Tóth Gabi véréből igyunk hát egy keveset? Neki nem jár az emberi méltóság tisztelete?

Ezt vártuk, körömreszelővel a kezünkben? Miért nyugtat meg tort ülni a másik - vélt vagy valós - bukásán? Akit nem kedvelünk, az szabad préda? Hova vezet, ha az emberi méltóságot szimpátia-alapon tiszteljük? Tóth Gabi válása kapcsán próbáljunk meg lehiggadni egy pillanatra, és gondoljuk ezt át.

Élesítsék köveiket: válás a láthatáron!

Mi történt? Az énekesnő, aki néhány éve hirtelen kezdett nagy hangon hirdetni bizonyos - a regnáló hatalom szájíze szerint való - értékeket, most úgy néz ki, válik. Sőt, a jelek szerint valaki másért hagyta el a gyereke apját. A bulvár máris tudni véli, kiért, miután a férj egy nehezen félreérthető utalást tartalmazó mondattal többet írt az egyébként azonos szövegezésű, közös nyilatkozatba. (A nyilatkozatot a feleség többes-, a férj egyesszám első személyben tette közzé.)

És a pokol elszabadult. A nép egyik fele úgy viselkedik, mint egy megcsalt szerető, mintha az énekesnő személyesen őket árulta volna el a létező legbelsőbb magánszférát érintő döntésével, a másik fele kéjjel játssza a dögkeselyűt, miközben a (minden féle és fajta) média húzza a talpalávalót.

„Még meg sem száradt a festék az új, közös otthon falain!”

A buliba nemcsak a fentihez hasonló szalagcímekkel operáló bulvársajtó, hanem a magukat függetlenként és objektívként pozicionáló, valamint a nyíltan kormányközeli orgánumok is beszálltak, pártállástól függetlenül harsogják az állítólagos hálószobatitkokat. Az új barát már be is költözött, a férj albérletben, de közben már feltűnt egy társkeresőn, ahol igazából nem is ő tűnt fel, az énekesnő a dinnyeföldön quadozik az új baráttal, a férj összetörve zuhan a mélybe, óránként záporoznak a “biztos forrásokból” nyert információk.

„Nem félsz, hogy beteg lesz?” - Miért bünteti a társadalom a nőt, ha 40 felett vállal gyereket, és miért nem gáz, ha a férfi elmúlt 80?

Valójában persze nem tudjuk, mi, mikor történt, valójában mikor és hogyan került sor a szakításra, és mik voltak az előzmények. Azt mind sejthetjük, hogy az ilyesmihez általában összetettebb okok vezetnek, mint az, hogy egyszerűen jött egy harmadik, és aki nem élt velük, aki nem tartott gyertyát, nem tudhat semmi biztosat. (Erről nemrég írtam ugyanitt: természetesen a megcsalás a megcsaló fél döntése, azonban az ehhez vezető utat kívülállóként senki sem láthatja.)

Amit biztosan tudhatunk, az az, hogy az énekesnő július 17-én jelentette be, hogy nem folytatja az elmúlt években rendszeresen vezetett családi - anyablogot a konzervatív online felületen. Nem bonyolódnék felesleges spekulációkba, de nem tartom lehetetlennek, hogy van összefüggés a néhány héttel később megtett válás-bejelentés és aközött, hogy véget ért az énekesnő együttműködése a lappal. (Ami szerintem nagyon szomorú, mert ha valamikor érdekes, fontos és valóban embert- és családot próbáló témákról írhatna a szerző, most vagy a közeljövőben bizonyára lenne miről őszintén, emberien írnia.)

Érthető, egy konzervatív portáltól nem meglepő, ha már nem látják az énekesnőben az általuk hirdetett világnézet poszternőjét, ahogy a családja sem tehető többé kirakatba mintacsaládként. Azt is megértem, ha mostantól az énekesnőnek elmaradnak bizonyos felkérései, és azt is, ha sokan megmosolyogják a múlt- és jelenbéli kijelentéseiért és döntéseiért, hiszen tagadhatatlan: ránézésre akad ezek között némi ellentmondás. Azonban az, ami most, mindezek után történik, elfogadhatatlan.

