Csak egy apró tárgy, mégis megkeseríti az életed - Hogyan lett az óra és az idő-rezsim mindannyiunk vezetője?
Veled is előfordult már, hogy minél többször néztél az órádra, annál feszültebbé váltál? Vagy hogy hiába tudtad, hogy még negyedóra van hátra, mire végzel a munkában, de egyszerűen úgy tűnt, mintha nem telne az idő? Vagy hogy egyre kevésbé tudtál fókuszálni egy adott feladatra, akárhányszor megnézted, mennyi időd van még hátra?
Ezeket láttad már?
Urbanovics Eszter, a MoME tervezőgrafika szak MA hallgatója mestermunkájában az óra újraértelmezésen dolgozott, kutatásában pedig a stressz és az idő folyamatos vizsgálata közötti kapcsolatra fókuszált.
Hogyan jött számodra az idő, mint kutatási terület?
Személyes tapasztalatból indultam ki, és kíváncsi voltam, hogy egyedi problémáról van-e szó, vagy egy általános jelenségről. Először megvizsgáltam a különböző szakirodalmakban, hogyan jöttek létre az órák, maga az órának, mint képi világnak a megjelenése; azután azt, hogy ezek pszichológiai szinten hogyan hatnak ránk. Egyik alternatíva erre a Time Timer workshop segédeszköz, ami egy kördiagrammos időközvetítő, amit direkt azért fejlesztettek ki, hogy vizuálisan láthatóvá tegyék az idő mennyiségét, anélkül, hogy elterelné a figyelmet a hagyományos óra képe.
Hogyan mérted a stressz és az idő vizualizálása közötti kapcsolatot a kutatásodban?
Készítettem egy Google kérdőívet, amit több, mint 100-an töltöttek ki, 20-tól 50 éves korosztály vett részt a felmérésben. Olyan kérdéseket tettem fel, hogy hol van a lakásban óra, milyen gyakran néznek rá, hogyan befolyásolja a hétköznapjaikat? Milyen gyakran nézik az időt, ha várnak valakire, vagy ha utaznak? Milyen gyakran figyelik az órájukat, ha stresszelnek, munkában vannak, vagy a barátaikkal töltik az idejüket?
Az eredmények alapján senki nem szereti látni, ahogy telnek a percek. A kérdőív mellett tartottam három workshopot is ugyanebben a széles korosztályban, ahol azzal foglalkoztunk ki milyen szavakra asszociál amikor az időre gondol. Nem meglepő módon nagyrészt negatív érzéseket váltott ki a válaszadókból, a leggyakoribb válasz a stressz volt. Például az egyik feladat az volt, hogy mindenkinek adtam egy üres óraszámlapot és be kellett rajzolniuk, hogy mikor nézik az időt, mikor nem, illetve mikor mivel töltik az idejüket, valamint, hogy szerintük mikor nem szabadna nézniük az időt.
Ezalapján nem csak én tudtam következtetéseket levonni, hanem számukra is görbe tükörként szolgált: nagyon sokan akkor is nézik az időt, amikor semmi szükség nem lenne rá, vagy csak megszokásból feloldják a telefonjukat, de nem is emlékeznek utána, hogy hány óra.
Mesélj egy kicsit a diplomamunkádról - hogyan ötvözted a vizualitást a szakirodalom és a felmérések által kapott információkkal?
A diplomamunkám, a Ti’m Out egy installációs projekt, művészeti gesztus – 24 használati utasítás arról, hogyan lehet kizárni az időt a tudatból; hétköznapi embereknek hétköznapi ajánlások, hogy csökkenhessen a stresszszint. A célja a figyelemfelhívás, hogy ez egy létező probléma, ugyanakkor megoldások is vannak rá, csak mindenkinek ki kell tapasztalnia, számára mi a leghatékonyabb. A mai világban mindenki az időhöz igazodik, és nem könnyű tudatosan befolyásolni az időlelkiismeretet, leválasztani magunkra időt, amit „haszontalanul” töltünk, kikapcsolunk.
Sokan azt mondják, az idő szubjektív, de eddig sosem értettem igazán, ez hogyan lehetne, hiszen a napszakok, évszakok meghatározott periódusok szerint váltakoznak, azaz objektíven jelen van az idő az életünkben. Te mit tapasztaltál az idő észleléséről?
Sem cáfolni, sem egyetérteni nem tudok ezzel az állítással. Ez is egy nagyon fontos része volt a kutatásnak, hogy azért létezik-e az idő, mert mi észleljük; vagy az észlelésünk nélkül is folyamatosan létezne? Például a természet is a saját ideje szerint él, váltakoznak az évszakok, de semmi közük az órához és az idő percenkénti méréséhez. Babilonban kezdték el mérni az időt olyan felosztásban, amit azóta is használunk – ennek eredményeképpen szinte azonnal elégedetlenkedett a nép az óra bevezetése miatt, mert már akkor kellett enniük, amikor az óra mondta, nem pedig akkor, amikor éhesek voltak.
Lehet a modern társadalom berögzülése az objektív időre való odafigyelés, viszont most is megfigyelhetők szubjektív időérzékelések; például utazás közben gyorsabban telik az idő. A szakirodalom sem alkotott még egybehangzó véleményt, nincs egyetértés arról sem, hogy milyen „alakú” lenne az idő: lineáris, ciklikus, vagy olyan, mint a zene, és ismétlődő ritmusú?
Rengetegen küzdenek az időmenedzsmenttel és általánosan két tendenciát figyeltem meg: aki percre pontosan beosztja a munka- és a szabadidejét, és aki radikálisan ellenezi a szigorú órarendet.
Az „idő-rezsim” vagy időmenedzsment azt a tendenciát mutatja, hogy amint napközben adódik egy kis szabadidő, az ember rögtön megtölti valamivel, mert sokan elkezdték azt érezni, hogyha ebben a periódusban nem csinálnak valamit, akkor nem hasznosak többé. Ez a folyamat vezet a kiégéshez, hogy megszűnik a minőségi szabadidő. Ennek az orvosolására is kerestem hasznos és a mindennapi életbe könnyen beilleszthető módszereket. Például van olyan, aki letakarja a laptopja időkijelző sávját, vagy megfordítja az órát a falon, hogy az idő monitorozása nélkül tudjon a flow-élményben dolgozni. Itt felmerül a kérdés, hogy hogyan tudnál elmélyülni igazán egy folyamatban, ha közben folyamatosan látod a stoppert?
Hogyan kerülhetjük el, hogy függjünk az „idő-rezsimtől”, elkerülhetjük-e egyáltalán?
Tapasztalatok alapján több kreatív megoldás is létezik. Van, akinek az válik be, hogy minden óráját máshogy állítja be, szobától függően van, amelyik késik, egy másik pedig siet. Vagy kikapcsolja a naptárban a határidő értesítést. Vagy igyekszik tehermentesíteni a napokat és énidőt vagy társas időt meghatározni.
