„Pedig nincs annál fontosabb, minthogy jóban legyél magaddal” – interjú Benedek Ágotával, az Állva maszturbálok című könyv szerzőjével
Sokkal többen szoronganak, mint ahányan be merik vallani, ezért talán nem meglepő, hogy miért ilyen nagy a kereslet Benedek Ágota szorongásnaplójára. Az Állva maszturbálok című könyv szerzője tabudöntögető művében beszél a mentális egészségről.
Ezeket láttad már?
A világgazdaság hajszálon függése, egy fenyegető háború a közelben, a női test autonómiájának szisztematikus csorbítása, az elfogult anyák, az első csók stressze, egy notóriusan horkoló volt barát... a mai világ tele van hétköznapi és egyáltalán nem mindennapi szorongásokkal. Benedek Ágota ezeket a jelenségeket gyűjtötte össze a legújabb szorongásnaplójában, amelynek kapcsán beszélgettünk vele a mentális egészségről, az abortusz kérdéséről és az őrült rajongókról.
Az első regényed, a szintén nagysikerű Rumbarumbamm egy impulzív karanténnaplóból nőtte ki magát, néha kicsit lázálom-szerű felütésekkel; viszont az Állva maszturbálok című második könyveden érződik, hogy ez egy tudatosabban felépített, átgondoltabb írás. Utóbbival miben volt más az alkotói munka?
Ez egy nagyon más alkotói folyamat volt, mert ahogy mondod, a Rumbarumbamm közben csakis az intuícióim után mentem, bár részben ez igaz a második könyvre is. Én magam válogattam ki, hogy mik azok a témák, amiket az egyes fejezetekben fel akarok dolgozni; viszont mivel jelen van egy erősebb narratíva szervező elem - méghozzá egy nagy és súlyos téma, ami az abortusz és annak a története -, ezért arra ügyelni kellett, hogy az egyes fejezetek ritmusa, sorrendje organikusan juttassa el az olvasót a csúcsponthoz.
Miért pont az abortusz élményed fikcionalizálását választottad az Állva maszturbálok fő témájának?
Azt hiszem, ebben is inkább csak az ösztönömre hallgattam, szerintem előbb született meg az a gondolat, hogy egy szorongásnaplót fogok írni. Hagytam, hogy a gondolataim és az ezzel kapcsolatos érzéseim megérjenek egy döntéssé. Azért a többi, objektíven nagyobbnak nevezhető traumát is folyamatosan dolgozom fel, de lehet, hogy azért tűnt természetesebbnek, hogy az abortuszhoz nyúljak, mert eddig ezt nem tettem. Mindenhez képest, ami velem történt, ez egy frissebb dolog és elképzelhető, hogy nekem is szükségem volt rá, hogy „nekimenjek” a témának.
Valamilyen szinten terapeutikusnak fogod fel ennek megírását, vagy úgy vagy vele, mint a Fleabag című sorozat alkotója, Phoebe Waller-Bridge, aki egyszer azt mondta, hogy azzal, hogy elmond mindent, igazából nem mond el semmit?
Az írást nem arra használom, hogy terápián legyek, ez csak annak egy lehetséges mellékterméke, ami befelé fordulást vagy mélyen elgondolkodást jelent. Az írás nekem elsősorban a foglalkozásom, a szenvedélyes szakmám, amiből élek, ami örömet okoz. Nem úgy ülök le írni, hogy előtte krétával felírom a táblára, hogy mik éppen a pszichológiai problémáim; természetesen kizárhatatlan, hogy ami éppen engem akkor érdekel vagy izgat, azzal foglalkozzak jobban – már ha éppen nem alkalmazott írással foglalkozom.
Akkor ez neked így jön magától…
Muszáj, hogy jöjjön. Azt hiszem, hogy már a Rumbarumbamm körül éreztem egy ilyen félreértést, de legalábbis egy rácsodálkozás, hogy „Ó, mily meglepő, hogy valaki leült, aztán az ölébe hullott az ihlet és megírt egy könyvet!” – de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy hogy nem pontosan az történt, hogy hatvanöt napig ölelkeztem, csókolóztam egy múzsával a karanténban, aztán csodálatos módon megszületett a WC- papíros könyv. Hanem egy író vagyok és nekem ebben volt gyakorlatom, hogy mindennap és időre írjak, illetve, hogy gyorsan szert tegyek egyfajta dramaturgiai szerkesztési képességre.