Az eltörléskultúra csábítása

Miután a bejelentés megtörtént, lett itt minden: például egy sok tízezres követőbázissal rendelkező énekesnő, aki arról ismert, hogy nagyon sokat foglalkozik a bántalmazás témakörével, hosszú posztban gyalázkodott, ráadásul a férj bejelentése és a bulvár hírei alapján diagnózist is alokotott a kollégája vélt személyiségzavaráról és jelleméről.

A repertoár része volt - a teljesség igénye nélkül - a szaftos spekulációk sora egy nő legbelsőbb magánéletéről, rengeteg csúsztatás, inszinuáció, alig burkolt szaranyázás és ribancszégyenítés, "dubajos" kép az állítólagos új barátról, a gyerek fegyverként való felhasználása az anya ellen. A hatalom üdvöskéje végre megkapta, ami jár: immár szabadon mondható rá, hogy kurva, aki már húsz éve is ilyen volt, egy nárcisztikus bántalmazó, egy alkalmatlan anya, akitől az ég óvja a saját gyerekét. És persze ott a szegény, összetört férj, akit eddig rühellni illett, ám most hirtelen szentté avanzsál.

(Itt jegyezném meg, hogy indulatból dobálózni az olyan szakkifejezésekkel mint „nárcisztikus bántalmazó", különösen káros, mert ebből lesz az, hogy nem hisznek az áldozatoknak. Mert egy hamis vád, akár egyetlen eset, amikor egy létező jelenséget hátsó szándékkal, fegyverként használnak valaki ellen, elég ahhoz, hogy sokan a 97% igazat mondónak se higgyenek. Ez így csak egy érv lesz a bántalmazást tagadók és relativizálók, illetve a bántalmazók készletében, amikor úgy általánosságban az áldozatokat és az abúzus-vádakat igyekeznek hitelteleníteni.)

Ki a bűnös: a másik nő, aki miatt elhagytak valakit, vagy a férfi, aki gyáva volt felelősséget vállalni?

A cikkek, posztok és mémek megteszik a hatásukat, ami a közhangulat hergelését illeti. A nép egyik fele szó szerint tort ül a nő "bukásán", ami érthető: könnyű kenyér hiénaként vetődni a koncra, és az emberek szeretik az ingyen cirkuszt és kenyeret. Az odavetett koncon most le lehet verni az inflációt, a széteső egészségügyet, a csődbe tartó oktatást. Azt persze senki nem veszi észre, hogy az énekesnő szakítása gumicsontként is milyen jól funkcionál: belé csatornázódnak az indulatok, hogy amíg az utolsó húscafatot le nem rágják róla, rá irányuljon a figyelem, ne a valós közügyekre.

A következményekkel meg számoljon csak ő, ha belerokkan, az legyen az ő baja, hiszen minek ment oda. A gáttalan indulatokban jó adag jogosultság-tudat is van: megérdemli, hiszen kiszolgálta a rendszert! Igyunk hát a véréből egy keveset. Neki nem jár az emberi méltóság tisztelete. Hiszen a viselkedésével régen elvesztette azt, sőt, maga mondott le róla. Amúgy is, majd mi azt tudjuk, kinek jár és kinek nem.

Annak biztosan nem, aki bort ivott, de vizet prédikált, aki azt hirdette a nagy hirtelen megtalált kereszténységéből, hogy aki nem úgy él, mint ő, az kevesebbet ér (én mondjuk nem tudom, hol hirdetett ilyesmit, amennyire én láttam, mindig magáról, magukról beszélt), képmutató volt, álságos, de amúgy is köznevetség tárgya évek óta, most csak tagadhatatlanná lett a nyilvánvaló. Nehezen minősíthető stílusban megfogalmazott “vélemények” ezrei mindenhol, mintha a Paula és Paulinaaktuális epizódjáról folyna a diskurzus, csak a csalfa szutyok itt hús-vér ember, nem kitalált karakter. Ahogy a hozzátartozói is hús-vér emberek.

