„Légyszi, inkább ne gyere, mert rontod az összképet” - Ezért annyira nehéz kerekesszékesként józanul bulizni
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Cikksorozatomban számos témát érintettem már - többek között a közlekedést, a párkeresést, az anyaságot és olyan kényes(ebb) témákat is mint a szex és a fétisek -, de talán ez lesz az egyik legmélyebb mind közül. Az alkohol egészen tinédzserkorom óta az életem része, és - ezzel biztosan nem vagyok egyedül - arra használtam, hogy elmosódjon körülöttem a világ sötétebb része, hogy jobban láthassam a napsütéses oldalát. Amikor elkezdtem bulizni járni, akkor tapasztaltam meg először, hogy mennyire döbbenten néznek rám a szórakozóhelyeken. Hiszen mit keres egy kerekesszékes a táncparketten? Akkoriban még én is sokszor feltettem ezt a kérdést magamban… És hát mi segített akkor egy önmagát kereső, a testi hibáival és az állapotával küzdő kamasznak ezt legyőzni? Hát persze, hogy az alkohol…
Élen járunk, de nincs ok az örömre
Szomorú tény, hogy Magyarország világelső az alkoholbetegek lakosságarányos számát tekintve, ugyanis a World Population Review a WHO 2023-as adatai alapján a teljes népesség 21,2 százaléka érintett. Ettől függetlenül az alkoholhasználat mérsékelt használata nem újkeletű a világon: sokan csak alkalmanként isznak, bulikban, társasági összejövetelek alatt, hogy oldják a gátlásaikat, felszabaduljanak és önfeledten tudjanak szórakozni. Az én személyes véleményem és tapasztalatom az, hogy kerekesszékesként sem “használtam” különbözőbb okokból az alkoholt, mint bárki más, azt leszámítva, hogy talán az önelfogadás kicsit magasabb szintjével kell(ett) megküzdenem, miközben tudom, hogy rajtam kívül még mennyi ember életét beárnyékolja az önbizalomhiány. Kérdés: hogyan érhetjük el ugyanazt a magabiztosságot fejben, mint amit eddig csak az iszogatás alatt sikerült?
Rontom az összképet
Emlékszem, 15 éves voltam, amikor az akkori, 18 éves barátnőmmel egyik délután elmentünk egy ismerőséhez, aki egy sörözőt üzemeltetett. Nem az a “késdobálós” kocsma volt, hanem egy kulturált hely, ahol jót beszélgettünk a tulajjal, hallgattuk a mulatós zenét, amire (akkor még természetesen alkohol nélkül) azonnal rápörögtünk. Fiatalok voltunk, kicsattantunk az életörömtől. A barátnőm megragadta a kezemet és elkezdtünk táncikálni, miközben jókat nevettünk. Később a tulaj megkérte a barátnőmet, hogy legközelebb ne vigyen el magával arra a helyre, mert „rontom az összképet”. Az volt az első olyan élményem, ami után először megkérdőjeleztem magamban, hogy tényleg van-e helyem egy táncos buliban.
Nem értették, mit keresek ott
De imádtam a zenét; anyukám táncos volt, a nagymamám énekelt, a véremben volt és van mai napig a muzsika, úgyhogy nem adtam fel. Ahogy egyre idősebb lettem, a haverokkal elkezdtünk diszkóba járni, ahol hasonló reakciókkal találkoztam. Persze volt sok olyan mosolygós, kedves ember is, aki tiszteletét fejezte ki, amiért „el mertem jönni”, de a 2000-es években való igaz, hogy kuriózumnak számítottak a kerekesszékesek egy szórakozóhelyen. Akkor még több olyan élmény ért, amikor pénzt akartak adni, megkérdezték, miért öltöztem fel ilyen csinosan, hogy egyáltalán miért vagyok itt, vagy éppen amikor egy pillanatra elvesztem a tömegben, a biztonsági őr elkezdte keresni azt a „kerekesszékes, rövid lábú lányt”. Egy idő után úgy voltam vele, hogy választanom kell: vagy lemondok a bulikról, vagy találok valami “megoldást”. Találtam.
Kizártam a külvilágot
Teltek az évek, és azt mondhatom, idővel egyre jobban kezeltem már ezeket a reakciókat, és ezzel párhuzamosan jött a következő, fiatal generáció, akik már sokkal tájékozottabbak, nyitottabbak és elfogadóbbak, sőt, egyenesen lazák voltak a fogyatékossággal élőkkel. Itt már jóval több volt a pozitív, mint a negatív élmény, de az alkohol maradt - hiszen az idők során a “barátommá” vált, megszoktam, és már nem is tudtam elképzelni egy bulit teljesen józanul. Szerettem az érzést, hogy mindent el tudok engedni, nem érdekel semmi és senki, nem látom a döbbent, lesajnáló vagy éppen lenéző tekinteteket, hanem teljesen átadhatom magam a zenének és önfeledten táncolhatok a barátaimmal.
Ha neki jó, nekem is az
Ennek nyomai még mindig megmaradtak bennem, de már sokkal magabiztosabb és önbizalomteljesebb vagyok, talán mondhatom azt, hogy sikerült önmagamat annyira felépíteni, hogy ne hagyjam, hogy fülembe másszanak a külvilág zajai, hanem csak a lágy dallamoknak engedjek utat. Így van ez azokkal a pillanatokkal is, amikor valaki meghív, és - hol kedvességből, míg máskor tiszteletből vagy éppen sajnálatból - fizet nekem egy italt. Régen teljesen felháborodtam, amikor hasonló történt velem, de ma már vagy megköszönöm, vagy udvariasan visszautasítom. Hiszen miért fájna az nekem, hogy ő ettől érzi magát jobban? Ha könnyebb lesz tőle a lelke, én nem fogom elvenni tőle ezt az örömöt.
Te vagy a kulcs
Viszont ami valamennyiünkben közös, hogy mind küzdünk a démonjainkkal - legyen az egy testi hiba, gyerekkori trauma, zátonyra futott párkapcsolat, gyász, iskolai zaklatás vagy bármilyen más rossz élmény, ami beárnyékolja az életünket. De egy biztos, nem az alkohol a megoldás, és az is egy tévhit, hogy becsípve sokkal felszabadultabbak, viccesebbek, szexisebbek, szebbek, azaz “jobbak” vagyunk. Nem, ilyen csodálatosak vagyunk belül, csak nem tudjuk felszínre hozni. A cél pedig, hogy mindezt megtanuljuk, hogy végre megszeressük azt az embert, akik vagyunk, mert itt nem az alkohol a varázsszer, hanem mi magunk.
