Anorexia: legalább olyan komolyan kell venni, mint a drogot
Mivel ebben a betegségben az egyén nem csak nagyon-nagyon ritkán és nehezen kér maga segítséget, de sokáig el sem fogadja azt, sajnos rettenetesen nehéz és sok türelmet igényel valódi segítséget nyújtani neki kívülről. Utólag visszatekintve sokféle reakciót váltott ki a betegségem a környezetemből, és sajnos sokszor még a legjobb szándékú emberek is a rossz eszközöket választották. Ez nem az ő hibájuk, sokkal inkább az, hogy az emberek akkoriban – ez lassan húsz éve volt – egyáltalán nem voltak fölvilágosítva az anorexiáról vagy más étkezési zavarokról. (Vajon ma kellően föl vannak..?) Ha egy kamasz elkezdene drogozni, rendszeresen lerészegedni, akkor egyértelmű lenne, hogy baj van, hogy ha nem lépnek a szülők, akkor akár az életét is veszélyezteti, a fogyókúra azonban valahogyan nem tűnik ilyen rettenetesnek. Pedig mind fizikálisan, mind lelkileg az, és nagyon fontos lenne, hogy a szülők éppen olyan komolyan vegyék, mint a drogproblémákat! Az internet korában már az sem mentség, hogy nincs hova fordulni.
Ezeket láttad már?
Szóval, az egyik legmegdöbbentőbb reakció a környezetem részéről az volt, amikor egyesek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy baj van. Egyáltalán nem hibáztatom őket, és arról sincs szó, hogy rossz emberek lennének. Egyszerűen csak elég volt velük elhitetnem, hogy én soványan érzem jól magam és akkor vagyok boldog, ha keveset eszem és agyon edzem magam. Ők meg sem próbáltak a dolgok mögé nézni, ők azt akarták, hogy én nyugtassam meg őket, és ne nekik kelljen megnyugtatniuk engem. Azt hiszem, azok a barátaim és rokonaim, akik akkor így reagáltak, egyszerűen csak nem akarták elhinni, hogy velem ilyesmi megtörténhet. Pedig nagyon fontos tisztáznunk, hogy az életben tulajdonképpen bármi, bármelyikünkkel megtörténhet, főleg egy mentális betegséget nehéz befolyásolni.
A másik nehézséget az okozza, hogy sokan nem tudják, hogyan segítsenek, hiszen az anorexiások rettentően makacsok, és nagyon ellenségesek tudnak lenni, ha megakadályozzák őket a fogyásban. Úgy gondolom, a legjobb, ha következetesek, kemények, de nagyon szeretetteliek is vagyunk azokkal, akiken segíteni szeretnénk. Ha észrevesszük egy barátunkon vagy rokonunkon a tüneteket, üljünk le vele beszélgetni és hallgassuk meg, és ne elborzadva, undorodva vagy rettegve, miközben látszik rajtunk, hogy teljesen bolondnak gondoljuk őt, hanem maximális megértéssel és segítő szándékkal. Emellett viszont az is nagyon fontos, hogy az elején jelezzük: az önsanyargatásnak véget kell vetnie. A tökéletes megoldás eljuttatni őt a megfelelő szakemberhez, de amíg erre nem hajlandó, addig is nagyon fontos, hogy törődjünk vele, és ne hagyjuk magára a betegségével.
Utólag visszagondolva, nekem már az nagy segítség lett volna, ha valaki elbeszélget velem az egészsége étkezésről és sportolásról. Ma már nehéz elhinni, de internet nélkül ezek a dolgok még nem voltak olyan egyértelműek. Ha abból indulunk ki, hogy az anorexiás nem élvezi, ami vele történik, rosszkedvű és szorongó, szeretne szabadulni a betegségtől, csak éppen nem tudja, hogyan szüntethetné meg a súlya fölötti aggodalmaskodást, akkor láthatjuk, hogy van egy rés a pajzson: vagyis sohasem hasztalan aktívan segíteni. Vegyük észre, ha a környezetünkben valaki rendellenesen kezd viszonyulni az étkezéshez vagy fogyókúrának köszönhetően látványosan és folyamatosan fogy. Ez sohasem normális, és ha éppen mi nem segítünk, akkor lehet, hogy senki nem fog.
