Trokán Anna: „A nők csodálatosak, ugyanakkor néha kegyetlenek is egymással”
Tavaly ünnepelte a negyvenedik születésnapját, de számára a kor csupán egy szám. Sokkal fontosabbnak tartja, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és önazonosan éljük az életünket. A tehetséges és sokoldalú művész, Trokán Anna inspiráló gondolataival és hiteles személyiségével már sokakat lenyűgözött – most pedig velünk is megosztotta tapasztalatait.
Ezeket láttad már?
Február közepén a balatonfüredi Anna Grand Hotel elegáns falai között a közönség testközelből is találkozhatott vele. Az Annák éve powered by GLAMOUR című, beszélgetéssorozat második vendégeként nemcsak a pályájáról mesélt, hanem életfilozófiájával és gondolataival is inspirálta a résztvevőket. Az esemény különleges lehetőséget kínált arra, hogy személyesen is megtapasztaljuk Trokán Anna karizmatikus jelenlétét és motiváló üzeneteit.
Mikor körvonalazódott benned először, hogy a színészi pályát fogod választani?
Tizenhat évesen döntöttem el végleg, aztán amikor eljött a felvételi ideje, máshova már nem is jelentkeztem. Úgy voltam vele, ha nem sikerül, akkor sem érdekel semmi más. Addigra már rengeteg mindennel foglalkoztam: korábban zenetagozatos általános iskolába jártam, hangszeren játszottam, táncoltam – mindent megtapasztaltam, ami a művészethez kötődött.
Óriási hatással volt rám az egykori tanárnőm, Bélavári Anna balettművész, aki egy igazi ikon. Hetente kétszer Őrmezőn, a közösségi házban balettot oktatott nekünk. Emlékszem, videókazettán néztük vele a Kabarét, a Chicagót, a Mindhalálig zenét és más zseniális filmeket. Elemeztük őket, beszélgettünk róluk, ő pedig mesélt a színházról, az operettről, a Moulin Rouge-ról. A vele való találkozás után nem volt kérdés, hogy ezt az utat választom magamnak.
Hogyan tagadhatsz le 10-15 évet a korodból? A szakértő elárulta
A színészi tanulmányaid alatt hamar bedobtak a mélyvízbe, ez mennyire volt megterhelő?
A Magyar Színházban és az Akadémista évem alatt, amikor rögtön az előadásokba kerültem, nem volt időm átgondolni, milyen érzés ötszáz néző előtt játszani. Nem kiábrándító, hanem inkább felemelő érzés volt. Az meglepett, hogy nemcsak a fizikai, hanem a lelki munkát is fel kellett dolgozni. A jelenetek próbája során, amikor fél évig készülsz egy-egy szerepre, rájössz, hogy mennyire kemény és intenzív meló ez.
Eleinte mindig azon görcsöltem, hogy sikerül-e úgy átélni egy szerepet, ahogy szeretném, ez nagyon fárasztott. Valamiért sosem voltam az a típus, aki örömet lelt volna a játékban. Mostanra viszont már kezdem érezni, mekkora ajándék. Este héttől tízig azt csinálhatom, amit szeretnék, és ez olyan, mintha minden este egy farsang lenne.
Felveszem a jelmezt, teljesen elmerülök a szerepemben, úgy, mintha valóban én lennék a királynő. Most, idősebb koromban, kezdem igazán élvezni ezt, huszonéves színészként még nem volt ennyire egyértelmű. Akkor még annyira művész voltam, hogy nem tudtam igazán élvezni, most úgy megyek a színházba, hogy minden este egy új játék kezdődik.
Fel kellett nőni ehhez a pályához?
Nekem meg kellett érni, hogy elérjek egy egészséges önbizalmat, ami elég későn jött. Ez sok mindennek köszönhető: az anyaságnak, a nőiességnek, a színészeti tapasztalataimnak és az éveknek. Veszprémben, öt évig annyi főszerepet játszottam, hogy nem volt más választásom, mint tanulni és csinálni.
