Sütő Enikő: „Pörögtem eleget egész életemben, a prioritások átrendeződtek”
Sütő Enikő, a 80-as évek sztármodellje ma már sokkal inkább a belső értékekre koncentrál, mint a külsőségekre. Pedig olyan szerencsés, hogy 60 év fölött is pont olyan gyönyörű, mint fénykorában.
Ezeket láttad már?
Miután megtalálta a testi és lelki békéjét, életének ebben a szakaszában örömmel koncentrál másokra. Sütő Enikőt szívmelegentető gondolat vezeti az útján, és ennek is köszönheti azt a harmóniát, ami körülveszi a hivatalosan már nyugdíjas, ám aktívan dolgozó műsorvezetőt.
Mit érzel, amikor feltűnik valahol egy régi fotód? Szívesen nézegeted őket?
Érdekes, de nem vagyok képnézegetős. Most, hogy apukám meghalt, anyukám körbeveszi magát a régi fotókkal, ami kifejezetten zavar. Nem szeretek a múltban élni.
Nemrég Friderikusz kitett egy Gábor Zsazsával készült podcastot, ami több mint harminc éve készült, és én is szerepeltem benne. Mintha egy vadidegent látnék, nagyon rácsodálkoztam az egykori önmagamra. Ez egy 1994-es felvétel, és a mai napig emlékszem az egész szituációra, ám visszanézve úgy éreztem, mintha nem én lettem volna ott a stúdióban.
Nem a külsőről beszélek, hanem a beszédemből kiérződött, hogy az egész lényemet átgyúrta a korszak. Rányomta a bélyegét minden mondatomra és mozdulatomra a szocialista alkalmazkodni próbálás. A mai szemmel egy okoskodó, zárt, nagyon kocka Enikőt láttam, akivel teljes ellentétben állt Zsazsa, aki épp hazalátogatott Amerikából. Ő egy laza szellemű, nyitott szellemű nő volt mindenki mellett.
Milyen következtetést vontál le?
Megállapítottam, hogy mennyire átalakult azóta mindenkinek a beszédstílusa és a személyisége. A képkockákat nézve annyira éreztem, hogy én is teljesen megváltoztam belül. Mintha átment volna rajtam egy úthenger, átfutott rajtam az összes fokozata a változásnak, ami a külsőre is rányomja a bélyegét: a metakommunikációra, a kisugárzásra.
Jobb irányba fejlődtél?
Nincs jobb, mert én ott egy jó kislánynak számítottam, az akkori elvárásoknak megfelelően viselkedtem. Már jogászként dolgoztam, ki volt írva a nevem elé, hogy dr., ami nagy dolognak számított. Ám a személyiségem már akkor jobban befogta a végtelent, és kitörtem a kockából, amit szerencsére a társadalom is megengedett. A szellem kiszabadulhatott a palackból, amit minden vonatkozásban megéltem: nem érdekeltek a konvenciók, amit belém programoztak a szocializmusban.
Korábban már mondták nekem, hogy a szabadság szelleme alatt születtem. Mindig szerettem megszűrni a világ dolgait, és nem akartam birkaként elfogadni mindent. Ezt a fajta szabadságot éltem már akkor is, amikor még az volt az össznépi program, hogy egy munkahely, egy férj, azaz mindenből csak egy. Úgy gondoltam, hogy legyen mindenből egy, ha jó. De ha nem működik, akkor gondoljuk újra. Ám az életet átalakító új érzés, a szabadság nálam nem vált soha szabadossággá.
És újra gondoltad vagy másképp csináltad a dolgokat?
Igen, mertem bátrakat lépni az életemben, ami hozott rossz korszakokat is. Ez mind hozzájárult ahhoz, amivé váltam. A korábban kifelé élő Enikő elindult befelé. Sikerült olyan életet berendeznem, hogy maradt időm az önkeresésre, önreflexióra, önjavításra. Bár nagyon fáj a sorsnak az a fintora, hogy nem született gyerekem, azt az időt jól használtam fel. Arra fordítottam, hogy másképp foglalkozzam magammal, majd évtizedekig a gyerekekkel.