„Rossz anya és családromboló nő, aki el merte hagyni a férjét egy másik férfiért” - Keresztre feszítés kommentben, ahogy csak a mi trolljaink tudják

„Sokan kérik, hogy rohadjak meg”

Az énekesnő - szintén híres énekes - nővére a következőt írta az egyik posztomhoz: „Nyilván nem várja el senki, hogy ehhez az ügyhöz együttérzést és csendet társítson az internet népe, de mindennek megvan a határa és ez már szerintem a kínzás kategóriája. Azt hiszem, amit az interneten bántalmazás címszó alatt lehet kapni, abból most kimaxoltuk a magunkét. Nyilván tudta a családunk, hogy így lesz, mégse lehet erre igazán felkészülni. Csak az a döbbenet, hogy mindenki sokkal jobban tudja, mint mi, és hiába a közlemény, hiába kérnek meg mindenkit, hogy kicsit finomabban álljanak hozzá, legalább a gyerek miatt, mégis olyan gyűlöletcunami árad, hogy azt érzem, hogy legszívesebben elmennék ettől nagyon messzire. G. most brutálisat kap, vele együtt én is, hisz sokan kérik, hogy rohadjak meg, mert a nővére vagyok. Kemény.”

Kemény bizony, ahogy az is kemény, hogy ezeket az internet mind megőrzi, hogy a válófélben lévő házaspár most három és féléves gyereke felcseperedve szembesüljön azzal, amivel egyetlen gyereknek sem volna szabad. Azt hiszem, itt meg kell jegyeznem, hogy a szakítás bejelentésének módja az egyetlen, amit kívülállóként joggal bírálhatunk. Az, hogy előbb a - megcsalásra célozgató - férj, majd a feleség is a gyerekkel közös fotóval közölte a nyilvánossággal a szakítás tényét, sajnos valóban súlyosan sérti a kislány jogait. Egy kisgyerekre hivatkozni, a szó szoros értelmében a háta mögé bújni durván sérti az ő mindenek felett álló védelmét. Ezért lehet számonkérő megjegyzéseket tenni, mert ez közügy, hiszen a gyerekek jogai egyértelműen azok. De a szülők méltóságát még ekkor is tiszteletben kell tartani.

Az eset számtalan tanulsága közül szerintem ez a legfontosabb. Rendkívül szomorúan látom, hogy gyakran magukat az emberi jogok nagy barátjaként aposztrofáló személyek sem képesek észben tartani, hogy a méltóság tisztelete alapvető emberi jog, és mint ilyen, alanyi jogon jár mindenkinek, és mindenkire nézve elidegeníthetetlen jogként tekintendő. Senki nem tud olyat tenni, hogy ez viszonylagossá váljon, nem érdemek alapján osztják és semmilyen - egy megcsalásnál jóval súlyosabb - bűn sem teheti semmissé. Mert ha mégis, akkor egyikünk alapvető emberi joga sincs biztonságban.

A nő csak akkor számít, ha nagyon fiatalon és sokat szül, a férfi dolga meg a pénzteremtés és a nemzés, mindegy, hány éves

A most darabokra tépett énekesnő nővérével szólva: senki nem mondja, hogy nem szabad megjegyezni a hamisságot, hogy kegyeleti csöndben kellene maradnia mindenkinek. (Bár szerintem jó lenne, mert ha így lenne, eleve a kutyát nem érdekelte volna sem az, amit eddig hirdetett a “bukott nő”, a “bukott anya”, sem az, ami most történik. Eleve az teremtette ugyanis az énekesnő nevével fémjelzett jelenséget, ahogy a köz eddig hagyta magát hergelni a személye által.)

Az viszont elvárás kellene legyen másokkal és önmagunkkal szemben, hogy maradjunk emberek. Hiszem, hogy addig nem lehetünk egészséges társadalom, amíg ezt nem tesszük mindannyian közös minimumunkká.