Wossala Rozina: „Dr. Máté Gábor elvonulásán rájöttem, hogy a saját traumáinktól való félelem a legnagyobb”
Bár Wossala Rozina pár évvel ezelőtt még felhúzott szemöldökkel méregette azokat, akik önismeretről beszéltek, mostanra ő is azok táborát erősíti, akik nem félnek szembenézni a belső világukkal. Rozina nemrég nemcsak a jelenlétével, hanem vegán ételeivel is támogatta a világhírű, magyar származású traumatudós, dr. Máté Gábor munkáját a szeptember közepén tartott elvonuláson, amellyel kapcsolatban nemcsak személyes tapasztalatairól, hanem az étel közösségformáló erejéről is beszélgetett velünk.
Ezeket láttad már?
Bár erőteljes lökésre volt szüksége ahhoz, hogy foglalkozzon az önismerettel, Wossala Rozina képes volt beállítani a saját iránytűjét abba az irányba, ahonnan felfelé vezet az út. Rozina élete azóta nagy fordulatot vett, de ennek köszönhetően egyre inkább kristályosodik ki előtte, valójában mi a küldetése.
Mióta foglalkozol önismerettel?
Azt hiszem, nagyjából hét éve kezdődött a dolog. Hároméves volt az étterem, amely maximális fokozaton működött, csúcson voltak a médiaszerepléseim és egyéb munkáim. Ebben az időszakban nemcsak két-, hanem több végén is égettem a gyertyát: túlhajszoltam magam és kiégtem. Egy erőltetett, karácsonyi időszakot követően egyszer csak kipukkadt bennem a lufi, és azt éreztem, ez nagyon nem jó irány, függetlenül attól, kívülről mennyire sikeresnek és csillogónak tűnt az egész.
Akkoriban, ha szóba került az önismeret, úgy voltam vele: ez milyen hülyeség, hiszen az ember „csak” van és kész. Amikor viszont elkezdtem fizikailag és mentálisan is rosszul lenni, ingerlékennyé válni, és úgy érezni, hogy már a barátaimnak és a családomnak sem azt az énemet adom, amit szeretnék, tudtam, hogy el kell távolodnom ettől az egésztől ahhoz, hogy megértsem, mi történik. Hátra léptem kettőt, és elutaztam a kedvesemmel három hétre Costa Ricára, ahol egy véletlen folytán egy elvonuláson találtam magam.
Costa Ricán olyan emberekkel találkoztunk, akik megmutatták, miről is szól az önismeret. Elindítottak egy olyan irányba, ami segített abban, hogy megértsem magamat. Például, hogy rálássak arra, mik a valódi motivációk a munkamánia és a túlhajszoltság mögött. Az évek során rengeteget dolgoztam magamon: számos technikát sajátítottam el, több elvonuláson jártam, és ezeknek hála olyan emberekkel hozott össze az élet, akik elképesztően sokat tettek hozzá ehhez az úthoz.
Találkoztál ezen az úton korábban Dr. Máté Gábor gondolataival?
Évek óta követem Dr. Máté Gábor munkáját: amikor itthon tartózkodik, gyakran elmegyek meghallgatni az előadásait az Open Books szervezésében. Nagyon-nagyon igaznak tapasztalom azt, ami ő mond, miszerint a fizikai-, a mentális- és az érzelmi hogylét összefügg, és a bennünk hordozott dühnek, fájdalomnak, szomorúságnak, és feldolgozatlan traumáknak igenis van fizikai lenyomatuk.
Nagyjából három évvel ezelőtt megcsináltam például egy belső gyermek tematikájú, angol nyelvű kurzusát, amely elképesztő áttörést hozott saját magam megértésében. Úgy látom, sokszor az a legnagyobb baj, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje felgöngyölíteni a szálakat. Egy ilyesfajta kurzus, vagy épp az említett elvonulás egy jó ajtó arra, hogy belépjünk egy olyan területre, ami számunkra ismeretlen.
Az elvonulás során nemcsak résztvevőként voltál jelen: te gondoskodtál a tápláló, vegán ételekről. Úgy fogalmaztál, Gáborral együtt tartottad a teret. Mit értesz ezalatt?
Képzeljünk el egy olyan szituációt, amelyben egy barátunk épp a poklok poklát éli át egy szakítás vagy a szerettének elvesztése miatt, és ebben az állapotban felkeres minket azzal, hogy szeretné nekünk kiönteni a lelkét. Egy ilyen szituációban nem berakunk egy vígjátékot és elkezdünk nevetgélni, hanem főzünk egy jó húslevest, és odatartjuk a vállunkat. Megöleljük az embert, és megtartjuk.
A megtartás annyiról szól, hogy az ember támogat egy munkát, egy folyamatot. Megadja a tiszteletet annak, hogy azok az emberek, akik jelen vannak az elvonuláson, biztonságban érezzék magukat ahhoz, hogy el tudják érni a legeslegmélyebb pontjaikat. Ezt lehet támogatni egy szerető pillantással, egy öleléssel, beszélgetéssel és persze finom, szívmelengető ételekkel, amelyek képesek ezt akár energetikailag, akár más minőségükben megtámogatni.
Mi alapján állítottad össze az ételek koncepcióját? Miért épp vegán ételeket készítettél a résztvevőknek?
Ennek egyrészt van egy praktikus oka: egy hatvanfős csoportban különböző ételérzékenységek lehetnek, egyúttal sokan vegetáriánusok is. A vegán ételek ebből a szempontból jolly jokerek, mert így nem kell külön főzni mindenkinek, mindenki bátran fogyaszthatja őket.
