Vanya Timi: „Most már érzem hogy ha elkapom a fonalat, sok mindenre képes vagyok”
Vanya Timi az elmúlt években nemcsak színésznőként, hanem influenszerként is kivívta magának az elismerést. Most egy olyan oldalába enged betekintést, amit csak ritkán mutat meg a nyilvánosságnak. A rendkívül sokoldalú művésszel Szily Nóra pszichológus, újságíró beszélgetett.
Ezeket láttad már?
Vanya Timi, aki sokféle jelenséget és embert kifiguráz – úgy, hogy az ember jókedvre derül. Általában erről faggatják. Nem nagyon láttunk még a kedves „bohóc” álarca mögé. Engem pedig bizony az érdekel.
Egy-egy félmondatodat találtam, amikben felsejlett az önbizalomhiány, és hogy nagy érzelmi hullámokat élsz át.
Ezek ma is jellemzőek rám. Anyukámmal kettesben nőttem fel, tehát tudok fát vágni, villanykörtét beszerelni, füvet nyírni, de közben az érzékenységem, a lelkem nagy amplitúdókat képes bejárni. Az egyik ok a külsőm, hiszen száznyolcvanöt centi magas vagyok. Sosem volt kérdés, hogy ki áll a tornasor elején. Persze elvicceskedtem, de közben nagyon zavart.
Sok fiúnál is magasabb voltam, ami tinédzserként nem olyan jó, amikor ébred a kíváncsiság, a szexualitás, és nekem tizennyolc éves koromig nem volt párom, míg mások kéz a kézben sétálgattak. Aztán elkezdtem modellkedni, ahol meg közölték, hogy szuper a magasságom, arányos vagyok, de fogynom kell. Ez így együtt húszéves koromra szült egy igazi testképzavart. Nem láttam magam szépnek, és sokáig nem tudtam magam hova tenni.
Nógrádban, Szécsényben cseperedtél, és a szüleid nem maradtak együtt.
Tizenhárom éves voltam, amikor elváltak és tizennyolc, amikor apukám meghalt. Volt kapcsolatunk a válás után, de nem sokat tudtam meríteni belőle, inkább ez is görcs volt bennem. Akkor még nem volt szokás elmondani a gyereknek, mi történik. Pedig könnyebb lett volna úgy feldolgozni. Anyuval persze beszéltünk erről, de többet igényeltem volna.
Kire hasonlítasz?
A természetem inkább anyura. Életigenlő, és a jeligéje, hogy a jég hátán is megélünk. De ő is nagyon érzékeny, könnyen elpityeredik, képes túlaggódni dolgokat, ahogy én is. Arra törekszem, hogy mindenkinek jó legyen a környezetemben, az se baj, ha nekem nem az. Tökéletességre vágytam. Aztán amikor anya lettem, rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen.
Anyutól láttad, hogy mindent meg kell oldani?
Igen. Virágboltja volt, áruért mentünk, melóztunk, kitakarítottunk, rendben tartottuk a kertet, a kutyát vittük sétálni, gondoskodtunk a mamáról, akinél disznó, kacsa, csirke van, szedtük a cseresznyét a fáról, emellett pedig elkezdtem vonzódni a versekhez. Mindig szerettem beszélgetni, szívesen meghallgattam az embereket, akár az idős néniket az utcánkban. Ez a kettősség nem tudatos, de bennem él a bohém színészi énem, és az egyszerű parasztlány –nehéz ebben az egyensúlyt megtalálni.
Honnan, kitől jött a vonzódás a színjátszás iránt?
Nem volt ilyen senki a családban, tehát nem tudom. Gimiben sokszor elküldtek szavalóversenyekre, az osztályfőnököm mondta, hogy olyasmivel kellene foglalkoznom, ahol kommunikálni kell. Nyilván a modellkedés révén éreztem magamban exhibicionizmust, csak ez is kettős volt, hiszen nem fogadtam el magam igazán. De közben mégis kimentem a kifutóra bemutatni egy menyasszonyi ruhát.
Hogy kezdtél modellkedni?