A lelki világod most került teljes harmóniába önmagaddal és a környezettel?
Most is úton vagyok, soha senki nem érkezik meg. Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben mind predesztináltak vagyunk, feladattal születtünk, valószínűleg nekem ezt az utat kellett végig járnom. Nincs két egyforma út, és soha nem szabad másokhoz hasonlítani magunkat. Én mindenkit el tudok fogadni feltétel nélkül a maga útjával, a saját batyujával, amit cipel, mert azon keresztül van tapasztalása.
Rájöttem, hogy fontos, hogy legyen egy olyan mondatunk, gondolatunk, ami mindig előre visz. Az enyém az, hogy: Mi dolgom nekem a többi emberrel? Miben segíthetek?
Volt az életemnek olyan szakasza, amikor hat évig befelé fordultam és építettem magamat, hogy másoknak adni tudjak. Jó befektetés, ha az ember foglalkozik a lelkével. Nem hiszek abban, hogy a pénz nem boldogít, csak egy ponton túl nem tesz hozzá az életedhez semmit. Viszont boldogtalanít, ha nem tudsz enni adni a gyerekednek. A belső harmónia boldogít, amit mindenki keres.
Ki vagy mi segített benne, hogy ilyenné válj?
Az élet. Nem tűnik úgy kívülről, hogy sok arcul csapást kaptam, de nekem is meg kellett élnem több kudarcot, főleg a magánéletemben. A munkámban is kellett komoly döntéseket hozni, például amikor tíz év után rájöttem, hogy nem akarom folytatni a jogi pályámat, annak ellenére, hogy megszenvedtem az egyetemet. A jogi tanulmány sok lemondással járt, miközben párhuzamosan dolgoztam modellként. Ma a diplomámmal dolgoznék, ülhetnék egy irodában jogászként vagy ügyvédként. Viszont váltottam, és gyerekkel, fiatalokkal akartam foglalkozni. Harminc évig csináltam, most viszont már nem akarom folytatni.
Miért hagytad abba?
A szemem láttára változtak meg a gyerekek. A porosz utas, szigorú iskolarendszer, amiben felnőttünk, nem működött, változtatni kellett. Előtérbe került a párbeszéd a gyerekekkel. Soha nem fegyelmeztem, abban hittem, hogy a gyerekek érdeklődését fent kell tartani, mindig kell újat hozni, és lekötni őket. A mai gyerekek viszont teljesen mások, másképp szocializálódtak. A covid előtt pár évvel azt vettem észre, hogy majdnem én tanulok tőlük.
Azokat a dolgokat, amikre régen rácsodálkoztak, ma már tudják. Nem lenne hiteles, ha úgy próbálnék kommunikálni velük, hogy nem tudom, mi zajlik bennük. Látom a szülők kétségbeesését, hogy szeretnék olyan közösségbe vinni a gyereküket, ahol egymással beszélgetnek, bőr a bőrhöz ér, leteszik a telefont, ahol az érzelmi intelligenciát fejlesztjük. Ezeket a más típusú lurkókat jó lenne "vissza gyerekesíteni". Érzem, hogy most lenne funkciója a munkámnak, de az üzletasszonyi részt már nem akarom csinálni. A lassítás is benne van az életemben.
A tévézésben, műsorvezetésben örömödet leled? Több műsorod is fut a Spektrum Home csatornán, a Luxusra tervezve, ami luxus otthonokat mutat be, és az Álomkertek.
Nagyszerűen inspirál ez a feladat, és az is öröm, hogy alkalmazott vagyok. A covid alatt elkezdtem felújítani lakásokat, a növényeket és virágokat pedig nagyon szeretem. A forgatás egy évben pedig csak harminc-negyven napot vesz igénybe. Még bírnám a feszített tempót, de már nem akarom. Pörögtem eleget egész életemben, a prioritások átrendeződtek. Észre kell venni, ha változtatni kell.
