Egyre több modell beszél mentális problémáiról! Milyen valójában a csillogónak tűnő szakma?

A tengerparton készült bikinis fotók láttán könnyen elfoghat bárkit az irigység, aki lát egy gyönyörű lányt, tökéletes alakkal. Kívülállóként nem gondolunk bele a kemény küzdelmekbe, amik a háttérben húzódhatnak, hiszen mindenük megvan, szépségükből élnek, munkájuk, hogy legjobb arcukat mutassák a kamerának. Mi kellene még egy tökéletes élethez, bárki szívesen csinálná utánuk, nem igaz?

Az árnyoldalról rendszerint kevés szó esik. Arról, hogy alig 15 évesen már egyedül, külföldön kell helytállni, család és barátok nélkül, hiányos nyelvi ismeretekkel. Ez önmagában embert próbáló feladat. És ekkor még említésre sem került a sok áldozat, lemondás és odafigyelés, amivel ez az életvitel jár.

De vajon az örökös elégedetlenség, versengés és megfelelési kényszer az, amiért önértékelési zavarokkal küzdenek a modellek?

Akik elérik a csúcsok csúcsát, minden feltételezés ellenére mégsem felhőtlen boldogságról számolnak be. Nemrégiben Bella Hadid őszintén vallott a nyilvánosságnak arról, hogy a közösségi felületeken közvetített képek korántsem a valóságot tükrözik, róla sem. Modellként pontosan jól tudja, milyen, amikor kiskorától fogva kamerák követik minden lépését, a kialakított kép pedig ugyan távolról tökéletesnek tűnhet, közel sem fedi a valóságot. Talán nem is feltételeznénk, hogy önképe és közérzete, valamint kapcsolata saját testével mennyire nincs rendben. De korántsem ő az egyetlen szépség, aki mentális problémákkal küzd.

Testük minden porcikája a nyilvánosság előtt kerül megítélésre, a sok negatív komment nincs jó hatással önértékelésükre sem. De mégis milyen világ az, ahol a modellek sem érzik magukat elégnek?

Kendall Jenner a közösségi mediában tapasztalt túlzott negativitás hatására küzd szorongással.

A holland szépség, Romee Strijd pedig, aki szintén fiatal kora óta képviseli a legnagyobb márkákat, súlyos pánikrohamokkal küzdött, amikor csupán 16 éves volt. Egyedül érezte magát otthonától és szeretteitől távol, boldogulását pedig megnehezítette, hogy komoly nyelvi-, megértési nehézségekbe ütközött.

Sokan karrierjük legsikeresebb pillanatában voltak mentálisan legrosszabbul, mindebből a külvilág semmit sem sejtett. Utazásuk örömteli percei, amit a világ legszebb helyein töltenek el gyönyörű környezetben, sokszor semmit sem ér, amennyiben nincs kivel megosztaniuk. A modellek, akik munkájuk során olykor tárgyiasítva vannak, számtalanszor nyilatkoztak arról, hogy helyettesíthetőnek, átmenetinek és eldobhatónak érzik magukat, ezt a mentalitást táplálják beléjük.

Tisztában vannak azzal is, hogy amennyiben nem vállalnak el egy munkát, könnyedén találnak majd mást a helyükre. Nekik viszont lehet, hogy sosem érkezik több ajánlat.

Folytonos hasonlítgatás, önelemzés, ami jellemző erre a világra. Önmagában nehéz megküzdeni a tudattal, hogy nem a személyiség releváns, hanem pusztán a külsőség.

A másik szépségének láttán vajon miért fog el az irigység, a ’nem vagyok elég’ érzés és miért nem tudjuk elismerni a másik adottságait? Elvégre ettől nem mi lennénk kevesebbek.

Fiatal tinédzserként könnyedén befolyásolhat minket a környezet, ami körülvesz. Amikor még az identitás és az önismeret sem fejlődött ki teljesen és azt hangsúlyozzák, pótolhatóak vagyunk, az tudatunkba örökké berögződik.

Abban a rövid időszakban, amikor volt lehetőségem betekintést nyerni a modellek világába, én is beleláttam sok, távolról túlságosan is fényesen csillogó tévhitnek. Hatalmas lehetőségként tekintettem arra, amikor nagyon fiatalon, először 14 évesen felkeresett egy neves ügynökség. A fővárosba utazva egy rövid méretvétel és fotózás után rátértünk arra, mik lennének a jövőbeli kilátásaim és lehetőségeim. Hamar kiderült, hogy számomra komoly étrendváltoztatásra lenne szükség és arra, hogy felhagyjak az élsporttal.

Odafigyeltem hát az étkezésre, nem ettem már annyi csokit és megszerettem a zöldségeket. Megtanultam helyesen járni és imádtam, ha fotóznak, valamint számos barátságot kötöttem ebben az időszakban. Sok pozitív hozadéka van a mai napig annak, hogy mindezt megtanultam, mert tudatosabbá váltam saját testemmel kapcsolatban is.

Természetesen vannak olyan lányok, akik drasztikus változtatás nélkül is megfelelnek az előírásoknak. Ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a megfelelő méretek (mell-, derék- és csípőbőség) hiányában sem fotózási sem kifutós lehetőség nem érkezik.

Sosem felejtem azt sem, amikor castingon jártam. Rengeteg fiú és lány órákon át várakozott arra, hogy pár perc alatt megmutathassa a legjobb oldalát. Kezünkben tartottuk a modellkártyát és mi lányok egy magassarkút. Smink nélkül, frissen mosott hajjal, fekete pólóban voltunk mindannyian. Itt tényleg egyek voltunk a sok közül, kissé sem éreztük magunkat különlegesnek, csupán izgatottnak. Persze a többiek jelenléte és társasága örömmel töltött el, hiszen rengeteg gyönyörű, kedves ember vett körül. Mégis, sokan az ellenfelet, a riválist látták a másikban, teljes joggal: itt egyikünket választották a másik helyett.

Kevés divatikon marad meg napjainkban a köztudatban a korábbi időszakhoz képest. Cindy Crawford vagy Naomi Campbell a maguk természetes, genetikai adottságaik révén váltak híressé, nevük a világ minden pontján ismertté vált. Ám a sikernek korábban is ára volt, és ez ma sincs másképp. A világ jobb irányba fordult azáltal, amikor neves világmárkák elkezdtek plus size modelleket foglalkoztatni kampányaikban, de koránt sem lazulnak gyorsan a divatipar szabályai, ezt saját bőrömön is tapasztaltam.

Rengetegen definiálják magukat ma már modellként és sokszor érezhetjük úgy, hogy a közösségi felületek, szerkesztő programok vagy szépészeti beavatkozások segítségével bárkiből Instagram modell válhat. Hiszen ez a fogalom is létezik már, és az sem titok, hogy a topmodelleket munkáik során rangsorolják azáltal, mennyi követővel rendelkeznek.

Willow Smith dokumentumfilmje az, aminek hatására Bella Hadid felvállalta mentális küzdelmeit. Az itt megfogalmazott üzenetre mindenkinek érdemes odafigyelnie. Nem hangsúlyozzuk elégszer azt, hogy - legyen szó szupermodellről, vagy átlagemberről, de - mindenki érezte magát elveszettnek és nem tudta pontosan, merre tart az életben. Ám nem vagyunk ezzel egyedül, az is része az önelfogadásnak, hogy néha elveszítsük a kontrollt. A magunkkal szemben kialakított kép pedig akkor is lehet egyedi és különleges, ha nem insta-perfect, csupán valódi.

Szerző: Vass Dorottya