Anyuval megállítottak minket az utcán itt Pesten, hogy ez a kislány milyen szép magas, eljönne-e egy válogatásra, mire ő igent mondott. Nem voltam kiváló tanuló, igazából nem is nagyon érdekelt semmi, és kitaláltuk, hogy megpróbálom a „színészkedést”, ahogy mifelénk hívták. Szécsényben, húsz évvel ezelőtt az, hogy a gyerek színész lesz, jól hangzott, de azért aztán majd biztosan dolgozik valami normálisat is, tudod.
De nem vettek fel. Nagyon rosszul éreztem magam a felvételin, már az épületbe belépve görcsbe rándult a gyomrom. Azt láttam, hogy mindenki Csehovval a hóna alatt jön-megy, szimatszatyorral, lilára festett hajjal, nagy sállal a nyakában. Én meg jöttem a kis fehér blúzomban. Borzasztóan kínosan mondtam a verset, a monológot, és nem sikerült jól. Nem éreztem nagy kudarcnak, mert tényleg nem sugároztam, hogy művészalkat vagyok. Felvételi után hazamentem, öszszesöpörtem az udvart, tettem a dolgom, ahogy szoktam.
De másodszor is megpróbáltad.
Igen, de akkor már Gór Nagy Mária Színitanodájába is jelentkeztem. A színmű megint nem sikerült, de Mari felvett.
Ha összefutottunk volna akkortájt, mi volt jellemző rád?
Teljes elmezavar, szerintem. Ki vagyok? Milyen lesz a felnőttkor? Hogy kell itt majd viselkedni? Számlákat befizetni, munkát találni... Jó lenne majd híresnek lenni? Anyukám büszke lesz rám, és néznek majd a tévében? Fogalmam sem volt, merre tartok. De közben érzem, hogy van bennem valami vonzás a színészet iránt.
Gór Nagy Mari nem azt mondta, hogy ki ez a colos lány, hanem hogy jó alapanyag vagyok, hogy ezzel a karakterrel bármi lehetek utcalánytól cselédlányig, Gertrudistól Aldonzáig. Negyvenéves koromra jósolta, hogy sikerülni fog, mert az alkatom okán húszévesen nem lehetek Capuletné, pedig a mély hangomhoz, a magasságomhoz a nagy, irodalmi erős asszonyok illenek. A humoromat is kiemelte, amit én nem is tudtam magamról. Pedig amikor leültünk kocsmázni a csapattal és sztoriztam, mindenki visított a röhögéstől. Nem direkt csináltam, csak jött belőlem.
Aztán Mari eltanácsolt az első év végén, vélhetően, mert még nem éreztem igazán, mit hogy kellene csinálni. Aztán Zsurzs Katihoz jöttem vissza, és általa rájöttem arra, hogy mi passzol hozzám. Hogy bele kell állni abba, hogy 185 centi vagyok, hogy abszolút vidéki vénám van, de nem vagyok egy elveszett valaki, tehát meg tudok csinálni dolgokat. Jól sikerült egy vizsga, elmentem egy-egy sorozat castingjára, és ott is megjegyeztek épp a karakterességem miatt.
Addig azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Most már érzem hogy ha elkapom a fonalat, sok mindenre képes vagyok. Sőt nekem szerintem a dráma sokkal jobban áll. Azt hiszik, hogy én vagyok a poénos lány. Nem mondom, hogy ez maszk, de azért a háttérben vannak nem vicces dolgok. A jó bohócról is tudjuk, hogy néha szomorú. Nekem a humor a túlélés. Ha felhúzom magam, és fel tudom oldani nevetéssel, az lendít tovább. Érzékeny vagyok, de nem gondolom túl a rossz dolgokat sem.
Én tényleg végigjártam a szamárlétrát. Statisztálástól a biodíszletig, volta rügyező bokor, nyúl, és így tovább. Fiatalon sokszor nem volt pénzem. Nem éheztem, mindig volt hova hazamennem, de volt egy meseelőadás, kaptam érte egy kis pénzt, aztán a következő hónapban nem volt melóm. Akkor elmentem bébisziternek, víkendházakat festeni egy brigáddal napi pénzért…
Fotó: Bognár Bogi
Stylist: Komáromy Csillu
Smink és haj: Leányfalvi Vanda
Nehéz elképzelni bármilyen más kiegészítőt, ami egyszerre áll jól a postásnak és Gigi Hadidnak is - a Dr. Martens bakancsokon kívül