A családi körülményeid is megváltoztak, ez is hozzájárul a lassításhoz?
A családban is lett vagy változás, apukám elment, így a fókusz anyukámra került. Neki én vagyok a védőangyala, mindenben gondoskodom róla, fontos, hogy neki jól legyen. Amíg együtt éltek a szüleim, nem vette el ennyi időmet a róluk való gondoskodás, mert egymást nagy szeretettel támogatták.
Sok barátod van?
Nagyon előtérbe kerültek az emberi kapcsolataim. Sok ember vesz körül, akik közül szintén sokaknak változott az élete. Egyre fontosabb, hogy miben tudok nekik segíteni. Nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni, néha elég csak meghallgatni a másikat, találkozni vele vagy közös programot csinálni. Nem félek attól, hogy egy nap egyedül maradok, rengeteg ember vesz körül. Nem csak arra az emberre lehet számítani idős korban, aki a vérrokonod. Ahogy valaki ezt a korlátját ledobja, akkor a barátait ugyanúgy tudja szeretni, és nincs jelentősége, hogy vannak- e leszármazottjai. Csak meg kell találni a megfelelő embereket.
Foglalkoztat a világ sorsa?
Igen, nagyon, megvan a saját verzióm a történésekről. Miután megoldásra törekvő ember vagyok, az első kérdés, amit ezzel kapcsolatban felteszek magamnak, az az, hogy mit akarnak elérni az emberiségnél az egyre szaporodó válságok, háborúk. Mit kellene másképp csinálni? Egyértelműen mindig arra a következtetésre jutok, hogy az az együttműködés hiányzik, ami nincs meg ebben az individualista világban. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy mindenki összefogjon. Drámának kell történnie, hogy a világon, egy országon belül, egy családban, egy barátságban egymás vállára boruljunk, összefogjunk. Belátás kellene talán.
Szerinted a nagy világi egyetértés a kisebb, privát lét harmóniájából építkezik?
Azt várjuk, hogy felülről oldódjanak meg a problémák, míg inkább apró, alulról induló mozgalmak összessége fogja tudni elrendezni ezeket. A környezetemben sikerült megcsinálni, nekem kis mikroklímákban kell ellátni a feladatomat, bármiről legyen szó, munkáról, családról, emberi kapcsolatokról.
Boldog vagy?
A boldogság egyenlő a harmóniával, és most abban élek. Tisztában vagyok vele, mennyire törékeny az ember és a világ, és bármikor kizökkenhetek belőle. Dolgoznom kell még ezen a félelmemen. Nehéz korszak volt az elmúlt időszak. Hat barátom halt meg az elmúlt évben, kénytelen voltam foglalkozni a halállal, a halálfélelmemmel, miután ez szomatizálódott. A lét kérdése is foglalkoztat, mi a célja, miért van az, hogy az ember az egyik pillanatban él, aztán összecsuklik és lekapcsolódik a földi létről.
Neked ki az inspiráló nő?
Az egykori takarítónőm. Két gyereket nevel, van egy tolókocsis férje, beteg anyukája. Reggeltől estig dolgozik, de soha egy hangos szót nem ejt, pedig hulla fáradt néha. Iszonyú körülmények között élnek. Amikor apu haldoklott, felhívott, hogy kivett szabadságot és mellettem lesz a kórházban. Más az értékskálája, fantasztikus nő.
Mit szeretnél még, mire vágysz?
Irtó erősnek érzem magam, sok erőm van, ennek ellenére nem tudom, mit hoz a sors. Valamitől azt érzem, hogy van még feladatom. Van egy vízióm, egy női, egymást segítő közösség létrehozása, de nem tudom, hogyan és mikor realizálódik, nem állt még össze a kép. A tapasztalatom az, hogy minden, ami fontos és sikeres volt az életemben, az szinte magától létrejött, mert annak akkor ott volt az ideje.