A másik része pedig, hogy az elmúlt időszakban sokat foglalkozom ajurvédával: érdekel a táplálkozás energetikai vonala is. Eszerint a hús egy nehezebb energia. Gondoljunk csak bele: ha megeszünk egy marhapörköltet, elnehezül az egész testünk, ilyenkor a teljes, fizikai rendszer az emésztésre koncentrál.
A zsírosabb, nehezebb ételek feldolgozásához és felszívódásához nagyon sok energia kell! Abban a pillanatban, amikor ezt a „súlyt” kivesszük az egyenletből, annál légiesebb, könnyebb lesz az emésztés folyamata, és (szó szerint könnyebben) tudunk olyan dolgokkal foglalkozni, mint például az önismeret, vagy traumaoldás.
„Talán nem éltem át a haláltábor borzalmait, de tudom, mi az a trauma”
Két éve debütált a Konyhakönyv c. köteted, amelynek megjelenésekor hangsúlyoztad: a könyvírás és az ételek befotózása során az volt számodra a fontos, hogy átadj egy szikrát az étel közösségteremtő erejéből. Mennyire volt ez szempont ezen az elvonuláson? Sikerült-e az étkezéssel közösséget teremtened?
Ezek az elvonulások tematikától függetlenül egy ősi vágyat elégítenek ki az emberben: a közösséghez való tartozás és a biztonság alapigényét. A belső béke útja elvonulás végén többen is arról számoltak be, hogy az volt a leginkább meglepő tapasztalat, hogy egyedül jöttek, de barátokkal távoznak. Nem gondolták volna, mire képes a közösség megtartó ereje.
Gábor gyakran hangsúlyozza, hogy a trauma sok esetben (attól függően, milyen közösség vagy családrendszer vesz körbe minket a trauma pillanatában) nem feltétlenül csak amiatt érint mélyen minket, ami velünk történt, hanem hogy abban az életszakaszban egyébként biztonságban éreztük-e magunkat. Hogy meghallgattak-, megértettek-, megtartottak-e minket.
A trauma gyakran azért lesz nagyon mély seb, mert egyedül maradunk vele. Mert így nem tudtuk azt feldolgozni és kidolgozni magunkból. Egy ilyen közösségi szituációban viszont felülírható ez az élmény. Ehhez képest az étel csak hab a tortán, egy ráadás. Egy rítus, ami pluszként hozzájárul a folyamathoz.
Feltételezem, nem véletlen, hogy egyrészt arról szól az életed, hogy etesd az embereket, másrészt pedig, hogy közösséget teremts az étkezőasztal körül...
Igen, én is egyre inkább azt látom, hogy van egy ilyen küldetésem! Egyre jobban érzem magam ebben a szerepben, és egyre több időt szeretnék ebben tölteni. Formálódik körülöttem egy Soul Club névre hallgató közösség, amelynek keretében különböző elvonulásokat szeretnénk tartani.
A Máté Gábor-féle elvonuláshoz hasonló, mélyebb értelmű elvonulásokat, és olyanokat is, amelyek az élet ünnepléséről szólnak: sok sporttal, kirándulással, szauna szeánsszal, jó ételekkel, hogy közösen fejlődjünk. Azt hiszem, egész életemben diák szeretnék maradni. Tanulni és tanítani magam, majd ezt a tudást áteresztve magamon átadni másoknak.
Mi a legnagyobb érték, a legfontosabb gondolat, amit hazahoztál magaddal?
Az, hogy a megoldás sokszor egyszerűbb, mint ahogy azt gondolnánk. Az ember fél a saját traumáitól, de ha ezt a félelmet a bennünk élő gáttal együtt „átütjük”, merünk beszélni róla, meg merjük osztani, és kinyitni az ajtót, akkor természetes folyamatként kezd gyógyulni az emberi lélek és az elme és nem utolsó sorban a test. Ha bent tartjuk, és nem engedjük ki a fájdalmunkat, annak az élet rengeteg területén lesz kellemetlen lenyomata.
Azt gondolom, nagyon sokan beletörődnek az állapotukba és abba, hogy milyen lett az életük. Ez a „betokosodás” sokszor határt szab a változásnak. Vennünk kell a bátorságot ahhoz, hogy kilépjünk a korlátozó hiedelmek közül! Ha a megfelelő irányba állítjuk az iránytűt és megtaláljuk a belső intenciót a változásra, jönni fog a megfelelő segítség. Legyen az egy terapeuta, egy elvonulás, egy kurzus, jóga, új barát, tényleg bármi… csak merjük elfogadni.
A beszélgetés elején úgy fogalmaztál, hét évvel ezelőtt nem értetted, mire gondolnak a „guruk”, amikor azt mondják, önismeret. Mit jelent számodra ez a szó ma?
Az elmúlt hét évben megtanultam: az egy dolog, hogy az emberen kívül létezik egy hatalmas univerzum, de ugyanaz megtalálható mélyen, magunkban is. Ennek a belső univerzumnak ugyanolyan végtelen a mélysége és a terjedelme: elképesztően izgalmas történet, miből áll össze az emberi elme és a személyiség! Ma úgy hiszem, az önismeret lényege, hogy amikor az ember elkezdi visszafejteni a saját történetét, visszakapja a választás jogát, a kontrollt az élete felett, ahelyett, hogy azt az automatizált, berögzült reakciói irányítanák.
