Trill Beatrix: „Az ember néha nem is veszi észre, hogy milyen szerencsés”
Rekord nézőszámot ért el az elmúlt két hónap alatt két magyar mozifilm, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled?. Trill Beatrix, a fiatal, tehetséges színésznő pedig azon ritka kivételes személyek közé tartozik, aki mindkettőben szerepel.
Ezeket láttad már?
Az óriási nézettséghez hihetetlen népszerűség is társul, de Trill Beatrix nem szállt el a sikertől, igyekszik helyén kezelni mindent, ami vele történik. Sőt, az sem esik nehezére, ha a boldogulásáért magának is tennie kell.
Korábban azt mondtad, hogy még a Színiakadémián javasolták, hogy legyen mindig B-terved. Mi volt ez neked?
Én már középiskolásként is úgy voltam vele, hogy érdemes lenne ezt-azt kipróbálni, mert nagyon sok minden érdekelt. Érettségi után nem felvételiztem egyetemre, hanem elkezdtem tanulni a lakberendezést, de otthagytam, mert hamar kiderült, hogy nem az én műfajom reggeltől estig rajzolni.
Tetszett a virágkötés is, mert szeretem a növényeket, és a masszőrködés is vonzott, de rájöttem, hogy nem köt le annyira, hogy napi szinten foglalkozzak vele. Voltam eladó egy ruhaüzletben, az elég vicces volt, sokat buliztam, igazából kerestem a helyem a világban.
Pataki Ági: „A felelősséggel terhelt rugalmasságot a filmes szakma tanította meg nekem”
A színészet hogy jött egyáltalán képbe?
Nagyon csendes gyerek voltam, nem igazán barátkoztam senkivel, emiatt javasolta a tanárnőm a színjátszó szakkört, ahol hamar megnyíltam. Egyszer volt egy erős fellángolás, hogy ezzel akarok foglalkozni, drámatagozatos gimnáziumba is jártam, de aztán mikor jött a tini időszak, akkor elcsendesedett bennem ez a vágy. Zavarban voltam és lámpalázzal küszködtem, úgy gondoltam, ezt inkább hagyjuk.
Később mégis motoszkálni kezdett bennem a dolog, de az érettségi után még nem éreztem úgy, hogy erre kész lennék, illetve egy komolyabb párkapcsolat miatt sem akartam igazán. De az egy év szünet jót tett, és arra jutottam, hogy mégiscsak érdemes lenne megpróbálnom. Elsőre nem sikerült, viszont felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, Pál András osztályába jártam, ahol nagyon jó alapokat kaptam.
Ha nincs az az egy év, akkor most nem tartanék itt, az egészen biztos. Rengeteget köszönhetek annak az időszaknak, megtanultam az alázatot, hogy a munkát nem lehet, és nem is érdemes megspórolni. Hajnalig bent voltunk a próbateremben, csináltuk a jeleneteket, és mellette színházba jártunk, hogy minél több előadást lássunk, mindenből tanuljunk.
Anyukám szerint egy szemellenzőt kaptam, és csak a színházat láttam, de szerintem ezt másképp nem is lehet elsajátítani. Abban az egy évben erős dózisban kaptam mindent, onnantól tudatosabban készültem a felvételire, és be is jutottam a kaposvári egyetemre. Nagyon jót tett, hogy nem érettségi után rögtön jelentkeztem, mert volt lehetőségem tombolni egy kicsit, mielőtt ebbe a viszonylag zárt világba bekerültem.
Hunyadi Donatella: „A zenében szeretnék előrelépni, nem a celebkedés az első”
Mit hoztál magaddal a kaposvári évekből?
Hát azért ott is tanultuk nagy adagot az alázat tekintetében, és a türelmet talán, hogy türelmesek legyünk magunkkal és a társainkkal.
Melyik volt nehezebb, magaddal, vagy a többiekkel szemben türelmesnek lenni?
A társaim miatt magammal, talán így a kerek. Sokszor haragudtam magamra, mert azt éreztem, hogy én nem tudok valamit, vagy nem jól illeszkedek be, és annyira próbáltam egy idő után megfelelni, hogy már talán pont abból lettek a konfliktusok.
Schoblocher Barbara: „Élvezem a magammal való munkát, abszolút központi témája lett az életemnek”
2016-ban kezdted az egyetemet, és abban az évben már forgattál is. Vagyis elég korán bekerültél a körforgásba.
Igen, bár az elején csak minimális szerepeim voltak, főleg kiemelt statisztának hívtak. Emlékszem, hogy korábban mennyire rajongtam Olasz Renátóért, és egyszer csak vele forgattam egy pici jelenetet az Aranyéletben. Kaposvár jó értelembe véve burok volt, nem nagyon lehetett jönni-menni különböző feladatokra, de ez egyáltalán nem baj, azzal voltunk elfoglalva, hogy összecsiszolódjon az osztály.
Egyetem után hova kerültél?
Akkor volt a covid, így sehova. Minden ajtó bezárult, iszonyúan frusztrált. Abból a szempontból jött jól, hogy tudtam csak a szakdolgozatomra koncentrálni, nem volt rajtam semmilyen más nyomás. Székesfehérváron játszottam egy meseelőadásban, azt tudtam magamnak kiharcolni.
