A testem én vagyok? A testem vagyok én?
A nem rég elhunyt legendás rendező, Jancsó Miklós Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél című filmjének egyik jelenetében kevesebb, mint tíz percben összefoglalja, hogy nagyjából miről is szól mostanában az életünk. A jelenetben a két főszereplő, Kapa és Pepe feladata, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban fussanak körbe egy terített asztalt, miközben egy tálcán álló poharat egyensúlyoznak és egyre elfúlóbb hangon darálják: "Én vagyok a legjobb, az egyetlen, a legszebb, a legügyesebb, a legtehetségesebb. Vagy ha nem, ha még nem, akkor majd az leszek, mert kitaláltam a módszert." Ezzel a szöveggel bíztatják magukat és egymást, a konklúzió pedig: "Nem lehet megállni, mert eltaposnak".
Ezeket láttad már?
Hogy mi köze ennek az anorexiához? Talán az, hogy a XXI. század emberének egyre több és több kívánalomnak kell megfelelnie ahhoz, hogy objektívan boldognak tűnhessen, ennek pedig a külső megjelenés talán soha nem volt annyira markáns része, mint manapság. Nem nonszensz már ez is önmagában? Miért nincs jogom kicsattanóan boldognak lenni, ha nincs saját lakásom, autóm, gyerekem, férjem, karrierem, S-es ruhaméretem, feszes mellem, feszes fenekem, izgalmas hobbim? Az emberek nagy részének ma már nem belülről jön a megerősítés, hogy jól vezetik az életüket, tudniillik jól érzik magukat a bőrükben, hanem kívülről. Akkor nyugszanak meg (kábé 1 percre), ha elértek valamit, ami objektíven is sikernek számít. Ha lefogytak, ha sokat keresnek, ha olyan gazdag az új udvarlójuk, hogy elviszi őket a Maldív-szigetekre, ha elvégezték az ország legmenőbb egyetemét. Nem azt mondom, hogy ezeknek nem lehet vagy nem szabad örülni. Dehogynem! De ha valaki mindezek nélkül is teljesnek és kiegyensúlyozottnak érzi magát, akkor engedtessék ez meg neki anélkül, hogy lustának, élhetetlennek, akaratgyengének, lúzernek lenne bélyegezve.
Korábban is hangsúlyoztam, hogy az AN komolyabb kórkép, mint hogy csupán a mai kor soványság ideálját lehetne okolni érte, azonban az is tagadhatatlan tény, hogy nekem is sokat "segített" betegségem kifejlődésében az, hogy olyan kultúrában élek, amely a kis pocakot taszítóbbnak találja, mint a kiálló bordákat. (Természetesen itt most a nőkre gondolok, a férfiakat kevésbé nyomasztja alakjuk, ha pedig igen, akkor ők leggyakrabban az "inverz anorexiától", vagyis az izomdiszmorfiától szenvednek, amely a túlzott izomépítésben nyilvánul meg).
Érdemes azt is megfigyelni, hogyan tálalja sok médium a sztárokat. Ha valamelyik az átlagnál nagyobb méretű, az szinte mindig el is hangzik vele kapcsolatban. "Büszkén viseli – vagy ami még rémesebb: vállalja – kerekded idomait." "Bebizonyítja, hogy S-es méreten felül is lehet valaki szexi". "Nem kínozza magát diétával, elfogadja nőies alkatát". Én még olyat sohasem hallottam, hogy egy vékony nőre olyasmit írtak volna: "Büszkén vállalja vékonyságát" De "minus-size" modell sincs… Vagyis: a soványság normális, a kerekdedség valami, amit "vállalni", "elfogadni" lehet, mintha legalábbis őrülten merész lenne az, aki nem sorvasztja magát 32-es méretig. Gondolkodjunk el ezen!