Mostanra eljutottam oda, hogy ha valami nem sikerül, akkor sem török össze. Már nem vágyom arra, hogy mindenki másnak tetsszen, hanem azt csinálom, amit élvezek. A munkám nem teher, hanem egyben a hobbim is. Régen nehezen éltem meg ezt, de most már nem tragédiaként tekintek arra, ha nem vagyok mindenben tökéletes. Ha valami nem sikerül, az nem a világ vége, mert én élvezem a folyamatot, és ha másoknak tetszik, az csak egy pluszt jelent.
Mit gondolsz, ezt a gondolkodást a saját személyiséged fejlődése, az évek, vagy inkább a körülmények alakították ki benned?
Az évek, a házasságom és a családanyaság mind hozzájárultak ahhoz, hogy másképp tekintsek a dolgokra. A család, különösen egy gyereknevelés, hatalmas kihívás, és bár gyönyörű, rengeteg munkát igényel, hogy jól működjön. Tizenkét éve vagyunk együtt a férjemmel, szerencsére jól működik a házasságunk, de ehhez folyamatosan dolgoznunk kell rajta.
Mentes Júlia, színésznő tizennyolc évesen még kereste a helyét, ma már nem kérdés, hogy a színpadra született
A színház számomra egyfajta pihenéssé vált, ahol kicsit kiszakadhatok a napi rohanásból. Ahogy a gyerekem nagyobb lett, már otthon is jut idő egy kis pihenésre, de emlékszem, amikor kisebb volt, úgy éreztem, a színház az a hely, ahol pihenhetek, mert nem kellett folyton rohangálnom. Az öltöző, a smink, a színpad egyfajta meditációt jelent nekem. Ma már másként tekintek arra, amit a színház ad számomra.
Mi segített abban, hogy a veled kapcsolatos pozitív tapasztalások, érzések mellett, merj őszintén mesélni a nehézségeidről is?
Otthon így szocializálódtam, nálunk nem volt olyan, hogy valamit szégyelltünk volna, vagy ne beszéltünk volna róla. Mindig elmondtam, ha valami nem sikerült, sosem volt ebben szégyen. Például volt egy méhen kívüli terhességem, és úgy érzem, hogy ezek a női problémák, mint a vetélések, szép, de kegyetlen történetek.
Mindannyiunknak megvan a maga sztorija, és ezt nem szabad elhallgatni. A nők csodálatosak, ugyanakkor néha kegyetlenek is egymással. Mégis, bár sokféle ellentét létezik közöttünk, valójában mindannyian szeretjük egymást. Ezt a gondolatot egy reklám is jól kifejezi, ahol különböző típusú anyukák – babakocsis, hordozós – lenézik egymást, de amikor egy babakocsi elgurul, mindannyian együtt rohannak, hogy megmentsék a babát. És ez így van a valóságban is: a végén mindig segítünk egymásnak. Szerintem ezért lenne fontos, hogy a nők irányítsák a dolgokat.
Tóth Katica: „Az elmúlt két évben, amióta szingli vagyok, nekem is nehézséget jelent a párkeresés"
Kik azok a nők, akikre felnézel, és akik fontos szerepet játszottak bizonyos életszakaszaidban?
Édesanyám (Papadimitriu Athina színésznő – szerk.) a legmeghatározóbb nő az életemben. Bár viharos a kapcsolatunk, mégis mélyen szeretem őt. Rengeteg női barátom van, és szerintem ez egy csodálatos dolog. A legjobb barátnőmet hatéves korom óta ismerem, nagyon sokat tanultam tőle. Ő nemcsak a karrierjében, hanem az életben is nagy idegenvezető, senkivel nem tudok úgy beszélgetni, mint vele.
Ott van a húgom, Nóri (Trokán Nóra színésznő – a szerk.), aki nemrégiben vált a kishúgomból egy felnőtt, gyönyörű, okos, tehetséges nővé. A mai napig elámulok rajta, hogy lehet valaki ennyire csodálatos. Amikor színpadon látjuk őt, mindig rácsodálkozunk, de akkor is, amikor egyszerűen csak beszélgetünk. Ott vannak még azok a fantasztikus nők is, akikkel együtt dolgoztam, mint Csarnóy Zsuzsi, akivel a veszprémi színházban töltöttem időt. Ő az egyik legjobb színésznő az országban. Kéri Kittyt, akivel Balatonfüreden, Veszprémben és Sopronban is dolgoztunk, szintén nagyon imádom.