Szász Júlia: „A terápiának köszönhetően a traumatikus élmények mára inkább csak rossz emlékekké szelídültek”
Azt tanítják az egyetemen, hogy menedzseld magad?
Nem, és ez szerintem óriási hiba. Mert fontos lenne, hogy már pályakezdőként is tudd „reklámozni” és menedzselni magad. Alapvetően bennem arra volt vágy, hogy Budapestre szerződjek, és tettem is ez ügyben lépéseket. Alapból is nagy szervező vagyok, az egyetemi előadásainkat is leszerveztem Pestre, csak sajnos azok is a covid áldozatául estek. De nem esett nehezemre erőfeszítéseket tenni a magam, vagy az osztály érdekében, mert azt éreztem, hogy az iskola nem segít ebben. Több helyre elküldtem az önéletrajzomat, fotókkal és linkekkel együtt a korábbi munkáimról.
Mi volt az áttörés szerinted?
Hát az a Futni mentemmel jött.
Ne viccelj, az két hónapja jött ki, te pedig több filmben, és sorozatban is játszottál korábban!
Igen, de egyik sem kapott ekkora figyelmet. Tényleg sok jó munkám volt korábban is, de az áttörést abszolút most ehhez tudom kötni. Például a Korai menyegző című film, ami az első komolyabb tévéfilmes munkám volt, nagyon fontos és érdekes témát feszeget, külföldi fesztiválokon is nyert díjakat, mégsem kapott különösebb figyelmet sajnos.
Nagy Katica: „Semmilyen képnek vagy elvárásnak nem szeretnék megfelelni"
A Futni mentemnél mikor gondoltad, hogy nagyot fog szólni?
Nem gondolkodtam így róla, egyszerűen csak elképesztően jó volt csinálni. Arra emlékszem, hogy ültem a kocsiban nyáron, akkor még csak pár képet láttam belőle, és bepánikoltam, mert attól féltem, hogy béna leszek. Elkezdtem sírni, hogy nem fogják szeretni a nézők, és megütöm vele a bokám, mert nem vagyok jó.
Az egyértelmű volt, hogy a kollégák jók, és hogy a film is jó lesz, mert azt már az elején lehetett érezni, hogy erős az anyag, de hogy én ebbe hogy illeszkedek bele? Gondolj bele, ott ül velem szemben Udvaros Dorottya, Csányi Sándor és a többi nagy név, hát úristen, milyen társaságba keveredtem? Ez tényleg megtörténhet velem?
Mikor hitted el, hogy jó vagy a filmben?
Amikor a film után jöttek többen, ismeretlenek is, és őszintén gratuláltak. Nagyon örültem, akkor végre átfutott rajtam, hogy na, ez megvan.
Konkoly Zsófia: „Az elfogadás és a befogadás terén van még hova fejlődnie az embereknek”
Milyen volt először közönséggel nézni a filmet?
Először egy stábvetítésen néztük, akkor még volt bennem egy kis bizonytalanság, de minél többször láttam, annál jobban megszerettem. Az első premier előtti vetítés Győrben volt, már ment a film, amikor megérkeztünk, hátra tudtunk beülni pótszékre, mert fullon volt a mozi, és onnan pont ráláttunk a nézőkre. Óriási röhögések, látszott, hogy mindenki megy a sztorival, nagyon komoly vibe volt, akkor jött egy olyan érzés, hogy hú, ez talán a siker hangja. Csak pozitív visszajelzéseket kapok, elképesztően jó érzés!
És egy másik nagy sikerrel futó filmben, a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben is játszol, tehát nagyjából egymillióan láttak az elmúlt pár hónapban. Felismernek az utcán?
Nem. Egyetlenegyszer jöttek oda hozzám, de az még a Valami Amerika sorozat kapcsán volt, leszólított egy lány a metrón. A LOUPE Társulásnál, ahol most játszom, az előadás után kijövünk a nézőkhöz, és akkor nagyon jólesik, hogy a filmhez is gratulálnak. Megszólítani nem igazán szoktak, viszont rengetegen írnak. Ha Azahriah lennék, biztos odajönnének hozzám az utcán, őt én is leszólítanám. De szerintem nem valid manapság ez a sztárimage téma.
A LOUPE-nál a 4:12 című elég fajsúlyos előadásban játszol, ami az internet árnyoldalaira reflektál. Hogyan kerültél a csapatba?
A társulás vezetőjével, Horváth János Antallal már dolgoztam korábban, és minden évben írtam neki, hogy szabadúszó vagyok, örülnék, ha számolna velem. Mondjuk azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer úgy hív fel, hogy lesz három bemutatójuk, és abból kettőben benne leszek.
