Penélope Cruz vallomása egyszerre szívszorító és felemelő
A teljesen átlagos élet nem tűnik túl reális lehetőségnek, ha az ember gyönyörű, tehetséges és nem mellesleg világhírű színésznő, aki Oscar-díjjal és több Golden Globe-díjjal is büszkélkedhet. Penélope Cruz mégis ragaszkodik hozzá.
Ezeket láttad már?
Ha ránézünk a gyönyörű színésznőre, akkor talán a hétköznapi szó az utolsó, ami eszünkbe jut róla. Penélope Cruz azonban a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy amennyire csak tud, átlagos életet éljen. Szerinte ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jó színész legyen.
„A színészet az emberi viselkedés titkának folyamatos feltárása, ami a tanulás feneketlen gödre. Végig kell menni az utcán, megfigyelni az embereket, be kell ülni egy étterembe, és arra összpontosítani, hogy mi történik a többi asztalnál” - meséli Penélope a spanyol Vogue-nak. „Ez azzal függ össze, hogy színésznőként szeretném megérteni mások viselkedését, nincs két egyforma személyiség.”
Számomra ez lenyűgöző, így soha nem tudtam leállni a megfigyelő szerepével, és csak azzá válni, akit megfigyelnek. Azt hiszem, enélkül nem is tudnám igazán élvezni a színészetet
- magyarázza a spanyol színésznő.
„Pedro barátom (Pedro Almodóvar filmrendező és forgatókönyvíró) nagyszerű példa számomra ezen a téren, mert soha nem kerüli el a hétköznapi dolgokat, akár a barátaival vagy a családjával van, akár egyedül.”
Én sem fosztom meg magam attól, hogy bármi átlagosat csináljak, szupermarketbe járjak, elmenjek a gyerekekért iskolába, kiránduljak... ezeknek a dolgoknak köszönhetően érzem azt, hogy többé-kevésbé normális életem lehet.
Penélope Cruz azt mondja, pontosan a hétköznapi életből vett tapasztalatai segítettek neki megformálni a Ferrari című filmben Enzo Ferrari feleségét, Laura Dominica Garelloé-t is.
„Amikor kutattam utána, nem tetszett, amiket az utcán hallottam róla. Nem igazán kedvelték az emberek, nem éreztek vele együtt, nem tudtak kapcsolódni hozzá. Nagyon bonyolult személyiség volt, és az emberek inkább féltek tőle. De aztán rájöttem, hogy olyan nő volt, aki szörnyű dolgokat élt át, és olyan szomorú volt, hogy talán csak az tartotta életben, hogy dolgozhatott. Annyira összetört a fia elvesztése miatt, hogy másban nem tudott hinni. Szóval úgy éreztem, hangot kell adnom egy olyan nőnek, akitől a társadalom elvette ezt a lehetőséget”