Borbély Alexandra: „Nem véletlenül van mellettem egy egészen más típusú ember”
Aztán ott van Meszléry Judit, egy csodálatos, nyolcvanas éveiben járó színésznő barátnőm, akit rengeteg bölcsességgel ajándékozott meg az élet. Ők mindannyian olyan emberek, akiktől rengeteget tanultam, és hatalmas hálával gondolok rájuk. Van még egy másik kör is: olyan barátok, akikkel keveset beszélünk, de ha összefutunk, akkor úgy folytatjuk tovább, mintha semmi sem változott volna. Az élet úgy hozta, hogy az anyaság révén olyan emberekkel is találkoztam, akikkel korábban talán nem lettünk volna barátok. Most viszont olyan erős kötelékek alakultak ki, amelyek örökre velünk maradnak.
Tavaly kerek szülinapot ünnepeltél. Hogyan érint az idő múlása?
Egyfajta kettősségként élem meg, hogy tavaly betöltöttem a negyvenet. Egyrészt soha nem éreztem magam ennyire jól a bőrömben, de közben borzasztóan zavar, ahogy érzem, mennyire gyorsan telik az idő. Az élet véges, és szörnyű belegondolni, hogy jobb esetben hetven-nyolcvan-kilencven év áll rendelkezésünkre. Nehezen tudom elfogadni, hogy nem lehetek örökké a gyerekemmel.
Közben viszont jól vagyok, persze jogosan mondhatnám, hogy könnyen beszélek: szép a bőröm, nem őszülök, és jó érzés tükörbe nézni. Több negyvenes nőnek hormonális problémái vannak, és sok más nehézség is felmerülhet, főleg nőknél. Ha ezek nekem is lennének, nem biztos, hogy ilyen jól érezném magamat. Nem zavarnak a ráncok sem, mert én szépnek látom az idős nőket.
Hámori Gabriella: „Fontos lenne, hogy a felesleges dolgokról le tudjunk mondani”
Annyira szépnek tartom, amikor egy nőn minden életrészlet kirajzolódik és visszatükröződik, hogy igazán élik az életüket. A futás egyébként sokat segített abban, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Nem azért, hogy a testalkatomat formáljam, hanem mert találtam egy olyan elfoglaltságot, ami kizárólag az enyém, amit csak magamért csinálok. Minden nőnek szüksége van egy ilyen dologra az életében, amit csak saját magáért tesz, nem pedig másokért.
Könnyű volt megtalálni az egyensúlyt az anyai szerep és a saját szükségleteid között úgy, hogy ne az legyen az érzésed, hogy elveszíted az önállóságodat?
Egyáltalán nem volt könnyű. Két és fél évig szoptattam a gyerekemet, mindent odaadtam neki, de közben úgy éreztem, el kell kezdenem dolgozni. Az volt a szerencsém, hogy még terhesen elvállaltam egy előadást, de nem tudtam, mire vállalkozom. A kisfiam héthónapos volt, amikor visszamentem dolgozni, amitől közben rettegtem.
A Bernarda Alba háza című színdarabot csináltunk, anyukám is szerepelt benne, így nem számíthattam arra, hogy amíg én próbálok, ő vigyáz a kisfiamra. Meg kellett győznöm magam, hogy ha érvényesülni akarok, néha el kell engednem őt. Az első áttörés akkor jött, amikor egy éves korában először hagytam őt éjszakára az anyósomnál. Iszonyúan szenvedtem, de ezek a kényszerhelyzetek ébresztettek rá arra, hogy az élet formálja az eseményeket, és néha muszáj megugrani a kihívásokat.