Vanya Timi: „Most már érzem hogy ha elkapom a fonalat, sok mindenre képes vagyok”
Aztán végül háromból három lett. A hangom benne lesz a most készülő Titkosszolgák című előadásban. Ez is az 'úristen, de jó, hogy ez megtörténik velem' kategória! Az ember néha nem is veszi észre, hogy milyen szerencsés! Sokszor aggódom, hogy 'jaj, mi lesz velem, milyen munkáim lesznek'. Néha le kell nyugtatnom magam, és türelmesebbnek lenni magammal, hogy 'nyugi, minden rendben van'.
A darabnak erős üzenete van a családok, és a te generációd felé is. Milyenek a nézői reakciók az előadás után?
Valóban erős a darab, és nagyon jó, hogy bejönnek rá a fiatalok. Általában csak annyit mondanak, hogy tetszett nekik, de nyilván, akinél kell, ott elindít egy belső munkát is a téma. Az biztos, hogy viszik magukkal, és van min gondolkodniuk, ezért is különösen fontos ez az előadás.
Te mennyire vagy aktív a közösségi médiában? Az üzenetekre reagálsz?
Aktív vagyok, én pont annak a generációnak vagyok a tagja, aki beleszületett a közösségi médiába. Szoktam reagálni, néha kicsit el is érzékenyülök, ha kapok egy kedves üzenetet, mert aki ír, az veszi az időt, a fáradtságot ehhez, ami nagyon kedves gesztus.
Borbély Alexandra egy szerencsés véletlennek köszönhetően kapta meg élete szerepét: eredetileg nem is neki szánták a Testről és lélekről főszerepét
De annak érzed a felelősségét, hogy már nem tehetsz ki „büntetlenül” bármit?
Igen, próbálok tudatosabb lenni, nem csak ad hoc posztolni. Kicsit úgy tekintek ezekre a felületeimre, mint egy napló, ahol vissza tudok keresni dolgokat, hogy hol tartok, vagy milyen fontosabb eseményeken, helyszíneken voltam. De azért már óvatosabb vagyok, mint korábban. Az unokaöcsémről és unokahúgomról például leszedtem a képeket, és próbálok kevesebbet posztolni róluk.
A napokban töltötted be a harmincat, hogy viszonyulsz ehhez a számhoz?
Egy kicsit rám tört ez a női para, hogy atyaég, harminc vagyok! Főleg amiatt, hogy már nem tudok a kisgyerek szerep mögé bújni, ami néha jó, de néha ijesztő. Nehéz megfogalmazni, de vannak magammal szemben bizonyos elvárásaim, pedig jó lenne lenyugodni a francba, mert nem kell siettetni semmit!
Tök jó dolgok történnek velem, egészséges vagyok, van párom, akivel boldogok vagyunk, ezeket kell értékelnem, nem azon görcsölni, ami vagy lesz, vagy nem. Néha már vágyom családra, és igyekszem ellesni Lovas Rozi kolléganőm példáját, hogy milyen ügyesen egyezteti össze a munkát a magánélettel. Nincs még napirenden a téma, de nem akarom az idők végezetéig sem húzni.
Desh vallomása: „Egy pillanatember vagyok, a máért élek.”
Volt nagyszabású születésnapi bulid?
Igen, ahogy említettem, nagy szervező vagyok, úgyhogy szerveztem egyet. Shrek buli volt, be kellett öltözni mindenkinek, és rengeteg játék volt. Nem volt eszelős ereszd el a hajam, de így is hajnalig tartott. Imádtam, és úgy láttam a többiek is.
Ha éppen nem beöltözős buli van, akkor milyen a stílusod? Szereted a csajos dolgokat? Ruhák, cipők, kiegészítők?
Szeretem a divatot, szeretek sminkelni, szeretem kicsípni magam egy-egy alkalomra, és nagyon örülök, hogy egyre több ilyen lehetőségem van.
Ilyenkor előre megtervezed, hogy milyen szettben mész, vagy az aktuális hangulatod alapján öltözöl fel?
Főleg a hangulatom alapján. A párom ki is van ettől, ha elutazunk három napra, én egy óriási bőröndöt viszek. Ő hoz három pólót, de én nem tudom előre kitalálni, hogy mit fogok felvenni, mihez lesz kedvem, szóval én érzésre pakolok. Hát ő ezt férfiként nem is érti. Abszolút hangulatöltöző vagyok, ezért előfordul, hogy csak felkötöm a hajam, és melegítőben megyek. A munkával kapcsolatos megjelenéskor jobban figyelek, és nemrég rátaláltam Oláh Zsigmond divattervezőre, így mostantól ezt a „terhet” kicsit leveszi a vállamról. Szeretem a stílusát, hogy különleges, de mégis hordható darabokat alkot.
A párod szakmabeli?
Igen, kaszkadőr. De nem baj, ha nem szeretnék róla többet mondani?
Nem, viszont annyit mondj még, hogy milyen új feladatok várnak rád idén?
A LOUPE Társulással lesz két új bemutató, az egyiket már említettem, februárban mutatják be a srácok, a másikat áprilisban fogjuk, Az éjjel soha nem érhet véget címmel, abban már nem csak a hangom lesz benne. Utána ráérek, és nyitott vagyok az új feladatokra.
Fotó: Monos Imola, Filmfotók: Vertigo Média, Smink: Buben Barbi
