Soma Mamagésa: „Önzés, ha azt várják el tőlünk, hogy ne éljünk önazonos életet”
Mostanában mutatták be a mozik az Aranyéveink - Végül újrakezdjük? című filmet, amely egy nyugdíjba vonuló házaspár válságáról, útkereséséről és megoldásairól szól. A boldogság nyomába eredtünk, és a film kapcsán Soma Mamagésával beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
A tévében már kevesebbet találkozhatunk vele, személyesen viszont bárki fordulhat hozzá segítségért. Soma Mamagésa évek óta női önismereti csoportokat vezet, ahol arra biztatja a nőket, hogy merjék a saját útjukat járni.
A filmben egy nyugdíjas feleség élete „alkonyán” döbben rá, hogy régóta nem kapja meg a férjétől, amire igazán vágyik. Hogy látod, hányan képesek elindulni azon az úton, amin járni szeretnének?
Az emberek többsége a halál kapujában azt sajnálja, hogy egész életében másoknak akart megfelelni. Mi kell ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: azt az életet élem, amit szeretnék? Többnyire egy krízis kell hozzá. Esetleg tudatosan választott elvonulás. Egyedül tudjuk végiggondolni, mi a szívünk vágya. El kell beszélgetni magunkkal. Ha pedig változtatni szeretnénk, meg kell keresnünk az erőforrásokat és a segítőket, akik útmutatást adnak. Onnantól kezdve „csak” bátorság kérdése változtatni. Ki kell állni magunkért, ez nőként különösen nehéz, főleg családanyáknak. Ha elvileg szeretve vagyunk, baromi nagy önzés, ha közeli családtagjaink azt várják el tőlünk, hogy ne éljünk önazonos életet.
Harmincnégy éve vagy együtt a férjeddel. Mitől működik jól a házasságotok?
A 21. századi párkapcsolatok egyik serpenyőjében az elköteleződés van, a másikban az autonómia, a szabadság. Meg kell teremteni a birtoklás nélküli egyensúlyt. Ha nem érzem szabadabbnak magam a párkapcsolatban, mint anélkül, akkor birtokolnak. Én mindig kiharcoltam a szabadságom a családanyaság mellett is. Ezért tudott a férjem megtartani, és ezért tudok rá felnézni. Vannak külön hobbijaink, saját közegünk. Nekem sem volt mindig fenékig tejfel, olykor észleltem magamon a sárkányság tüneteit. A patriarchális korszakban megtanultuk, hogy a nőnek bentlakásos családi cselédként kell jelen lennie. Ahelyett, hogy a sarkunkra állnánk, mantrázunk, mártírkodunk nulla következménnyel. Ilyenkor meg kell húzni a határokat és újfent kiállni önmagunkért. Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, az a hiányunk.
Sok nő mások tükrén át tekint magára értékes emberként.
Sok teher van rajtunk a belénk sulykolt szépségideál miatt. Ha felszabadulunk a kamutól, sokkal könnyebb elfogadni az öregedést. Ha a gyerekeinket, párunkat feltétel nélkül szeretjük, magunkat miért nem? Gyakorlás kérdése. Minden egyes nap el kell dönteni, hogy szeretjük magunkat.
A filmben sok alternatív élet megjelenik, utazó hippik, leszbikus közösség, kommuna… Mit gondolsz, Magyarországon milyen mozgástere van a klasszikus társadalmi berendezkedéstől ódzkodóknak?
Sokféleképp lehet boldognak lenni, más kérdés, mit szólna hozzá a hajdúnánási Erzsike néni... Vidéken sokkal nehezebben tudnak nyitni az elfogadás irányába. Magyarországon kemény útja van a másságnak. Irritálja az embereket. Viszont itt jön újra a kérdés: életünk végén szembenézünk a saját gyávaságunkkal, kishitűségünkkel? Számítani fog Erzsi néni véleménye a halálos ágyon?
Mit tegyünk, ha a szabadságunk bántó másoknak, például a gyermekeinknek?
Bátor és autonóm felnőtt gyerekeim vannak, pedig sokszor ellenkeztek a döntéseimmel. Úgy voltam vele, ők születtek hozzám, ők akartak engem anyjuknak, hát akkor örüljenek az önazonosságomnak! Ha mindig arra ügyelünk, hogy megóvjuk a másikat egy általunk okozott csalódástól, egyáltalán nem biztos, hogy többet adunk anyaként.
Sokan szégyellik a saját életüket élni…
Egy pszichiáter, Hawkins tudattérképe szerint a legnegatívabb érzés a szégyen. Sötét, rossz, belülről mardossa az embert, egész vallások épülnek az ember szégyenérzetére, fogva tartva a lelket. Akkor tudjuk elengedni a szégyent, ha beleállunk, felvállaljuk. Végigégetjük magunkon.
Önismereti csoportjaidban különös figyelmet fordítasz a transzgenerációs minták oldására, hogy a nők ne cipeljék tovább őseik terheit. Tudsz személyes példát mondani?
Jó néhány éven keresztül elégedetlenkedtem, generáltam a hiányérzetet, míg egy családállításon rájöttem, hogy miért. Anyai nagymamám harminckét évesen özvegy lett. A férje eltűnt a második világháborúban. A mamám nem tudta elgyászolni, a holtak között elevenen tartotta. Mikor szembesültem azzal, hogy az ő hiányérzetét érzem én is, kioldódott ez az érzés, és az energiámat is visszanyertem. Addig úgy éreztem, hogy csak dolgozok a céljaimért, de a munkámnak nincs gyümölcse. Visszanyertem a teremtőerőm és az elégedettségemet. Azóta foglalkozom a transzgenerációs traumaoldással, ahol szembenézünk három előttünk született generációval, kimondunk bizonyos varázsmondatokat és elengedjük őseink terhét. Látom a változásokat a hozzám fordulókon, hogyan engednek el értelmetlen tüneteket.
Nagy sikert aratott a 808 nő szertartás is. Tervezed megismételni?
Álmomban kaptam erős hívást, hogy 2022.02.22-én tartsak szertartást 808 nőnek. A nyolcas a végtelen és a transzformáció száma egyben. Egy szeánsz keretében oldottuk a fájdalmainkat. Gyönyörű volt az egész, a következő alkalom 2024.02.24-én lesz. A méhünk teremtőerejét fogjuk erősíteni. A méhre vigyázni kell, tisztítani, mert el is raktározódik benne rengeteg szemét, például a rosszul megválaszott férfiak energiái. Szeretettel várom minden nőtársamat!
Az interjú elkészítésében közreműködött a JUNO11 Distribution és Molnár Kata Orsolya.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”