egy nagy fájdalomra vagy a kiüresedettség érzése ellen elkezdünk drogokat használni. Az élmény megnyugvást ad, elfeledteti velünk a bajunkat, de mindeközben hihetetlenül veszélyes is, és végül rengeteg kárt okoz. Nem a vággyal van a baj tehát, hanem azzal, ahogyan megpróbáljuk elérni, amit szeretnénk. Ha visszaforgathatnám az időt, akkor először is megpróbálnám megérteni, hogy mi bajom van. De legalább megfogalmazni, őszintén bevallani magamnak, hogy van valami bajom. Persze, ez nem jelenti azt, hogy azonnal profin meg is oldanám. De ha már úgy érezném, túl nagy falat, akkor először is segítséget kérnék. Barátoktól, a szeretteimtől, vagy egy szakembertől. És ha kontroll kell, kitűznék valami komoly, nehéz, de értelmes célt. és akkor valami olyasmit tartanék kézben az életemben, amitől fejlődöm és növekszem, nem pedig olyasmit, ami elsorvaszt és elemészt.
Ezeket láttad már?
Fotó: Thinkstock
A cél, hogy a kesztyűs szakma újra felkerüljön az oktatási térképre - beszélgetés Hornicz Bernadettel, a Pécsi Kesztyű tulajdonosával