Az Állva maszturbálok megjelenését pár hónappal megelőzte a Telexes véleménycikked, amiben őszintén beszélsz az abortusszal kapcsolatos érzéseidről. A könyv publikálásakor érezted, hogy ma mekkora aktualitása lesz ennek a témának?
Teljesen jogos, hogy az aktualitással kapcsolatban a véleménycikket említed, mert akkor már gomolygott az a forróság, ami az abortusz témáját illeti. De valóban, a Telex cikkel vált világossá, hogy az emberek mennyire éhesek erre a nézőpontra. Akkor értettük meg igazán, hogy a könyvnek is van esélye és nagy port fog kavarni.
Hogyan válogattad ki a kisebb, mindennapi szorongásokat? A világban sok impulzus ér minket, és annak ellenére, hogy egyes fejezetek és élményeid milyen specifikusak tudnak lenni, mégis szerintem minden olvasó könnyen megtalálja a helyét a körülírt helyzetekben.
Egészen egyszerűen jegyzeteket vezettem. Ahhoz, hogy egy ilyen jegyzet megszülessen, arra volt szükségem, hogy érdekesnek találjak egy jelenséget, mozzanatot vagy szorongást, és elinduljon a fejemben egy mondat, vagy vicc, illetve olyan körülmények, amik izgalmasabbá tehetik.
Amikor ennyire személyes, vagy legalábbis személyesnek érződő dolgokról szóló könyvet olvasunk, sokakban felmerülhet az érzés, vagy az illúzió, hogy ezáltal gyakorlatilag megismerték az írót, és az ismeretlenség falát áttörve felkeresik őt a saját személyes gondolataikkal, élményeikkel. Ezt hogyan tudod kezelni?
Őszintén szólva ez elkezdett zavarba ejtő szintekre jutni, mostanában nagyon bizarr üzenetekkel telik meg az Instagram fiókom. Ettől függetlenül megpróbálok nem feltétlenül elugrani ez elől, mert mégiscsak arról van szó, hogy az emberek szeretik ezt az írást és megpendített bennük valamit, ami számukra fontos; ez íróként megható és megrendítő dolog.
Éreztél váltást a két könyv elbeszélői hangjában? Én például az Állva maszturbálokban kevésbé éreztem csapongónak a narrátort.
Azt érezhetted, hogy a Rumbarumbammban a narrátor hangja infantilisebb, mint az Állva maszturbálokban. Egyszerűen azt látom, hogy korábban egy fiatalabb karakter hangján szólaltam meg, ugyanakkor a mostani könyvvel a célom az volt, hogy hangvétel szofisztikáltabb legyen. Gyuricza Eszter szerkesztőmnek nagy munkája volt abban, hogy ez egy sokkal polírozottabb szöveggé váljon. Nekünk folyamatosan kompromisszumra kellett jutnunk annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson.
Szerinted hasonló szorongásnaplót ugyanekkora relevanciával egy korodbeli férfi író is képes lenne megírni? Vagy a szorongásnapló műfaját tartsák meg a nők?
Nem csak jó, hanem releváns is lenne, ha egy férfi is írna szorongásnaplót! Ugyanakkor ahogy most ezen elgondolkodom, talán nem olyan egyértelmű a férfiaknak, hogy erről írjanak. A pszichológiai problémák, beleértve a szorongás felvállalása még mindig érzékenyebb téma számukra, miközben egyre elterjedtebb, hogy ők is megnyíljanak és terápiára járjanak. Nekem mindig gyanús, ha valaki elutasító a terápiával kapcsolatban.
A férfiakat és nőket biztatni kell arra, hogy foglalkozzanak magukkal. Sokszor különböző kifogások merülnek fel erre vonatkozóan, például, hogy nehéz találni olyan megfizethető szakembert, akivel működik a kémia, vagy nincs rá idő, sőt, tulajdonképpen szükség sem. Pedig valójában nincs annál fontosabb, hogy jól legyél és jóban legyél magaddal.
Aggasztó jelenségnek tartod, hogy sok embert hoz lázba a szorongásnaplód?
Szerintem nem ijesztő, inkább pont az ellenkezője. Persze ez azt jelenti, hogy ezek szerint sok ember szorong, ugyanakkor azt is, hogy egyre több ember vállalja fel és mer beszélni is róla. Ma már nem is próbálom meg elvenni a munkám jelentőségét, mert nekem is meg kellett értenem, hogy azzal, hogy leírom ezeket a mondatokat, amelyek kapcsán kialakul egy diskurzus, nagyon fontos, és egy csomó embert megment.
