Tényleg a magabiztosság a siker titka?
Az önbizalomra való törekvés korunk egyik népbetegsége, a fogyasztói társadalom terméke. Minél jobban hajszoljuk, annál távolabb kerülünk tőle.
Ezeket láttad már?
Az elmúlt években egyfajta kultusza lett a pozitív gondolkodásnak és önbizalomfejlesztésnek a közbeszédben. Egymást érik a témával és hatásaival foglalkozó motivációs előadások, cikkek, könyvek. Szeresd önmagad, a tested, a lelked, légy határozott – botlunk útonútfélen a pozitívan csengő buzdításokba, miközben egyre kevésbé érezzük magunkat jól a bőrünkben. Felmerül a kérdés, a modern embernek valóban megerősítésekre van szüksége ahhoz, hogy magabiztosnak, elégedettnek érezze magát vagy hosszú távon épp az ellenkezőjét érjük el?
Mennyire törékeny az önbizalom?
Az önbizalomra való törekvés korunk egyik mozgatórugója, mintha kötelező lenne. Pár évvel ezelőtt még a hírességekről szóló rosszindulatú pletykák, béna fogyókúrás tippek uralták a címlapokat, a hullám azonban leáldozóban van. Egyre gyakoribb téma a média főcsapásában is az a szemlélet, miszerint rendben van, ha anyaként esetlennek, túlsúlyosnak érezzük magukat, mindaddig, amíg magabiztos és sikeres gyereket nevelünk. Miközben a divat és szépségipari reklámokból is ömlik a testsemlegesség, önmagunk elfogadásának népszerűsítése. A közösségi média térnyerésével megsokszorozódott a feministák száma, menő lett a tökéletlenség, vagy az olyan létfontosságúvá vált fogalmak, mint az énidő és a mentális egészség. A felszínen a női önbizalom aranykorát éljük. De mennyire érezzük magunkat magabiztosnak valójában? Mennyire törékeny az önbizalom mivolta?
„A nőket állandóan arra buzdítják, hogy higgyenek magukban, miközben a nemi, osztály- és etnikai egyenlőtlenségek egyre mélyebbek. Azzal, hogy a nők kiegyensúlyozottságáról és egyéb érzelmi self-care-ről beszélünk, eltereljük a figyelmet a valós társadalmi problémákról. A pozitív testképet éltető divatmárkák kínálatában például miért csak 42-es méretig lehet ruhát kapni? Akkor mégis hogyan kell értelmeznünk az üzenetüket és a célközönségüket? A nők mindig is önbizalomhiányban szenvedtek vagy a társadalom és a kapitalizmus hitette el ezt velünk?” – kérdőjelezi meg a jelenséget a két szociológiaprofesszor, Rosalind Gill és Shani Orgad, akik könyvet is írtak a témában Confidence culture címmel, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az önbizalomkultúra miként követeli meg a nőktől az állandó önvizsgálatot és éberséget.
Kényes terület
A szerzők a kutatásaik során rájöttek, a magazinok, önsegítő könyvek, zenék, közösségimédia-tartalmak mind azt közvetítik a nők felé, hogy a magabiztosságra való buzdítás a legjobb taktika a problémáik kezelésére. A szerzők úgy vélik, az önbizalom ma már nem függ össze a nárcizmussal, ahogy annak hiánya miatt sem kell feltétlenül magunkat okolni. Sőt akár a nemek közötti egyenlőtlenségek kiküszöbölésére is lehetőséget teremthet. A szakértők úgy vélik, hogy az olyan márkák, mint a Dove pozitív testképre fókuszáló kampányai láthatóság szempontjából valóban fontosak, de mégsem elegendőek, mivel amellett, hogy egy trendhullámot lovagolnak meg, leginkább a nők bizonytalanságára építenek. A könyv a Dove egyik 2014-es, Szépségtapasz-kampányára hivatkozik, amelyben két héten keresztül kellett egy forradalmi terméknek beharangozott szépségtapaszt hordani a kiválasztott nőknek, akik idővel valóban elégedettebbek lettek önmagukkal.
A kísérlet végén a pszichológus felfedte, hogy egy mezei sebtapaszt viseltek, ami semmilyen hatóanyagot nem tartalmazott, a lényeg az volt, fejben dől el, mennyire látjuk magunkat szépnek vagy magabiztosnak. A kampány a könyv szerint hosszú távon nagyobb károkat okozott, mint használt. Sőt azt a hatást keltette, mintha a nők bármit elhinnének annak érdekében, hogy szépnek érezzék magukat, így önmaguk karikatúráivá váltak. A párbeszéd és a fókusz megváltoztatása azonban kétségtelenül ugyanennyire köszönhető a beautymárka kampányának, ami viszont az önreflexiót, a szépség mibenlétéről való gondolkodást katalizálta, tehát éppen ennyire hasznos.