Ungár Anikó: „Az anonim, kamu profilokról érkező véleménynyilvánításra nem vagyok kíváncsi, nem érdekel, és nem is befolyásol”
A futás sem úgy került az életembe, hogy egyszer leültem, és azt mondtam: most szükségem van valamire – valójában a covid segített megtalálni ezt a hobbit. Mivel nem volt munka és rendszer az életemben, ez egy új kihívást jelentett. Két hét múlva, amikor az ország leállt, elmentem két napra az erdőbe, ez azóta beépült az életembe. A férjem is támogat benne, fontos, hogy mindenkinek meglegyen a saját kis szigete.
Hogyan változtatta meg az anyaság a személyiségedet?
Nagy kérdés, hogy valójában az anyaság lehet-e az oka a személyes fejlődésemnek. Nehéz megmondani. Az biztos, hogy mindig is vágytam arra, hogy anya legyek, és nem féltem tőle. Emlékszem, amikor a legkisebb húgom született, tizennégy éves voltam, akkor láttam először azt a csodát, amit az anyák élnek meg. Az egész annyira belém égett, alig vártam, hogy egyszer én is átéljem.
Bár későn szültem, tudtam, eljön majd az idő, és végül el is jött. Az anyaság sok mindent ad, de hogy a személyiségem mely részeit alakította át, azt még nem tudom megfogalmazni. A szülés egy eufórikus élmény, bármilyen módon is történik. Amikor átéltem, úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek meg kell tapasztalnia.
Trill Beatrix: „Az ember néha nem is veszi észre, hogy milyen szerencsés”
Az egész kilenc hónap, a szoptatás, minden élmény egy hatalmas kaland volt, ami erősebbé tett. Mostanra azt érzem, hogy sokkal érzékenyebb lettem, és több apróságra is figyelek, amiket korábban talán észre sem vettem. Szentimentálissá váltam, amit most már élvezek. A kis dolgoknak is egyre inkább örülök, és az élet sokkal színesebb számomra, mint valaha.
Volt olyan szerep a pályafutásod során, amely különösen meghatározó számodra?
Törőcsik Mari szerint egy színésznő életében jó, ha egyszer vagy kétszer adódik olyan szerep, ami igazán meghatározó. Nekem ez a lehetőség 26 éves koromban adatott meg, amikor a Jeanne d’Arc című darabban játszottam Veszprémben. Az előadás a csillagok alatt született, és nem egy egyszerű színházi előadást jelentett nekem, hanem inkább egy mélyebb, összekapcsolódás élményét.
Nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik, olyan intenzíven éltem meg. Ma már nem emlékszem a pontos szövegre, de az előadás minden pillanata mélyen megmaradt bennem. Annyira meghatározó élmény volt, hogy amikor tavaly Sopronban újra eljátszották, és meghívtak a bemutatóra, ott ültem a széken, és újra végigéltem az egész előadást. A sminkem lefolyt a könnyektől, olyan mélyen megérintett.
Hunyadi Donatella: „A zenében szeretnék előrelépni, nem a celebkedés az első”
Az emlékek olyan élénken élnek bennem, hogy nem tudtam elfelejteni, újra átéltem volna mindent, amit akkor ott éreztem. Van még egy szerep, amit szintén nagyon szeretnék ismét eljátszani, ez pedig a Chicago, amiben Velma Kelly-t alakítottam. Sok szép emlékem van a színházi pályámmal kapcsolatban, de ez a két szerep tényleg nagyon fontos számomra.
Más szerepek esetében nem volt konkrét vágyam, mindig is az élvezet hajtott, hogy minél színesebben, többféleképpen alakíthassam a különböző karaktereket. Most például a Magyar Színházba szerződtem, ahol Capuletnét és egy pingvint is játszom, és annyi különböző szerepem van, hogy igazán élvezem a változatosságot. Érdekes, hogy huszonéves koromban mindig a tragikus szerelmes alakokat kaptam, míg most, hogy 40 lettem, sokkal inkább univerzális karaktereket formálhatok meg.
Legyél részese a következő Annák éve powered by GLAMOUR beszélgetősorozatnak. Március 15-én egy újabb nagyszerű tehetséggel, Pálmai Annával találkozhatsz személyesen.