Az önbizalom valójában nem megvehető, leginkább a tudatosságra alapoz. Kényes terület, az ember környezeti és társadalmi normáinak függvénye. A theguardian.com kérdésére, miszerint mitől érzik magukat magabiztosnak a nők, a válaszok alapján már egy előnyös rúzstól, frizurától vagy ruhától is határozottabbnak érzik magukat a hétköznapokban. De az olyan meghatározó magánéleti pillanatok, mint a válás vagy a szülés is erősebbé teszi őket, ahogy az önbizalom kérdése erősen függ a főnökünkkel, partnerünkkel, barátokkal vagy családtagokkal való viszonyunktól is. Tehát kontextusfüggő, leginkább akkor erősödik fel bennünk az érzés, ha erre visszaigazolást kapunk a környezetünktől. Vagy vannak olyan erős képességeink, mint például a kommunikációs vagy főzési készség, amik kompenzálják a kevésbé jó autóvezetési technikánkat. Érdemes gyakrabban csinálnunk azt, amiben jók vagyunk, ahogy az új dolgok kipróbálása sem rombolja az önbizalmunkat.
A közösségi média felületes világa
A kapitalistabarát feminizmus korában az életvezetési iparág is meglátta a lehetőséget az önbizalomépítésben és a kudarcokat felnagyító „önsegítő” programokban. Ráéreztek, hogy a közösségi média felületes világában mennyire hadilábon állnak az emberek az önbizalommal. Egymást érik az individualista megközelítésű, a magabiztos felszín helyett a belső önbizalmat szorgalmazó tréningek, aminek nagy részét a szakértők gyakran kritizálják a rendszerszintű problémák figyelmen kívül hagyása miatt. Az életvezetési tanácsadásban sokan az új perspektívák megteremtésének lehetőségét látják, holott a piacot nem kötik szinte semmiféle szabályok, jogi előírások. Elszaporodtak a kívülállók számára jól csengő #lifecoach hashtaggel ellátott Instagram-bejegyzések, amelyek zöme okot ad arra, hogy megkérdőjelezzük vagy kockázatosnak találjuk annak hasznosságát, etikusságát. Dr. Elias Aboujaoude, a Stanford Egyetem pszichiátere szerint aggályokat vet fel a betegek biztonságával és sebezhetőségével kapcsolatban, hogy mentális problémákkal küzdők életvezetési tanácsadáson vesznek részt.
Miről árulkodik a testbeszédünk?
Divatos kifejezés a coaching világban az „imposztorszindróma”, amit elsősorban a munkájukban sikeres nőkre használnak és egyes negatív hangok szerint a hisztéria orvosi megfelelője. Közülük többen gyakran kételkednek magukban, nyomasztja őket a gondolat, hogy a teljesítményük inkább a véletlen vagy szerencse eredménye, mintsem a tehetségük, kemény munkájuk gyümölcse. Az efféle kétségek uralják gondolataikat, ellehetetlenítve ezzel munkájukat. A jelenséget először 1978-ban határozta meg két pszichológus, Paulina Clance és Suzanne Imes. Ha elfogadjuk, hogy senki sem tökéletes, magunkkal szemben is elfogadóbbá válunk, ami növeli a rugalmasságot és a boldogságérzetünket is. Bár míg a vállalatok ingyenes mindfulness-képzésekre küldik az alkalmazottaikat ahelyett, hogy olyan problémákra koncentrálnának, mint a fizetési egyenlőtlenségek vagy az alkalmazottak túlterheltsége, a nők továbbra is magukat hibáztatják az érzéseik miatt.
„Az imposztorszindróma gyakrabban fordul elő sikeres nőknél, mint sikeres férfiaknál, mivel a társadalom nagyobb valószínűséggel ítéli el a túl befolyásos, intelligens, képzett, magabiztos nőket. Ha erre a szindrómára gyanakszunk, az valójában azt jelenti, sikeresek vagyunk abban, amit csinálunk” – állítja dr. Jessica Taylor pszichológus, író, feminista, aki szerint a testtartásunk sokat elárul önbizalmunkról. Ha figyelünk a testbeszédünkre, az egyenes testtartásra, és készek vagyunk változtatni, az az önbizalmunkra is jó hatással lesz, és a környezetünk is pozitívan reagál majd. Míg a versenyképesség nem feltétlenül táptalaja az önbizalom-növelésnek, addig a közösség erejében egyre többen látják a megoldást. A világjárvány a bizalom kultúrájának próbatétele volt, felnagyította az egyenlőtlenségeket és rávilágított egymásra utaltságunkra. A fizikai és lelki egészség témája felkeltette a tömegek érdeklődését. Egyre többen gondolják úgy, az önmagukra való fókuszálás, egymás támogatása, pozitív megerősítése is magabiztosabbá tehet az állandó versengés és siker hajszolása helyett.
